Említettük már az illyriai érdekszféra kiépülését a III. században Kr. e. Hiába igyekszik Macedonia Hannibállal egyesülve lerázni a kellemetlen szomszédot: bukásával együtt az illyr partvidék is római fennhatóság alá kerül, és az új birtok megszilárdulását az Appolloniából és Dyrrachiumból induló Via Egnatia, ez a nagy műút, biztosította. Ezeknek az eseményeknek egyelőre csak közvetett kihatása van a mai Dél-Magyarország népeire.
A II. század 80-as éveiben p. o. a macedonok szeretnék a scordiscusokat Itáliára uszítani s később Perseus alatt is szövetkeznek velük. De ugyanekkor az „alpokontúli kelták” már Rómának ajánlkoznak szövetségesül Perseus ellen.

A scordiscusok portyázásai ellen irányuló, már említett bosszuló expediciók néha jó messzire felhatolnak állítólag már 112-ben eléri egy sereg ebből az irányból a Dunát. Fontosabb, hogy e népek és thrák, dardán stb. társaik állandó nyugtalankodásai már 100 körül Kr. e. megérlelhették azt a meggyőződést, hogy a katonai határt egészen az Alsó-Dunáig és Száváig kell feltolni, hogy nyugton lehessenek tőlük. Egyik mozzanata e műveletnek Scipio Asiagenus akciója volt a scordiscusok ellen; sőt ez az ellenlökés tovább is megy, és Scribonius Curio - hihetőleg a Morava völgyén át - elér a Dunáig, egy másik vezér pedig a Maricza mentén nyomul fel, és az Aegaei tenger és az alsó Duna közötti terület 70-ben már a rómaiak birtokában van.
Ez a foglalás annál jelentősebb, mert ugyanekkor Róma utolsó nagy ellenfele, Mithridates, a pannoniai törzsekkel szövetségben a szárazföldön akar a Pontustólitáliába nyomulni. Már-már hamarosan a mai Magyarországra került volna a sor, ha a polgárháborúk ekkor el nem vonták volna északról a római erőket. A zűrzavaros évtizedekben a dunai támpontok újra elvesztek, míg újra fel nem vehette a régi hódító-program fonalát egy olyan nagy ember, mint Octavianus Caesar.

Most a római előnyomulás másik útvonalára térünk, amelyet a Pó-síkságnak kelta törzsein keresztül tapostak ki a légiók, mindjárt a pún veszély elhárítása után. Az akkoriban oly nagy szemhatárú kormányzatnak többek közt össze kellett szervesen kötnie az új dél-illyriai és észak-itáliai birtokokat is: ezért nem észak, azaz Ausztria, hanem északkelet, tehát Magyarország felé fordult ennek az előrehatolásnak arcvonala.
A század közepén már a dalmatákat is megverik, s ezekben a harcokban a scordiscusok is kemény leckét kapnak, sőt egy római sereg elsőízben lép Pannania földjére is, elérve Sisciáig, a mai Sziszekig. Pedig Róma ekkor még egyáltalában nem akar területeket szerezni és semmiképpen sem szándékozik asszimilálni ezt a népet: csak vazallusokká akarja tenni a hegyi rablókat és légiói harckészségét éleszti ezekkel az expedíciókkal. További hadjáratai eredményeképpen a dél-illynai új birtokot összekötik az északitáliai hódítással és 119-ben újra előretörnek Sisciáig.

Most mintha szünet állna be, mintha a római faltöróK:os abbahagyta volna a Pannoniát elzáró akadályok felmorzsolásának munkáját. Pedig láttuk, hogy a másik oldalról, Macedonia felől ugyancsak energikusan folyt még jó sokáig ez az arcvonal-előretolás. Ennek először is a kimber-mozgalommal kapcsolatos népeltolódások lehettek okai, de a japud nép erős ellenállása is, amely aKarszton, a tauriseusok és a Trieszt körül lakó karnok között tört helyet magának.
Éppen ekkor, Marius és Sulla idején s Mithridates korában, annyi nagy feladatot kellett a respublikának megoldani, hogy ily helyi jelentőségű frontszakasz előbbre vitelére nem juthatott ereje. Még Caesar korában is, mikor a leszámolás már közelgett, először az értékesebb, kulturáltabb Gallia teljes leigázás-ára került a sor, és mikor a lázadó dalmaták megfenyítéséhez láttak volna, ezt a Pompeius-szal való leszámolás jó ideig teljesen megakadályozta.

Pedig halála előtt Caesar óriási méretű hadjáratban akarta, még a parthusokat megelőzően, letörni az ekkor Burvista alatt nagyhatalomra vergődött erdélyi dákokat Ez a király kelet felé a pontusi görög városokra is kiterjeszti uralmát (egy igen érdekes dionysopolisi felirat elmondja, hogy egy ottani polgár felkereste őt fővárosában, Argedavában), délen Thráciában hódít, a Dunántúlról pedig kiveri a bójokat. Pompeius legyőzésének idején azonban Eurvistát is meggyilkolják, országa pedig részekre esik szét.
Mikor Antonius és Octavianus actiumi mérkőzésekor a dunai népek is halásznak a zavarosban, a dák királyok már nem zavarnak sok vizet. Igaz, hogy betöréseikkel még egyre nyugtalanítják a Dunától délre fekvő vidékeket, de Augustus alatt néhányszor alaposan megverik őket, sőt egy sereget a császár a Dunán át földjükre küld át, amint evvel saját életírásában el is dicsekszik.

Még Siseia meghódításának is egyik fő-célja a dákok elleni stratégiai bázis megteremtése volt, s Augustus csak a németországi nagy kudarc miatt ejti el támadó terveit, amikor az egész határ-politikában a meglevő birtok védelme lesz az elv. Néhány évtized múlva egy új nép előretörése a Duna-Tisza közére elválasztja a dákokat Pannoniától.