A későrómai történelem alakulásában sokkal nagyobb osztályrésze volt egy Magyarországba érkező távolkeleti népnek, mint eddig hitték. Ez a húnok népe volt, amely az észak-ázsiai nomád népek sajátos kultúr alakját hozta magával. Nem volt primitív ősemberek bordája, mint Nyugaton ma is hiszik; maga a téli és nyári legelők között szabályosan végbemenő vándorlása sem volt szeszélyes cigányélet, hanem az arktikus zóna és a tőle délre elterülő égöv kombinált gazdasági kihasználása; e zord klíma alatt az egyedüli életlehetőség.
Sajátos civilizációjukat bizonyítja írásuk, magas fejlettségű iparművészetük és főleg nagyszerű szervezetük. Folyton mozgó életmódjuk miatt társadalmi berendezkedésük nem az európai államoké, hanem merőben a hadsereg képét viseli. Ezek a régi pusztai népek megszokták, hogy az éppen leghatalmasabb törzs uralma alatt óriási kötelékekben éljenek együtt. És mivel a földbirtoknak a nomád számára értelme nincsen, az ő imperializmusuk nem is irányul földterületek birtoklására, hanem arra, hogy minél nagyobb embertömegek nyakára ülhessenek, mint ezeknek feltétlen urai.

Már maga az állandóan mozgósított életmód is, amelynek hadrendjében barmaikat legeltették, roppant felsőbbséget biztosított számukra a kezdetleges földművelést űző, s így inkább röghöz kötött germánok és az elpuhult, várfalai közé menekülő rómaiság fölött. Növelte ezt a fölényt sajátos lovas taktikájuk, amely a villámgyors támadás és a színlelt megfutamodás hullámzása között meglazította az ellenséges csatarendet és így annak szétszakadt részeivel könnyen elbánhattak. Hihetetlen területeket felölelő gyors mozgásuk annyira túlszárnyalta a sűrű tömegek közelharcának átütő erejére alapított germán taktikát, mint amilyen tehetetlenül vergődik ma a repülő-támadással szemben a gyalogság.
Ázsiából való előtörésük után eleinte megelégszenek avval, hogy Dél-Oroszország bő legelőit, pusztáit vegyék birtokukba. Azután súlypontjukat a Dunához helyezik át: nyilvánvaló, hogy ezentúl a római birodalommal szemben való állásfoglalásuk a fődolog a szemükben. Amint már mondottuk, a Nyugatnak csapatokat adtak, amelyek segítségével az V. század első négy évtizedében még valahogy sakkban tudta tartani az itáliai kormányzat az imperium területére befészkelődött germán népeket, Bizánc pedig súlyos adót fizetett azért, hogy, egyes portyázásokat figyelmen kívül hagyva, a dunai védelmi vonalat Belgrádtól a torkolatig békén hagyták. Sőt a bizánciak néhányszor még a csatatéren is a húnok fölé kerekedtek, míg 434-ben Attila nem lesz király. Ekkorra a húnok nyomása egyszeriben elviselhetetlen teherré nő.

Az új király kezdetben megelégszik avval, hogy a bizánciak évi adóját szédítő összegig fokozza, de amikor néhány esztendő alatt a barbár népeket a Kaukázustól a Rajnáig uralma alá hajtja, Bizánc ellen fordul. A dunaparti erődöket 441 óta nagy támadásokkal rendszeresen összerombolja.
A húnság elhelyezkedése ekkor már magában véve sem más, mint a római határőrvidékkel szembeszegezett stratégiai felvonulás. A rajvonalhoz ragadt régi királyi székhelyt (a szerbiai Marava torkolatával szemben) most Attila ugyanennek a tengelynek mentén hátrább helyezi a Tisza vidékére. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a vezértörzs a Kelet-Magyarországon lakó germán népek nyakára ül.

