Marcus Aurelius uralkodása idejére esik a Római Birodalom történetének egyik legkegyetlenebb háborúja, mely meghatározó volt az egész imperium akkori és további sorsát illetően. A rómaiak veszteségeit érzékelteti, hogy csak a kvádok és a jazigok a háború lezárulása utáni békeszerződés keretében több mint másfél százezer foglyot adtak vissza.
„Illyricum határától egészen Galliáig minden nép fellázadt a markomannok, a varisták, a hermundurok, a kvádok, a svévek, a szarmaták, a lakringok, a burok, a viktuálok, az oszok, a bésszek, a kobotok, a roxolánok, a bastarnák, az alánok, a peucinok, a kosztobokok. Ugyanakkor a parthusok és a britek részéről is háború fenyegetett. A császár roppant erőfeszítést tett, példáját követték a katonák, derekasan vezették a hadsereget a legatusok és a testőrgárda praefectusai, végül is sikerült legyőzni e rendkívül vad népeket...”

A háború eseményeivel, okaival és következményeivel sokan és sok szempontból foglalkoztak. Ennek ellenére korántsem ismerjük olyan behatóan e korszakot, mint az várható lenne az események meghatározó voltát véve figyelembe. A kronológiával, a történések menetével, a császár elképzeléseivel kapcsolatban számos gyakran egymásnak ellentmondó hipotézis merült fel. Mindezek fényében nem lehet tisztünk a kiterjedt irodalom értékelése, még csak részletes összefoglalása sem. Éppen ezért alapvetően itt ahogyan az előzőekben is csak abból a szempontból próbálunk közelíteni a történtekhez, amennyiben az általunk vizsgált nép, azaz a szarmaták sorsát legalább olyan mértékig érintették, amennyire a rómaiakét, hiszen aktív résztvevői voltak ezeknek a háborús eseményeknek, különösen azok végső időszakában.

Pannonia lerohanásában kezdetben a germánok jártak elől. A kutatók többsége hagyományosan a háború kezdetére 166-ra keltezi a 6000 langobard és obius betörését Felső-Pannoniába és összekapcsolja ezt az eseményt egy békekövetséggel, amelyben 11 nép képviselője tárgyalt Ialius Bassus helytartóval:
„Mikor 6000 langobard és obius átkelt a Dunán, a Vindex parancsnoksága alatt álló lovasok megrohamozták őket, és a Candidus vezetése alatt harcoló gyalogosok ellenük siettek, a barbárok eszeveszett menekülésbe kezdtek. A barbárok, miután az első összecsapásuk így végződött, félelembe estek és követeket küldtek Iallius Bassushoz, aki akkor Pannoniát kormányozta, mégpedig Ballomariust, a markomannok királyát és más tizet úgy, hogy népenként választottak ki egyet-egyet, s miután a követek esküvel kezeskedtek a békéről, hazamentek.”

Kérdés, hogy a szarmaták követe ott volt-e a tárgyaláson. Nagy valószínűséggel nem. Miért gondolhatjuk így? A markomann-szarmata háborúk pusztításai jól érzékelhetőek a pannoniai régészeti leletek elemzése alapján. Elsősorban az érmékkel és megégett terra sigillatákkal viszonylag pontosan keltezhető pusztulási rétegeket, másodsorban az érmekincseket kell itt figyelembe vennünk. Egy ilyenfajta vizsgálat jelen ismereteink szerint arra utal, hogy az első nagy barbár betörések a fent leírt, 166-167-re tehető langobard-obius roham, majd a viszonylagos békét követően 170-171 táján az expeditio Germanica elsősorban északról érte Pannoniát. Az utóbbi során a barbárok a Borostyánkőúton hatoltak be és a provincia nyugati részén pusztítottak egészen Aquileiáig, illetve Opitergiumig (Oderzo).
A terra sigillaták hiánya a Dunántúl keleti felében, azaz Pannonia Inferiorban azonban csak 178-179 után mutatkozik meg, azaz ekkortájt hanyatlott le átmenetileg a terület nyugati provinciákkal folytatott kereskedelme. További kutatások dönthetik el ennek fényében, hogy a pannoniai frontvonalon a háború első szakaszában a szarmaták milyen szerepet játszhattak.
A kérdés vizsgálatánál a szarmata kutatásnak a jövőben feltétlenül figyelembe kell vennie az észak-pontusi feliratokat is. Gondolunk itt például Titus Aurelius Calpurnianus Apollonides Chersonésosból származó dekrétumára. Marcus Aurelius a béke fenntartására 174-ben Chersonésosba küldte a nevezettet, aki alighanem a szarmatákkal és szkítákkal tárgyalhatott. A Birodalom törekvésének, hogy a békét az Észak-Pontusnál fenntartsa, nem ez az egyetlen jele. Nem téveszthetünk szem elől olyan régészeti adatokat, mint az Antoninus Pius és Marcus Aurelius pénzek ugrásszerű növekedését a délorosz sztyeppén.
A barbár diplomácia kiépítésében fontos szerepet szánhattak Olbiának és Chersonésosnak. Kérdés persze, hogy mennyiben érinthette ez a törekvés a szarmaták legnyugatibb csoportjainak helyzetét. Ha az Alföldre is kiugró mennyiségben átkerülő II. század második felei denarokra gondolunk, akkor talán nem is csekély mértékben.

