Az illyricumi, dunavidéki kérdések rendezését Tiberius már korábban is tervezte, megvalósítására azonban csak Augustus halála után került sor. Illyricum volt a kísérleti területe az új külpolitikának, amelynek hátterében az Arminius ellen segítséget kérő markomann király állt, jelezve hatalmának meggyengülését és a lehetőséget a politikai viszonyok újrarendezésére a Duna mentén. Ugyan Tiberius elutasító választ adott Maroboduus leveleire, hivatkozva a korábbi magatartására, azonban Kr. u. 17-ben saját fiát Drusus küldi az illyricumi ügyek rendezésére.
Drusus kihasználva a diplomáciai lehetőségeket kiválóan oldotta meg feladatát, úgy hogy egymás ellen kijátszotta a germánokat. Az új politika sikerét a legjobban az mutatja, hogy az Illyricumban elért sikereiért Kr. u. 20 május 28-án ovatiót tartott Rómában.

A markomann fejedelmi udvarban történtek leginkább egy shakespearei királydrámával hasonlíthatók össze. Drusus ugyanis a befolyását vesztett és szorongatott helyzetben lévő Marobodusszal szemben Catualdát, a gotókhoz menekült markomann herceget játszotta ki. Catualda – feltehetőleg a rómaiaktól kapott pénzen – zsoldosokat toborzott, és segítségükkel, valamint a helyi törzsi vezető réteg egy részének a támogatásával megdöntötte a markomann király uralmát.
A törzsi arisztokrácia a hatalom meggyengülése, a gazdasági és politikai előnyök elvesztése miatt támogatta a trónkövetelőt. Ugyanakkor nem zárhatjuk ki, hogy a római politika különféle ajándékokkal és kedvezményekkel törekedett az új jelölt támogatásának biztosítására a helyi vezető rétegnél. Maroboduus és hívei számára nem maradt más lehetőség mint a menekülés, mivel befogadásra a germán törzseknél nem számíthatott, így a római terület felé indult és kíséretével átkelt Noricumba, ahol menedéket kért a római kormányzattól. Az új markomann király, Catualda uralma sem tartott sokáig.

Rövid idővel később Vibilius vezetésével a hermundurok megbuktatták és kiűzték országából. A hermundurok megjelenése arra enged következtetni, hogy Drusus Catualda személyét is túlságosan veszélyesnek ítélte, és ezért a hermundurok bevonásával szabadult meg tőle. Feltételezhetjük, hogy az új király a törzsi arisztokráciával egyetértésben a maroboduusi politikához hasonlóan a befolyási övezetét ki akarta terjeszteni, amit a rómaiak nem nézhettek jó szemmel.
Maroboduus megbuktatásával szemben itt nem kellett ellenjelöltet kijátszani, mivel nem létezhetett olyan érvényben lévő szerződés, ami egymás uralmának és területi integritásának elismerését tartalmazta. Így Drusus egy másik nép bevonásával vetett véget Catualda uralmának, aki kíséretével korábbi áldozatát követve szintén a római határokhoz menekült.

A hatalmi harcok a markomannok korábbi gazdagságának hanyatlását vonták maguk után, amely a római import mennyiségének nagymértékű csökkenésében, valamint a kereskedelmi utak keletre való eltolódásában is megfigyelhető. Arminiust, a rómaiak másik nagy ellenségét is utolérte a végzete. Hasonló utat akart bejárni mint Maroboduus, és ezért egy önálló királyság megszervezésére tett kísérletet. Ez azonban megbukott a germán törzsi szervezet ellenállása és a római diplomácia beavatkozása következtében.