Az alsó Dunától északra lakó szkirekkel már a IV. század 80-as évei óta együtt portyáznak a húnok, aszkir Edekon Attila egyik legfőbb bizalmasa, sőt ennek a népnek egy része még a katasztrófák után is hű maradt a húnokhoz.
A másik két legfontosabb germán törzs a húnok szolgálatában a Kárpátoktól keletre lakó keleti gótok és a gepidák Erdély északi részén. A húnokon hamarosan mély nyomott hagyott a germánokkal való együttélés, amely gyorsan vérkeveredéshez vezetett: az uralkodó család tagjainak neve Attila idejében már csak részben török, részben azonban már germán.

Az említett germán népek annyira megszokták, hogy vagy római szolgálatban katonáskodjanak, vagy a római tartományok kifosztásából szerezzenek zsákmányt, hogy a birodalom valósággal létalapjuk lett. Alattvalóiknak ez a lelki alkata kétségtelenül hatással volt a húnok célkitűzéseire is, de a szomszéd kultúrállam közvetlenül is hatott reájuk. Szerves összeköttetésbe hozták őket Rómával: a keresztény hittérítők működése, a királyi udvarban tartózkodó túszok és követek, de mindenekelőtt a Morava völgyén keresztül lebonyolított szabályszerű kereskedelem. A birodalomtól kicsikart aranytömegek szétoszlása pedig a pénzgazdasághoz hozta közelebb ezt a pusztai népet.
Attilának római titkárai voltak (közöttük oly személyiség is, mint Orestes, az utolsó nyugat-római császár apja). Főhadvezére, Onegesius maga is római fürd6-épületet építtet magának és ha emlékezetünkbe idézzük, hogy a hún királyi udvarban a gót és a hún nyelvek mellett a latin a harmadik általános érintkezési nyelv, meg fogjuk érteni ennek a kultúrkisugárzásnak erejét. Feltünő, hogy a hún környezetre a görög nyelv és a görög befolyás nem volt hatással. A szomszédos dunai tartományokat hiába csatolták át Bizánchoz, rómaiak maradtak, s e hatások pedig jórészt ezekből a tartományokból erednek.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy a húnok már egy évezreddel azelőtt egy másik univerzális aspirációjú világbirodalom szomszédságában laktak, amely éppen úgy a kultúrbéke humanista gondolatán nyugodott, mint az imperium Romanum, s amelynek épp úgy isten-császár állott az élén, mint Rómának. Igaz, hogy Krisztus születése körül a húnok elvesztették nagyhatalmi állásukat belső-Azsiában, de a Kínával való versengés tovább szállt hatalmuk örököseire és vágy gyanánt náluk is tovább élt. Valamint az ázsiai hún főkirályok „az ég fiai” akartak lenni, mint a kínai császár, s amint náluk is meg volt az udvari tisztségek ranglétrája és megvoltak a szigorúan megszabott udvari ceremóniák, úgy Attilánál is. Ő is az „ég fia” volt alattvalói szemében és az ünnepi lakomákon a köszöntésnél és az ülésrend beosztásánál nyilvánuló etikett is e régi ázsiai tradiciókra nyúlik vissza. Valamint a régi ázsiai húnok királyi méltóságai kettősek voltak, az európai húnok államformája is kettős királyság.

Az ázsiai hún főkirályok rangelső feleségeinek magas méltóságát örökölte Hereka, Attila rangelső felesége. A régi ázsiai hún uralkodók háborút indítottak felháborodásukban, ha a kínai császár alacsonyabb rangjelzésű pecsétet küldött nekik, mint elődeiknek vagy ha követeit nem tartották elég előkelőnek. Ugyanígy lobban haragra Attila is, ha Bizánc nem a rangelső konzulviselt főembereket küldi hozzá tárgyalni, vagy ha Ravenna csak egyszerű generális címével akarja őt kitüntetni.
Az ázsiai hún királyok úgy szokták méltóságukat a kínai császáréhoz hasonlóvá tenni, hogy annak leányát kérték nőül. Hasonló törekvéseket látni Attilánál is. Az ég-fiának ősi uralkodó-fogalma is, a római monarchiával felébredt új versengés is arra ösztönözték a barbár népek egyesítőjét, hogy a császáréhoz hasonló pozicióban keresse végső célját. Nem is volt olyan nagy lehetetlenség, hogy az Augustusok trónjára ülhessen. De a római uralkodó-fogalom kirekesztette a merő barbárt és megkövetelte a legitim dinasztiához való kapcsolódást.
Igen érdekes Attilának a császári presztízs eléréséért folytatott harca. Egyik oldalon- a húnokén - a reális erő teljes fölénye áll, a másikon a császár rangbeli felsősége a barbár fölött. Mind a két részről tudatosan kiélezik ezt a rangkérdést Attila kedve szerint diktálja a békeföltételeket és néha gorombán lehordja Theodosiust a követei előtt.