A parthus hadjárat végéig a tárgyalásokkal (és talán a római diplomácia bevált eszközével a barbárok lefizetésével) ugyan még sikerült távol tartani az ellenséget a Duna-vidéken, azonban annak lezárása után két hadszíntéren folyt a háború a Kárpát-medencében, ugyanis komoly veszélybe került Dacia is. Itt 167 táján kell figyelembe vennünk egy jelentős barbár betörést, melynek következménye lehetett a verespataki (Montaná / Alburnus Maior) leletegyüttes. Az ott talált viasztáblák egyikének tanúsága szerint 167-ben egy temetkezési egylet 54 tagja közül az összejövetelre csak 17 tudott eljönni. A leletegyüttes alapján egy ekkortájt bekövetkezett támadás hatására rejtették el a táblákat. Ugyanakkor arra is következtethetünk, hogy hamarosan egy újabb betörés következett, hiszen az elrejtők közül senki sem tudott visszatérni értük.

A birodalomnak a Duna-vidéki barbárok nagyarányú együttes megmozdulásával kellett számolnia. A helyzetet súlyosbította a 168-ban vagy 169-ben kitört pestisjárvány, melynek következményeként „kocsikkal és szekerekkel szállították a holttesteket.” A rómaiaknak a katasztrofális szituációban összehangolt védelmi stratégiára volt szükségük. Ebben Daciának fontos szerep jutott: a nagyszabású ellentámadás egyik fő kiinduló bázisa lehetett. Hadserege élén a kor egyik legkitűnőbb katonája M. Claudius Fronto állt. 169/170-ben Dacia és Moesia Superior határán súlyos harcokra került sor, amelyekben Fronto a két tartomány egyesített hadseregének parancsnoka maga is elesett.
A barbárok 170-ben behatoltak Dacia területére és már Sarmizegetusát fenyegették. Marcus még ebben az évben Daciába mehetett egy expedíciós sereg élén, és ekkor léphetett hivatalba Sextus Cornelius Clemens consularis et dux trium Daciarum, azaz a három Dacia provincia közös parancsnoka.

171-ben vagy 172-ben ő, a Tres Daciae helytartója kötött szövetséget a haszding vandálokkal: „Mert az astingok és a lacringok is Marcus segítségére siettek. Az astingok Raos és Raptos vezetésével Daciába jöttek hozzátartozóikkal együtt abban a reménységben, hogy háborús szövetségük fejében pénzhez jutnak és földet kapnak a rómaiaktól, hogy letelepedhessenek. Mivel ezt nem sikerült elérniük, Clemens védelme alatt hagyták asszonyaikat és gyermekeiket, mintha a costobokok országát akarták volna meghódítan...”

A szállásterületért cserébe tehát a keleti germán haszdingok legyőzték alighanem az Al-Dunánál a szabad dákok kosztobók népét, amely Dobrudzsán át Görögországra támadt rá a Kárpátok ÉK-i előterére lokalizálható szállásterületéről. Visszafele azonban történt valami, mert a vandálok ismét a provinciára támadtak. Ezúttal Róma a velük rokon lakringokkal szövetkezett:
„Jóllehet legyőzték őket, de Daciát is ugyanúgy pusztították, mint korábban. A lakringok attól féltek, hogy Clemens az astingoktól tartva arra a földre vezeti azokat, amelyet ők laktak, ezért megtámadták a mit sem sejtő astingokat és olyan nagy győzelmet arattak felettük, hogy utóbbiak soha többé nem viselkedtek ellenségesen a rómaiakkal szemben. Ellenben miután sokat kérlelték Marcust, pénz és földigénylési jogot kaptak azzal a feltétellel, hogy megtámadják az ellene harcolókat.” Ezzel sikerült a két vandál törzset pacifikálni Dacia előterében.
Nem meglepő ennek fényében, hogy Dacia előterében a II. század végétől (B2/C1 periódus) megjelentek a vandáloknak ezen belül is mindenek előtt a viktováloknak tulajdonított régészeti leletek: gondolunk itt elsősorban a Przeworsk kultúra jellegzetes fegyveres férfitemetkezéseire.