Arminiust i.sz. 21-ben saját rokonsága gyilkolta meg és ezzel elhárult a veszély egy újabb germán hatalmi centrum kialakulását illetően. Halálának körülményei azért is gyanúsak, mivel Tacitus tudósítása szerint korábban Adgandestrius a chattusok fejedelme levélben felajánlotta segítségét a császári kormányzatnak a cheruscus király meggyilkolásához, ha a rómaiak ahhoz mérget küldenek. Ajánlatát azonban a senatus elutasította, mégis feltételezhetjük, hogy ezt a színjátékot maga Tiberius rendezte és így a senatusi döntésre hivatkozva akarta a római kormányzat bármiféle szerepválalását a történtekben eltusolni. Ugyanis ahhoz nem férhet kétség, hogy Arminius halálával a legtöbbet a római császárság nyerte, megszabadulva attól az embertől, aki állandó veszélyforrást jelentett határai mentén.

Drusus illyricumi tevékenységének eredményeként a korábbi markomann törzsi hatalom a belháború, valamint a külső támadás következtében jelentős mértékben meggyengült. A római kormányzatnak azonban újabb megoldásra váró feladattal kellett szembenéznie. Maroboduus és követői ugyanis elhagyva korábbi otthonukat átkeltek a Dunán a római fennhatóság alatt álló Noricumba. A markomann király innen fordult a római császárhoz, hogy menedéket kérjen.

Tiberius Ravennában jelölt ki számára lakhelyet és ezután a császári politikában – mint arra Tacitus is utal – Maroboduus szerepe az volt, hogy ha a szvébek elbizakodnának, úgy lehessen őt mutogatni, mintha vissza akarna térni országába. Kísérete azonban továbbra is vagy Noricumban vagy a szomszédos területeken várakozott, akikhez később csatlakoztak a megbuktatott Catualda követői.
Maroboduushoz hasonlóan a rómaiak Catualdát is befogadták, számára viszont a galliai Forum Iulium városát jelölték ki tartózkodási helyül. A határ mentén tartózkodó germánokat vezetőikkel ellentétben nem a Római Birodalom területén, hanem határain túl telepítették le.

A téma kutatóinak műveiben eltérő vélemények találhatóak a germánoknál lejátszódott események időrendjével kapcsolatban. Maroboduus bukását, valamint a Regnum Vannianum létrehozását azonban mindenképpen Arminius és Maroboduus 17-ben történt összecsapása, valamint Drusus Kr. u. 20 május 28-án Rómában tartott ovatiója közé kell helyeznünk. Tacitus ugyanis Annalesében utal arra, hogy a letelepített germán fejedelmi kíséretek élére még maga Drusus állította Vanniust.
Tehát ekkor még Illyricumban kellett tartózkodnia, sőt azt sem zárhatjuk ki, hogy személyesen iktatta be Vanniust a germánok királyának. Az ovatiot a senatus Germanicusnak a keleti területeken végzett hasonló tevékenységével összefüggésben adta meg Drususnak, ahol Armenia élére Artaxiast nevezte ki királynak. Maroboduus menekülése után – Tacitus szövege szerint – rövid idővel következett be Catualda bukása. Ezt az időpontot többféleképpen próbálták meghatározni, a nézetek a pár hónaptól a több évig terjedtek. Véleményem szerint mivel Tacitus Catualda uralmának idejét csupán így adja meg, ezért mindenképpen egy évnél rövidebb időtartalomra kell utalnia, tehát 18-ban vagy 19-ben érhetett véget.

További támpontot jelenthet a Regnum Vannianum fennállásával kapcsolatban Tacitus másik utalása, amely szerint Vannius harminc éven keresztül tartó zsákmányolásával és vámszedésével jelentős vagyont halmozott fel. Így ez alapján a Duna menti germán kliensállam létrehozását 20 kőrölire helyezhetjük, mivel
50-ben bukott meg Vannius. Nem zárhatjuk ki azonban, hogy a harminc év esetében Tacitus kerekített, és egy vagy két évvel korábban történtek az események. Maroboduus bukását és menekülését a kutatás eltérően datálta.

