A pannonok súlya nagy volt még a v. században is: igen jellemző erre Aurelius Victor, Ammianus és a többi afrikai és orientális írók kesergése hatalmuk miatt. A világ figyelme most főleg azért irányult ide, mert a császárok nagyon sokszor tartózkodnak Sirmiumban. Fényes császári palotát építtetett itt Herculius szülei régi kis házacskája helyén, de volt a város szívében is egy nagy palatium. Ebben az időben itt székeit Illyricum polgári kormányzója, a praefectus praefario is.
Sirmium környékén nagyszerű császári villák épültek és a város 380-ig a császári udvartartás fényében fürdik. Lényegesebb e külsőségeknél az, hogy a császárok itteni tartózkodása Sirmiumnak és az egész Pannoniának sok tekintetben különös súlyt adott. Így vallási téren is. Nem mintha itt születtek volna meg az egyház fundamentális tanai, hanem mivel a császárok udvarában s kedvenc papjaik sugallatára döntötték el azokat a nagy hitvitákat, melyek akkor a köz- és magánéletet betöltötték. Itt újra azoknak az elementáris tényezőknek működését látjuk, amelyek e föld sorsát mindig eldöntötték Fannonia a keleten uralkodó arianizmus és a nyugati orthodoxia malomkövei közé kerül, míg végül a Nyugat ezúttal is felülkerekedik.

A pannonok állásfoglalása ebben a nagy szellemi harcban igen jelentős súllyal esett latba, de nem kezdettől fogva. A nicaeai zsinaton még csak nagyon csendes résztvevő a néhány pannoniai püspök. Azonban Ariust éppen a dunai tartományokba száműzik és kétségtelen, hogy mikor egész vezérkarával idejön, híveivel együtt itt is csak lázas és fanatikus valláspropagandát folytat. Így lett maga Arius a mestere annak a két fiatal papnak, akiknek a szava hamarosan döntő fontosságú lett az arianus viszály intézésében. Ezek Valens, Mursa (Eszék) püspöke és Ursacius, a singidunumi (belgrádi) püspök.
Mihelyt Arius pártja újra fölülkerekedik, ezeknek csillaga is felragyog. 335-ben a tyrusi zsinaton, amelyen Athanasiust megfosztják székétől, már a vezéralakok közt vannak és mikor Constantinus felülvizsgálja e döntést, a mi két püspökünket is kihallgatja. Tekintélyük a következő zsinatokon is érvényesül. De Constantinus halála után három fia hazabocsátja Athanasiust, majd egy sirmiumi császári tanácskozás eredményekép a többi száműzött egyházfőt is. Ezek visszatérése után újra ádázul folyik a harc, azon, hogy egylényegű vagy csak hasonló lényegű-e a Fiúisten az Atyával. E harcba mindjobban belebonyolódnak a császárok is, és a dogmatikai vita a politikai állásfoglalással még jobban bonyolódik.

A következő hosszú zsinatsorozatban már ugyanazok a szenvedélyek és ugyanazok a sakkhúzások döntenek, mint korunk parlamenti küzdelmeiben.Jó tudni, hogy II Constantius volt a patronusa a 341-ben kelt antiochiai határozatnak, mely az arianizáló párt győzelmét hozta meg, s ő támogatta továbbra is ezt az irányt. Az egymásután kovácsolt szubtilis theológiai formulák gyártásában különben a keleti püspökök a mesterek.
A nyugati kereszténység spontánabb és egyszerűbb hitéletét nem érintették lényegükben ezek a dialektikai finomságok. A nyugati egyház vezérei közül csak kevesen értenek e raffinált okoskodásokhoz. Ursacius és Valens nagy jártassága e spekulációkban- valamint a politikai cselszövésben - magyarázza sikereiket.

Az sem közömbös, hogy mind a kettőnek székvárosa a sirmiumi császári székhely közelében volt, s ők az udvar intrikáiban könnyen részt vehettek. Az az irány, amelyet ők képviseltek, a két nagy párt közt áll, de arianizáló színezetű. A serdicai, kétfelé szakadt zsinaton ami két emberünk a keletiekhez csatlakozik, de ők is az elsők, akiket a nyugati püspökök ez alkalommal kiközösítenek, s akiket új hitformulájukkal és egyéb intézkedéseikkel első sorban sújtanak.

Most újabb kísérletek következnek a megegyezésre a két párt között, s csakhamar megint összeül egy zsinat Antiochiában, mely új, kielégítő formulát keres a Krisztus-fogalom tisztázására. Ezen a zsinaton hallunk először Photinus sirmiumi püspökről, aki sabellianus, tehát Krisztus isteni természetét nem ismeri el. Ezt az igen művelt ancyrai theológust úgy szerette községe, hogy azon négy határozat ellenére sem bocsátotta el, melyekkel a zsinatok püspökségétől megfosztották Ursacius is Valens most ijedten igyekeznek mindenáron megnyerni a nyugati püspökök bocsánatát: ők is elítélik Photinust, készek megtagadni régebbi állásfoglalásukat Arius mellett és megalázkodnak Athanasius előtt.