Visszatérve a daciai eseményekre, azok aligha következhettek be a szarmaták aktív részvétele nélkül. Elképzelhetetlen, hogy a kosztobókok meg tudták volna közelíteni az Al-Duna vidékét a roxolánok tudta (és beleegyezése?) nélkül. Ugyanakkor maga a szarmata leletanyag (lásd részletesen lejjebb!) egyértelműen arról tanúskodik, hogy a nagy háborúval összefüggésben a Kárpát-medencei szarmata lakosság nem hogy fogyott, ahogyan a hadi események és a járvány alapján számítanánk rá, hanem éppenséggel ugrásszerűen megnőtt. Jól érzékelhető ez elsősorban a II. század végén nyitott új temetők igen magas számából. Erre a tömeges bevándorlásra a Kárpátokon kívüli területről a leginkább számításba kerülő időszak épp a 170es évek eleje, amikor mint láttuk Dacia (és valószínűleg Alsó-Moesia) védelme mintegy „megrokkant”.
Ugyanerre mutat az is, hogy a 170-es évtized első éveit Marcus Aurelius annak szentelte, hogy módszeres hadjáratokat indított a különböző germán törzsek ellen. A jazigok egy darabig kívül maradtak érdeklődési körén. 173-174 telén azonban a Duna befagyott jegén keresztül betörtek Pannoniába és súlyos károkat okoztak a tartománynak. Döntő római győzelemre 175-ben került sor, amikor Marcus Aurelius felvette a Sarmaticus jelzőt.

A béketárgyalásokról Cassius Dio számolt be: „A jazigok miután vereséget szenvedtek, megegyeztek a rómaiakkal, maga Zanticos könyörgött Antoninusnak. Pedig korábban [ti. valószínűleg maguk a jazigok] fogságba vetették Banadaspost, a második királyukat, mert tárgyalásba bocsátkozott vele [ti. Antoninusszal]. Most azonban minden előkelő eljött Zanticosszal és békét kötöttek ugyanolyan feltételek mellett, mint a quadok és markomannok, kivéve azt, hogy nekik még egyszer olyan távolságra kellett lakniok a Dunától mint azoknak.
A császár valójában teljesen ki akarta őket írtani. Hogy még akkor is milyen erősek voltak és a rómaiaknak milyen nagy károkat okoztak, már abból is kiderül, hogy százezer foglyot szolgáltattak vissza: ennyit tartottak még mindig fogva, miután közülük már sokakat eladtak, sok meghalt, sokan pedig elmenekültek, és azonnal ki tudtak állítani Marcus számára szövetséges segédcsapatként 8000 lovast. Közülük 5500-at Britanniába küldött a császár.”

Az idézett helyen két béketárgyalásról esik szó: az első Banadaspos vezette megegyezésről, melynek részleteiről nincsenek információink, majd ezt követően a Zanticosszal és a szarmata elöljárókkal kötött megállapodásról, melynek feltételeiről értesülünk. Ezek az események a 175. évre keltezhetők.
Kevesebb szó esik a szakirodalomban arról, hogy ez a békekötés csupán kényszerből született. „Cassius és Syria lázadása kényszerítette Marcust, hogy feltett szándéka ellenére békét kössön a jazigokkal. A hírek hallatára ugyanis annyira megrendült, hogy még a békefeltételeket sem küldte meg a senatusnak, amelyben megegyezett velük, pedig más esetekben mindig megtette ezt.” Mindez azt jelenti, hogy a császár a harcokat nem tekintette lezártnak.