Míg Th. Mommsen és C. Patsch 18-ra, addig J. Klose, L. Schmidt, E. Swoboda, J. Dobiáš és Mócsy A. 19-re helyezi a történteket. A legérdekesebb Nagy T. véleménye, aki szerint Kr. u. 18 elején hagyta el Maroboduus az országát, majd ugyanazon év nyarán pedig Catualda.

Tacitus Annalesének kronológiai sorrendjéből, valamint a római császárság belpolitikai eseményeiből következtetve jutott erre a megoldásra. A Regnum Vannianum létrehozását ennek tükrében próbálták évszámhoz kötni, mivel későbbre datálták Maroboduus menekülését és ennek következtében Catualda bukását is. Ennek az lett az eredménye, hogy nagy eltérések figyelhetőek meg az új klienskirályság megalapításának időpontjával kapcsolatban.
A szakirodalomban Kr. u. 18 és 21 közé helyezik Vannius államának létrejöttét, azonban a források vizsgálata alapján Kr. u. 18 vagy 19 a legvalószínűbb. Ezt támasztja alá, hogy a markomann veszély elmúltával Illyricumot kettéosztják és a IX. Hispana legiot i.sz. 20-ban átmenetileg átvezénylik Afrikába, így ezután csak Poetovioban és feltehetőleg Savariában maradt egy-egy legio.

Catualda távozása után a két király kíséretének a római határokon kívül jelöltek ki területet, amelyről Idősebb Plinius és Tacitus adatai állnak rendelkezésünkre. Tacitus a Marus és Cusus folyók közét említí a telepítési területként. Plinius sokat vitatott forrásadata ezzel szemben a Duna mentén élő népek leírásánál Vannius államának határaként a Marus vagy a Duria folyókat említi.
Az antik auktoroknál szereplő folyónevek azonosítása a Regnum Vannianum történetének legtöbbet vitatott részévé vált. Amig azonban a Marusnak a Morva folyóval való azonosságában a kutatók egyetértenek, addig a Duria és Cusus esetében számtalan elképzelés merült fel. A folyók meghatározása a germán kliensállam lokalizálása miatt kapott döntő fontosságot, amely tekintetében két nézet alakult ki.

A Regnum Vannianumot az egyik csoport szerint a Morvától nyugatra, míg a másik szerint keletre kell keresni. Így már Th. Mommsen a Római Birodalom provinciáit taglaló művében kitért a folyók azonosítására. Véleménye szerint a Cusust a Linznél a Dunába folyó Gusen patakkal lehet kapcsolatba hozni és ennek megfelelően a Morvától nyugatra történt a telepítés. Mommsen Plinius adatai mellett elsősorban a Cusus és a Gusen szavak etimológiai hasonlósága alapján vonta le következtetéseit.
E. Schwarz tanulmányában a folyónevek vizsgálata során elvetette Mommsen elképzeléseit, mivel egyrészt Felső-Ausztria területe a sűrű erdők miatt alkalmatlan volt a megtelepedésre, másrészt a Gusen patak első említése csak a XII. századból származik. Vizsgálatai során arra a következtetésre jutott, hogy a Tacitusnál szereplő Cusus a Duria folyó alternatívája és a Vággal azonosítható, érvelése szerint míg a Cusus az illyr, addig a Duria a kelta neve volt annak a folyónak, amely később a germánoktól a Vág nevet kapta és ezek alapján keleti irányba helyezte a regnum Vannianumot.