Mikor 350 után Constans helyett II. Constantius lesz Illyricum ura, ez a vallási küzdelem Sirmiumba központosul Photinus most már valóban el is veszti székét egy újabb sirmiumi zsinat határozata következtében, s a császár száműzi. A hivatalos theológiai felfogást tükröző, általánosan kötelező hitformulák e zsinattól kezdve most már egymásután Sirmiumban születnek meg, öszszesen négy.
Az első még nem szakít Athanasiussal. De Photinus utóda, Germinius, az arianizáló párthoz tartozik s így Ursacius és Valens segítségével mindinkább ennek a felfogása felé hajlik a hitformulák fogalmazásában. Ezek az utóbbiak most újra nyíltan Athanasius ellen fordulnak. Valens befolyása oly nagy, hogy az arlesi zsinaton (353) kiharcolja Athanasius letételét, két év mulva pedig a császár Milanóban teljesen az ő szájaíze szerint intézkedik, s száműzi a nicaeai hitvallás néhány ellenálló hívét, kisvártatva magát Liberius pápát is. Ursacius és Valens galliai ellenfeleiket egy béziersi zsinaton számüzetik (356).

Befolyásuk Athanasiust is kiveri még egyszer Alexandriából. Hatalmukat mi sem jellemezhetné jobban, mint a száműzött Liberius pápa hozzájuk intézett levele, melyben az ő álláspontjuk felé közeledik, csakhogy szabaduljon. De lassan fordul a kocka. A győztes arianusok különböző pártárnyalatai egymás ellen fordulnak.
357-ben sikerül még egy újabb sirmiumi zsinaton a mi három emberünknek egy arianus ízű hitvallást elfogadtatni, azonban 358-ban már vereség éri őket. Liberius ugyanis kieszközli visszatérését a 351-ben kelt sirmiumi formula aláírásával, ugyanakkor azonban megrögzíti a Fiú egylényegűségébe vetett hitét, ami Valens püspöknek és társainak álláspontját érzékenyen sújtja. A keleti püspökök elfogadják Liberius álláspontját, ami azt jelenti, hogy összefognak a Nyugattal a pannoniai és szomszédos egyházfők diktatúrája ellen.

Csakhamar sikerül a mi triumvirátusunknak mégegyszer megnyerni a császárt s ennek segítségével ráerőszakolni hitbeli felfogásukat a nyugati püspökökre. 359-ben az isauriai Seleuciában s Ríminiben két részre oszolva ülésez az egyetemes zsinat. Valenséknek sikerül az európai püspökök túlnyomó részének ellenállását megtörni a császári tekintély segélyével. A már előre elkészített és az arianizáló felfogásnak kedvező „negyedik sirmiumi” hitformulát végül is kényszerül csekély változtatással aláírni a riminii zsinatnak több mint 400 résztvevője, sőt sikerül a keletieknek Seleuciában ülésező zsinatára is nyomást gyakoroltatni, úgy hogy ott is egy arianus ízű christologiai tételt fogadnak el. Szentesíti e határozatokat 360-ban a constantinopolisi zsinat. Ámbár Arius doktrinájáról mélyen hallgat e szövegezés, mégis arianizáló ízű, és ezt ostorozzák később nyugaton mint arianizmust.

A pannoniai egyházfők e nagy diadala világtörténelmi jelentőségű, nemcsak azért, mert keleti gyökerű, de a Nyugat kívánsága szerint letompított hitbeli felfogásukat e pillanatban rá tudták erőszakolni a római világra, hanem más okból is. Az utolsó zsinaton már jelen volt a gótok nagy püspöke, Ulfila is. Általa és ezer más csatornán keresztül, ez az illyricumi arianizmus terjed el a szomszéd germán népek körében és évszázadokra megalapozza azt az ellentétet, amely a római Nyugat elözönlése után a germán hódítók és a katholikus római alattvalók között fennállott. Még a sirmiumi Photinus szektája is oly erős gyökeret ver az erdélyi vizigótok között, hogy egy évszázad mulva is megtalálhatjuk nyomát náluk későbbi hazájukban, Franciaországban. A pannoniai arianizmusnak pedig olyan vakbuzgó terjesztője is akad a barbárok között, mint a pannon születésű Valens keleti császár (364-378 Kr. u.)
Egyszerre megszűnik azonban a pannon és szomszédos püspökök uralma, amikor Constantius meghal (Kr. u. 361). Julianusnak öröm, ha minél jobban összevesznek a keresztény szekták. Photinust, aki Krisztust csupán embernek tartja, bizalmával tünteti ki. A nicaeai párt lassan Pannoniában is felemeli fejét: ennek jele három orthodox hívő érdekes hitvitája Germinius püspökkel 366 elején, amely véletlenül fennmaradt számunkra. Ezeknek már nem esik bántódása hitükért, nem úgymint még néhány évvel azelőtt a fiatal Martinusnak, Tours későbbi nagy püspökének, akit állítólag korbáccsal veretett ki Szombathelyről, szülővárosából, az ottani arianizáló papság.

Galliai, spanyolországi és Róma városi zsinatok egymásután ítélik el Ursaciust, Valenstés egy-két társukat. És noha I. Valentinianus nem bocsátja rendelkezésre a világi hatóságok karhatalmát az ily határozatok végrehajtásához, az orthodoxia mégis lassan utat tör magának Pannoniában.
Legjellemzőbb erre, hogy Germinius ekkor olyan hitformulát közöl a maga álláspontjának tisztázására, amely szerint a Fiú „mindenben hasonló” az Atyához, és így elszakad eddigi fegyvertársaitól, akik hasztalan fenekednek ellene. Germinius utóda, Anemius, már a nicaeai hit embere. Hiába támogatja a vele szembeállított arianus jelöltet maga Justina császárné; a szintén jelen levő Ambrosius, az új, harcos milánói püspök, keresztülviszi a maga akaratát. Az ő szellemében harcol tovább az orthodoxiáért az új sirmiumi érsek.

Lehet, hogy már az ő idejére esik egy sirmiumi zsinat, melyet forrásaink rosszul datálnak. Ambrosius 381-ben az aquileai zsinaton azután döntő csapást mér az illyricumi arianizmusra: a Nyugat győzött.