A császár engedelmesen a hún király lábai elé rakatja birodalma aranyát, de sohasem mulasztja el a kettőjük közt levő rangbeli távolság hangsúlyozását: hacsak lehet, lekicsinylése jeléül egyszerű katonát küld követségbe hozzá és csak akkor küldi a legelőkelöbb méltóságviselőit, ha már nagyon szorul nyakán a hurok.

Attilának is ez a kérdés a legfontosabb. Nemcsak háborúval fenyegetőzik, ha nem Anatoliost, Nomost, vagy Senatort küldik hozzá követül, hanem mikor ezek azután tényleg eljönnek, elhalmozza őket kitüntetö figyelmével, sőt kedvükért még olyan fontos hódításokról is lemond, mint a Dunától délre elterülő öt napi járóföldnyi széles zóna. Ugyanígy lemond később fölénye kihasználásáról Itáliában is, amikor a ravennai császár két rangelső konzulárisát és a még előkelőbb méltóságú pápát küldi hozzá békét kérni. Környezetét is a császári udvarhoz akarja emelni.
Az egyik római titkárának egy nagyrangú konstantinápolyi hölgyet csikar ki feleségül a császártól, egy másik titkárának pedig egy befolyásos ravennai diplomata leányát szerzi meg nőül, ö maga pedig Honoria Augustát akarja elvenni, III. Valentinianus császár nagyratörő nővérét.

Természetesen többre is vágyott, mint hogy egyenjogú legyen a császárral. A régi imperátorok korcs utódai már nem vezették karddal a kezükben seregüket, hanem palotáikba zárkózva éltek, sőt a római elem teljességgel el is tűnik a seregből, elvesztvén minden katonai erényét. így juthatott Attila eszébe, hogy azoknak az ú. n. „szövetségeseknek”, szóval azoknak a barbároknak a vezérségét vegye át, akik akkor Róma hadierejét alkották. Amint mondottuk, a népvándorlás hullámverésétől megkímélt Keleten súlyos pénzáldozatokkal meg tudták vásárolni a húnoktól a békét: a katonai szempont itt tehát háttérbe szorul. Láttuk azonban azt is, hogy a Nyugat még a Galliában befészkelődött germánokat sem tudja fékentartani a húnok nélkül. És itt nem is több egyenrangú generális áll a sereg élén, mint Keletrómában, hanem a kényszerítő szükség egyetlen egy generalissimus kezébe adta a főhatalmat.

Tehát a kulturális hatások is, a katonai természetű adottságok is Nyugat-Róma körébe vonzották a húnokat. És mikor a ravennai kormányzat Attilát a magister militum címével tiszteli meg, evvel maga mutatja meg az utat számára a Nyugat „majordomusá”-nak, a magister militum praesenta/is-nak állása felé.
Annál könnyebben juthatott eszébe ennek elnyerésére törekedni, mert e méltóság akkori birtokosa, Aetius, csupán a húnoknak köszönhette hatalmát. Ezek t. i. nem a nyugatrómai császárnak, hanem Aetius személyének bocsátották rendelkezésére lovas hadaikat És miért kellett volna ezt a monopoliumot a rómainak hagyni? ... Elkerülhetetlen volt, hogy a barbárok katonai túlsúlya politikai téren is éreztesse hatását. Alarich és Athaulf már 400 körül mint germán királyok akartak nemzeti seregükkel a római hadvezetés helyébe lépni, és ez a terv Aetius után lépcsőzetesen meg is valósul Ricimer, Odovacar és Theoderich alatt: az első még megtűri maga fölött az árnyékcsászárokat, a második már eltörli őket, a harmadik pedig helyreállítja az egyensúlyt a germán katonaság és a római békeszervezet közt. De Attilának is lehettek ilyenféle szándékai: bizonyítja ezt legbizalmasabb embereinek, ürestesnek és Edekonnak szereplése Itáliában az ő halála után.