A nyugatra való helyezés melletti érvelés elsősorban Idősebb Pliniusra épített, ahol Carnuntum és a Marus vagy Duria a svébeket és a Regnum Vannianumot a jazigoktól elválasztó határként jelenik meg. A későbbiek során a legtöbbje erre a forrásadatra építette fel érvelését. A probléma Plinius soraival kapcsolatban csupán annyi, hogy több későbbi betoldás található a szövegben, amelyeket még vagy maga a szerző vagy későbbi másolói illesztettek be.
A Kr.u. 1. század közepéig a békés együttélés jellemezte a római–germán kapcsolatokat a Duna mentén, aminek magyarázataként a Regnum Vannianum szerepét szokták hangsúlyozni. A korábbi feltételezések emellett elsősorban a Carnuntumban állomásozó római legio jelenlétét emelték ki, annak ellenére, hogy a rendelkezésünkre álló források a dunai határ megszállásával kapcsolatban meglehetősen hiányosak.
Carnuntum először a Maroboduus ellen indított háborúval kapcsolatban jelenik meg forrásainkban, ennek kapcsán Velleius Paterculus a római hadsereg felvonulási támaszpontjaként emlékezik meg róla, méghozzá úgy, hogy ekkor Noricumhoz tartozott. A Borostyán-út fellendülésének köszönhetően nőtt meg a jelentősége a későbbiekben, ami a kedvező földrajzi helyzetéből fakadt, és így az észak–déli mellett a nyugat–keleti kereskedelmi utak egyik csomópontjává és a római és barbaricumi termékek egyik elosztóhelyévé vált.

A fontos stratégiai helyzete miatt korábban többen feltételezték, hogy már Tiberius uralma alatt idehelyeztek egy legiot, ezt azonban az újabb kutatások nem támasztották alá. A ezekkel a nézetekkel szemben ugyanis Carnuntum legios tábora csak Claudius uralkodásának idejére tehető és így a XV. Apollinaris legio állomáshelyét sokkal délebbre, feltehetőleg a mai Savaria területén kell keresnünk. Ez azonban nem zárja ki, hogy a mai értelemben vett Carnuntum területének közelében ne létezett volna egy kisebb római tábor, amelynek szerepe a Duna túlpartján élő germánok ellenőrzése volt. Erre utal többek között a Borostyán-út katonai funkciója, amely a lineáris, észak-déli irányú védelmét szolgálta a római területeknek, amit a mellette található katonai állomások és táborok is bizonyítanak.
A tiberiusi határpolitika a kliensi rendszer kiépítésén keresztül eltekintett a germán területeken nagyobb beavatkozásoktól és a Duna vidéki haderő elsődleges feladata a bennszülött lakosság felügyelete volt, aminek következtében a megkívántnál erősebb haderő nem állomásozott Pannoniában.

A Római Császárság belpolitikája Claudius császár hatalomra kerülésével megváltozott és a korábbi időszakkal szemben megkezdődött a provinciákban való berendezkedés, valamint a határmenti tartományok megszervezése, amely magával vont egy új határvédelmi stratégiát. Ennek lényege a korábbi lineáris védelmi rendszerrel szemben, hogy a katonai alakulatok áthelyezték a határok mellé, és ezért az új politikának megfelelően Pannonia keleti felét Claudius uralkodása alatt szállták meg a római csapatok.
A katonák felvonulásával együtt megkezdődött a tartományi igazgatási rendszer kiépítése az új területeken. A római kultúra kisugárzásának bázisául, továbbá stratégiai megfontolásból ekkor alapították Savaria coloniát, ahová a XV. Apollinaris legio veteránjait telepítették le.