Ha figyelembe vesszük, hogy az alföldi szarmaták a két hadszíntér közötti területen kulcshelyzetben lehettek, nem csodálkozhatunk azon, hogy a háború egyik legfontosabb szereplőjévé léptek elő. Első pillanatra arra gondolhatnánk, hogy a békefeltételeknek elsősorban a Duna menti sáv kiürítésének régészeti leletekben tükröződniük kellene. Valójában érthető, hogy ez nem így van.
A további események ugyanis azt jelzik, hogy a rómaiaknak korántsem sikerült megnyugtatóan rendezniük a Kárpát-medencei helyzetet. Egy terra sigillatával 178-ra keltezhető leégett Gorsiumi ház maradványa, az Óbuda-gázgyári fazekasműhely (Pacatus műhelye), a Celamantiai és az Intercisai katonai tábor ugyanerre az időre szarmata támadást sejtet.
179-ben pedig már arról értesülünk, hogy „A jazigok követséget küldtek és kérték, hogy enyhítsen valamit a békefeltételeken. Bizonyos engedményeket tettek is nekik, nehogy teljesen ellenségessé váljanak. Mégsem akartak sem ők, sem a burusok népe a rómaiaknak szövetséges segítséget nyújtani addig, míg biztosítékokat nem kapnak Marcustól arra, hogy a háborút végig fogják harcolni. Attól tartottak ugyanis, hogy a császár kibékül a quadokkal, ahogy ez korábban is történt, és magukra hagyja őket a szomszédokkal való harcban.” A jazigok kérésére megszületett az új egyezmény.
„Mivel a jazigoknak igen jó hasznát vette, sokat elengedett a szigorú békefeltételekből, jobban mondva mindent elengedett, kivéve azokat a pontokat, amelyek a gyűléseikre és a közös vásárokra vonatkoztak, és arra, hogy ne járjanak saját hajóikon, és tartsák magukat távol a Duna szigeteitől. Továbbá megengedte nekik, hogy a roxolánokkal Dacián keresztül érintkezzenek, valahányszor ezt a tartomány helytartója megengedi nekik.”

Nem világos, hogy mit jelent ez utóbbi lehetőség: a roxolánok és jazigok közötti átjárás biztosítása. Hagyományosan a kutatás az átjárót a Havasalföldön keresztül, azaz az Al-Duna völgyében tételezte fel és azt valószínűsítette, hogy az már a háború kitörése előtt is létezett, hisz különben úgymond aligha jutott volna bárkinek eszébe, hogy így pacifikálja a mozgolódókat.
Az a tény, hogy kialakításának igénye felmerült, arra utal, hogy vagy kontinuusan létezett, vagy hagyománya elevenen élt a szarmaták körében, és gazdasági, illetve politikai okokból ugyancsak fontos lehetett számukra. Az adat persze nem ennyire egyértelmű. Több kérdés merül föl vele kapcsolatban. Miért egyezett bele a császár ebbe a szokatlan és ha az imént tárgyalt hipotézist elfogadjuk korántsem veszélytelen feltételbe? Ennyire erősek maradtak volna a szarmaták? Vagy éppen ellenkezőleg: ennyire meggyengültek? Hogyan és mikor alakult ki ez az útvonal? Összefügghet-e ezzel a békefeltétellel az újabb szarmata népcsoportok köztük a roxolánok bevándorlása? Ez volt-e az útvonala a markomann háborúk táján a Kárpát-medencébe érkező új szarmata bevándorlóknak? A válasszal mindezekre a kérdésekre a kutatás egyelőre adós maradt.
A magunk részéről aligha tartjuk hihetőnek, hogy népcsoportok átvándorlását engedélyezték volna a Birodalom területén keresztül. Inkább valószínű, hogy egy ellenőrzött, törzsek közötti kereskedelemről be-szélhetünk, amely fennállt Dacia provincia kialakításától sőt esetleg a dákok területén keresztül a jazigok beköltözésétől kezdve. Annak ellenére kell erre gondolnunk, hogy ennek lenyomatát a régészeti leletekben egyelőre nem sikerült megfigyelnünk.

