A 3. század középső harmadában újabb külső ellenséggel kellett szembenéznie a válságot sorát átélő Római Birodalomnak. Az antik forrásokban gyakran nevezik őket, talán éppen az al-dunai és Fekete-tenger melléki szállásterületeik miatt, szkítáknak, pedig ők is germánok voltak, akik közel három évszázadon keresztül befolyásolták Európa történetét.
A késő-római, kora-bizánci forrásokban gyakran találhatunk rájuk utalásokat. Ráadásul a 6. században külön könyvekben dolgozták fel eredetüket és történetüket, melyek közül az alaposabb – Cassiodorus origo Gothicája – csak kivonatolva maradt fenn kortársának, Jordanesnek, a Geticájában. Ő azonban elsősorban az Amal-dinasztia szerepét hangsúlyozta, melynek érthető politikai okai voltak.

A vizigótok a Kárpát-medencébe a Dacia kiürítése után költöznek be. Eredetüket Jordanes Skandináviában kereste, mely elképzelést a modern kutatás végérvényesen cáfolta, rámutatva arra, hogy ennek hátterében a Theoderich udvarában kialakult elképzelések álltak. Mint a szvébek vagy a szarmaták esetében az antik forrásokban a gót elnevezést is számos csoportra használták.
A 3. század utolsó harmadában már megfigyelhető az ostrogótok és vizigótok szétválása. Már a század középső harmadában megkezdik betöréseiket a Római Birodalomba, amely során 238-ban elpusztítják Histria városát, majd az azt követő évtizedekben végigrabolják a Balkánt, Kisázsiát és a Korinthoszi-félszigetet. Hadjárataikra ekkor még az Al-Duna vidékéről és a Fekete-tenger mellől indulnak. A belső válság leküzdését követően a római hadsereg 269-ben Naissusnál megsemmisíti egy hadseregüket, majd a következő évben Aurelianus császár intéz támadást lakhelyeik ellen. Dacia vizigót megszállása kezdetben nyugalmat hozott a dunai határra.

290 körül sikeresen hárítják el a vandál-gepida támadást és biztosítják uralmukat a Kárpát- medence délkeleti részében, melyre a gepidáknál még ki fogok térni. 332-ben a felettük aratott római győzelem következményeként szövetségi szerződés jön létre köztük és a római kormányzat között. Pedig a gótok már Galerius segédcsapataiként részt vesznek a perzsa hadjáratban, majd 324-ben Licinius oldalán tűnnek fel.
A 332-ben a tervingek és I. Constantinus között létrejött foedus alapján évpénzben részesülnek, amiért katonai segédcsapatokat állítanak ki. Kérdéses azonban, hogy ez az összeg nem-e az alakultok ellátásának fedezésére szolgált.

A 332-ben létrejött béke egészen 367-ig tartott, amikor Valens több sikertelen hadjáratot indít ellenük. I. Constantinustól idejétől kezdve kisebb- nagyobb kontingenseik katonai segédnépként játszanak szerepet a Birodalom keleti határainál vívott harcokban. Erdélyi uralmuk a hunok előretörésével ér végett, amely miatt a vizigótok jelentős része elhagyva a lakhelyeit a Római Birodalom határai mögött talál menedéket. Őket követi 381-ben Athanarik és katonai kísérete.

Az erdélyi vizigótok régészeti kultúrája a Kelet-Európa keleti felének, ú.n. Wielbark-kulturájából származik. Az innen elvándorolt csoportjaik az Al-Dunától a Dnyeszterig terjedő területen betelepedtek az ott élő szarmata népek közé, melyből egy sajátos régészeti-kultúra a Cernjachov-Marosszentanna alakult ki. E kultúra hordozói a 3. század utolsó negyedében jelentek meg az Aurelianus császár parancsára kiürített Dacia provincia területén.
A birituális temetők, a fegyvermelléklet nélküli férfisírok és sajátos peplosviseletet tükröző női sírok. Az itt megtelepedett népcsoportot az írott források alapján a terving vagy vizigótokkal azonosították. A Marosszentanna-kultúra vége és hordozóinak elvándorlása a történelmi forrásokból jól ismert eseményekkel – a hunok megjelenése, a gótok csatavesztése és felvétele a Római Birodalomban – áll kapcsolatban.

Az írott források alapján katonai vezetők irányították a vizigótokat, akiket reiksnek neveztek. Katonai kíséretük volt a gót haderő gerince. A gót nép élén a 4. században Athanaric állt iudexként, ami valójában a királyi hatalmat jelezte. Ő tárgyalt 369-ben az Al- Dunánál Valens császárral a béke feltételeiről, viszont életét 381-ben Konstantinápoly vendégeként fejezte be.
Ugyan Erdélyből számos gót temetőt ismerünk, de fejedelmi temetkezések eddig még nem kerültek elő. Vizigót királysír mellékleteinek szokták tartani a petroasai nagy aranylelet tárgyait, melyek azonban az 5. század első feléből származnak.

Sajátos jelenség, hogy míg a béketárgyalásokkal kapcsolatban a források többször szólnak a gótoknak fizetett évpénzről, ami azonban néhány kivételt eltekintve a vizigót területen nem jelentkezik. Ilyen a tekerőpataki (Valea Strimba) kincslelet, melyben a 2. és 3. századi denarok és gót ékszerek mellett három Gratianus solidus volt. Talán a II. Constantius alatti segítségnyújtás nyomait fedezhetjük fel azokban a siliquákban, melyeket az említett császár veretett. Ezen pénzek sajátos csoportot képeznek a Kárpát-medence keleti felének numizmatikai anyagában. Elsődlegesen azonban Erdélyben figyelhetők meg.
A 4. század folyamán a római gazdaság és pénzrendszer átalakulása folytán elsődlegesen a bronz pénzek forognak mind a pannoniai tartományokban, mind pedig a Barbaricumban. A római-vizigót kapcsolatrendszer szempontjából igen fontosak azok az Erdélyben talált aranyrudak, melyek az érmek hiányát is megmagyaráznák.

1887-ben Krásznán 15 vagy 16 aranyrudat találtak, mintegy 6 kg súlyban. A sirmiumi pénzverdéből kikerült rudak közül kettőn három császár ábrázolása látható. Őket a 367 és 375 között uralkodó I. Valentinianusszal, Gratianusszal és Valensszel szokták azonosítani. A rudakat a gót kincstárral hozták kapcsolatba, melyből a 376 és 380 közötti időszakban mentették.
Talán ugyancsak a gót kincstárhoz tartozott a Szászföldváron 1880-ban talált 5 db sirmiumi, thessalonikéi és naissusi verdejelű aranyrúd, melyeken II. Valentinianus, Gratianus és I. Theodosius pecsétje volt. A rudak elrejtését talán a 376 és 379 közötti eseményekkel lehet kapcsolatba hozni.




Prohászka Péter