Az első közülük akkor Aetius állását foglalja le magának, fiát pedig császárrá emeli. A másik, vele ellentétben, de a római jogszokás alapján, népét, mint szövetséges sereget telepíti be az Appenin félszigetre. Ez az ember Itália első germán királyának, Odovacarnak az apja. Odovacar legyőzője pedig, Theoderich, Attila harmadik főemberének a fia. Különben is Itália sorsát ekkor a nagy király Jeghívebb népei, a szkirek, a rugiak, a keleti gótok stb. döntik el egymás közt.
Attila ilyen irányú tervei akkor ölthettek határozott formát, amikor a császár nővére, kezét neki ajánlva, segítségül hívja őt fivére ellenében. Attila III. Valentinianustól hozományul birodalma felét, a galliai dioecesist követeli s az ott letelepült germánokat akarjamost leigázni, hogy Nyugaton az egyetlen számbajövő katonai tényező maradjon. Hogy is lehetett volna ezután megtagadni tőle Honoria kezét és társcsászárnak való elismerését? S hogy állhatott volna neki többé ellen a kelet, ahol a Theodosius alatt felburjánzott asszony- és eunuch-kormányzatra következő reakció éppen megszüntette a rettentően súlyos évi adó fizetését?!

E terv kivitelének diplomáciai előcsatározásaiban Aetius máris egyenrangú ellenfélnek mutatkozott. Samikor 451 tavaszán Attila hadai Franciaországba értek, sikerült Aetiusnak a maga oldalára vonni a nyugati gótokat, akiket eddig bún segítséggel tartott sakkban, sőt kívülük még a többi Galliában élő germán népeket is be tudta vonni e koalicióba, úgyhogy legalább oly erős lett a serege, mint ellenfeléé.
Attila hiába csalogatja ki színlelt visszavonulással a másik hadat Orleáns mellett elfoglalt erős állásából. Már az ő csapatai nagy része is nehéz germán gyalogságból és lovasságból állott, mint Aetius serege, s így kénytelen volt az ideoda hullámzó hún harernodor helyett, germán módra, egyetlen súlyos összecsapásban kockára tenni hadiszerencséjét.

A csata vezetése teljesen kiesett mindkét vezér kezéből, mert a szembenálló harcosok száma többszörösen fölülmuita az akkori seregek szokásos létszámát (a 20-30.000 főt). A Trayes közelében fekvő Mauriacum mellett végbement rettentő mészárlásban eleinte egyik fél sem hátrált meg, majd az éj folyamán felbomlik Aetius hada.

Attila tehát győztesként marad a harctéren, de mégis ő az igazi vesztes, mert támadásának semmi eredménye sem lett. Azért eszébe sem jutott, hogy elálljon terveitó1. 452-ben új sereget vezet Itáliába. Itt annyira nincs ellenállásra képes erő, hogy Aetius csak menekvésre gondolhat, mikor Milano és Aquileia a bosszú martalékai lesznek. Valentinianus engedékenysége most annyiban kielégíti a bún királyt, hogy visszavonul, a végleges békekötést azonban Honaria kezétől teszi függővé. Csakhogy a következő évben hirtelen meghal és birodalma hamarosan szétesik fiainak trónviszályában.

A hun uralkodóréteg apró kozákcsoportjait lerázzák a leigázott tömegek, s maradványaik elmenekülnek. A mai Magyarország száz esztendőre germán birtok lesz.