Marcus halála után a béke nem bizonyult tartósnak. Commodus a Dacia határán lakók elsősorban a burusok ellen vezetett hadjáratot. A záróakkordot egy szerződés jelentette, amelynek értelmében Dacia határán 40 stadionnyi sávban egyetlen nép sem telepedhetett meg. Ezt Commodus a római külpolitika régi, hagyományos megoldásaival egészítette ki: megfizetett szövetségi rendszerrel, áttelepítéssel stb.
A birodalmat gyökereiben megrázó markomann-szarmata háború „utórengésének” tarthatjuk a 185. és 188. évi kisebb jazig betörést. Commodus végül is felhagyott Marcus Aurelius alább ismertetendő provincializálási terveivel, helyette visszatért a limes megerősítéséhez. Alföldi András értékelése szerint ez komoly hiba volt annak ellenére, hogy a markomannokat, a kvádokat és a jazigokat annyira visszavetette a hatalmas véráldozat. Így „nem fenyegették többé a birodalom létét,” betöréseik a továbbiakban már csak helyi jelentőségűek voltak. Későbbi támadásaik olykor ugyan kegyetlen pusztítással jártak, de korántsem voltak olyan meghatározó jelentőségűek a birodalom egésze szempontjából.

A szarmaták markomann háborúk idején játszott szerepének értelmezéséhez ki kell még térnünk egy olyan kérdésre, melyet a kutatás régóta feszeget, és amelynek megértésében nagy valószínűséggel a régészeti leletek értékelése teheti fel a pontot az i-re. Lényeges problémáról van szó, amely a Kárpát-medence egészének fejlődését évszázadokra, ha nem két évezredre meghatározta. Arról van szó, hogy rendelkezésünkre áll két olyan forrás, amely alapján joggal felvetődött, hogy Marcus Aurelius szándéka két új provincia létrehozása volt: „Fel akart állítani egy Marcomannia és egy Sarmatia nevű tartományt is, és meg is tette volna, ha Avidius Cassius nem lázadt volna fel...” „...három évig viselte a háborút a markomannokkal, a hermunduru sokkal, a szarmatákkal, a kvádokkal, és ha még lett volna egy éve, akkor tartománnyá is szervezte volna őket.” Mennyiben igazolható ez az állítás, mi volt az oka és ha valóban provincializálni akart a filozófus császár meddig jutott el a szervezés?
Maga a tény aligha vonható kétségbe, hiszen Cassius Dio még azt is tudta, hogy a „quadokat és markomannokat, akik követséget is küldtek [ti. Marcus Aureliushoz] emiatt, a mindkét nép földjén található erődökben tartózkodó húsz-húszezer római katona sem legeltetni, sem földet művelni, sem más egyebet tenni nem engedte biztonságban, de még a szökevényeiket és foglyaikat is nagy számban befogadták. A katonák egyáltalán nem szenvedtek az életkörülményeik mostoha volta miatt, hiszen bővelkedtek fürdőkben és más egyéb szükséges dolgokban. Mivel a quadok nem bírták elviselni, hogy földjükön táborokat építsenek az ellenőrzésükre, megkísérelték, hogy egész népükkel a semnonokhoz vándoroljanak át.”

Jelenleg a Marcomannia provincia kialakításával kapcsolatos kutatás messze megelőzi a Sarmatia tartományra vonatkozót. Induljunk ki éppen ezért abból, amit az előbbiről tudunk. Morvaország, Alsó-Ausztria és Szlovákia területéről 21 helyről ismerünk és további 8 helyen feltételezhetünk jelenleg olyan római épületmaradványokat, amelyek időszaki táboroknak határozhatók meg. Ezek az 1 és 50 ha közötti méretű táborok a II. század végére keltezhetők. Emellett Musov lelőhelyen egy tervszerűen kiépülő központ maradványainak feltárása folyik.
Az itt előkerült tárgyak ugyancsak a római hadsereg jelenlétére utalnak. Ugyanakkor a régészeti leletek alapján a B2/C1 időszakban, azaz a markomann-szarmata háborúk idején mélyreható településszerkezeti változásokat sikerült kimutatni. Minthogy pedig a területet uraló korábbi elit sírjaiból kiindulva Rómával kialakított szoros kapcsolatot tételezhetünk fel, amely a köztársaság kori kliensállamok rendszerére emlékeztet, joggal értékelhetjük a fenti adatokat a provincializálási kísérlet tárgyi bizonyítékaiként.

Hogy áll a helyzet Sarmatia esetében? Egyáltalán melyik területről lehetett szó? A kutatás eddigi adatai elsősorban az alföldi szállásterületre vonatkoztatják az adatot, de felmerült annak lehetősége is, hogy talán az Oláh-síkság provincializálásának gondolata ugyancsak jelen volt hosszabb távú tervként. Mint láttuk, Dio a római seregek barbárföldi jelenlétére vonatkozóan csak a markomannokat és a kvádokat említi, a szarmatákat nem.
Sarmatia megszervezését a császár talán kezdettől kissé másként tervezhette. Az Alföldön kialakított II. századi római épületek léte is kérdéses. Módszeres kutatás híján a számításba vehető lelőhelyek jellege és kronológiai helyzete tisztázatlan. A Maros völgyében több kisebb „útállomás” vigyázta a Pannoniát Daciával összekötő legfontosabb út Maros völgyi szakaszát. Közülük a legjelentősebb Szeged területén feküdt, ahol Antoninus Pius idején vagy még korábban épült meg egy postaállomás.
A markomann háborúk korára keltezték a mezőzombori katonai építkezést, melyről azonban egyelőre közelebbi adatokkal nem rendelkezünk. A többi alföldi római épületmaradvány vagy későbbi, vagy egyelőre nem keltezett.

Ekkor kezdődött meg a Duna bal parti erődök kialakítása, illetve megerősítése. Közülük a legjobban kutatott a brigetiói legiós táborral szemközti izsa/iza-leányvári erőd (castella Celamantia), ahol az elpusztult korábbi tábort kőbe építették. A hasonló építkezések nyomai nem csak a kvád határon mutathatók ki. Valószínűleg Commodus idején épült az aquincumi legiós táborral átellenben, ugyancsak a Duna bal partján elhelyezkedő Transaquincum (Budapest-Rákos-patak torkolata). Nem sokkal későbbi Contra Aquincum (Budapest-Eskü / Március 15. tér).
Római építkezésekről szólva a témával kapcsolatban egy hipotézisre kell még kitérnünk. Vaday Andrea vetette föl, hogy a Csörsz-ároknak az Alföldön helyenként négy ágát lehet megfigyelni. A negyedik vonal szerkezete véleménye szerint más, mint a többié. Ez alapján felveti a lehetőségét, hogy az a Marcus Aurelius alatt kiépítendő határvonal lenne. Kutatás hiányában ezt az elképzelést ötletként kell kezelnünk.

Míg a kvád és markomann területen a nagy háborút megelőző időszak római leletei a birodalom és a barbárok közötti szoros kapcsolatokról tanúskodnak, addig a szarmata területtel a kereskedelmi kapcsolatok csak a II. század végén váltak intenzívvé. Itt tehát nem lehet szó a provincializálás szokványos kereskedők révén történt előkészítéséről.
A Cassius Diónál érzékelhető germán-szarmata megkülönböztetés, valamint a római import eltérő összetétele alapján a Sarmatia megszervezésére vonatkozó elképzelés nagy valószínűséggel más kellett, hogy legyen, mint Marcomannia esetében. Ennek hátterében nyilvánvalóan az imperiumnak a két barbár néppel kialakított különböző kapcsolatrendszere húzódott.
Ennek fényében vizsgálandó, hogy vajon lehetett-e szó a szarmaták esetében arról, amit általánosságban feltételezett a kutatás, hogy ti. a Duna menti barbárokra igen nagy nyomást gyakoroltak távolabbi szomszédaik, és ők maguk kérték felvételüket a Birodalomba; vagy épp ellenkezőleg, az ő esetükben a tartomány megszervezésének ideáját Dacia mintájára képzelte el Marcus Aurelius, vagyis a jazigok teljes megsemmisítését tűzte ki célul, és új gyarmatosokat szándékozott telepíteni az Alföldre. Utóbbira utal Cassius Dio több megjegyzése.

Összegezve a fentieket, úgy véljük, hogy Marcus Aurelius feltett szándéka volt a Kárpát-medence egészének birtokbavétele, ami stratégiailag igencsak megalapozott lett volna. A szomszédos barbár népekkel kialakított korábbi kapcsolatok miatt a germán, illetve a szarmata terület provincializálásának két némileg eltérő útját tervelte ki. Alighanem a germánok körében ez a megoldás egyszerűbbnek látszott, és az előzményeket kihasználva nagyobb lépésekben kezdték el (katonai jelenlét). A szarmaták esetében a komolyabb megtorlás lehetőségét fontolgatták. Csakhogy Marcus művét befejezetlenül hagyva meghalt, fia pedig feladta a terveket. Így a Kárpát-medence egésze soha nem vált rómaivá, ami véleményünk szerint máig meghatározza kelet és nyugat határán mozgó történelmét.