A carnuntumi régészeti kutatások erre az időszakra datálják a legios tábor megépítését és ezzel áll összefüggésben a XV. Apollinaris legio áthelyezése korábbi táborából (Savariából?) új helyére. Ugyanakkor auxiliáris táborok sora épül ki a dunai határ mentén. Az újjászervezés Pannonia szomszédos tartományát, Noricumot is érintette, ahol ekkor szüntették meg a közel 60 éve tartó megszállást és helytartót neveztek ki a tartomány élére. A noricumi határvédelem, mivel it csak auxiliáris alakulatok állomásoztak, így jelentős mértékben a két szomszédos tartomány Raetia és Pannonia hadseregére volt utalva.
Noricum azonban kedvező földrajzi fekvésének köszönhetően a szomszédos tartományokénál nagyobb védelmet élvezett, ami magyarázatot adhat a kisebb katonai jelenlétre. Az új határpolitika hátterében a belső igazgatási feladatok ellátásának szükségessége mellett a külső okokat is hangsúlyoznunk kell.
Claudius császár hatalomra kerülését követően a korábbi kliensállamok rendszerét a germániai területeken több megrázkódtatás érte. A cheruschucok népe királyt kért Rómától, akit a császár mind anyagilag, mind pedig politikailag támogatva küldött vissza a népéhez. Italicus, Arminius unokaöccse, azonban nem tudta uralmát megszilárdítani, mivel a germánok szembefordultak vele és csak több csata megküzdése után tudta népe felett hatalmát biztosítani.

A római kormányzat ezekbe az összecsapásokba katonailag nem kapcsolódott be, csupán diplomáciai támogatást nyújtott emberének. Súlyosabban érintették a római tartományokat azok a támadások, amelyeket a frízek és a chaucusok intéztek a germániai provinciák és Gallia ellen Kr. u. 41-ben és 47-ben. A chaucusok törzse, amelynek vezére a canninefas Gannascus volt, hajói segítségével 47-ben feldúlta a galliai tengerpartot és betört a római területekre. A germániai helytartók határozott fellépése vetett csak véget rabló hadjárataiknak.

Cnaeus Domitius Corbulo Alsó-Germania helytartója a frízek legyőzése után a chaucusok ellen vonult és jelentős sikereket ért el, aminek következtében ismét felmerült egy nagyobb terület meghódításának gondolata. Claudius a tiberiusi politikát követve azonban ragaszkodott a régi határokhoz felmérve egy esetleges újabb háborús gócpont kialakulásának veszélyét és ezért Corbulót visszarendelte a Rajnához.
A 40-es évek eseményei a római kormányzat figyelmét felhívták arra, hogy a határ menti klienskirályságok politikáját jobban figyelemmel kell kísérni, különben feszültségek keletkezhetnek a határai mentén.

A hermundurok szállásterületét forrásaink alapján több helyen lokalizálhatjuk. Legnagyobb csoportjuk az Elba mentén élt, egy kisebb részük a markomann hatalom bukása után a Cseh-medence felé húzódott, rajtuk kívül forrásaink tudósítása szerint még a Majna és Duna között, a római Raetia tartománnyal szemben is éltek hermundurok. Ezek az ún. déli hermundurok a rómaiaknak köszönhetően telepedtek meg ezen a vidéken.
L. Domitius Ahenobarbus Kr. e. 2-ben illyricumi helytartóként hadjáratot vezetett a germán területekre, és ekkor találkozott a hermundurok egyes csoportjaival, akiket a markomannok korábbi szállásterületére a Maina mellé telepített le. Feltehetőleg ekkor jött létre az a szövetséges kliensállam, amely a későbbiek során is jó kapcsolatokat ápolt a római hatalommal.

Az itt kialakított rendszer Raetia védelméhez is hozzájárulhatott, valamint ennek volt köszönhető, hogy a tartományban kisebb létszámú haderő állomásozott. Napjainkig vitatott, hogy ezek a déli hermundurok voltak-e azok, akik mind Catualda, mind pedig Vannius megbuktatásában szerepet játszottak, valamint az ő vezérük volt-e Vibilius. Mégis a földrajzi helyzetüket tekintve csak ők jöhetnek szóba mindkét esetben. Az elbaiak ugyanis túl messze voltak és a Vannius elleni fellépést a markomannok és a kvádok miatt a Cseh- medence felől nehezen lehetett volna kivitelezni.
A döntő csata 50-ben ugyanis a Duna mellett lehetett, amire a római csapatok megjelenése, valamint Vannius menekülése utalhat. Természetesen a megfelelő adatok hiányában nem zárhatjuk ki, hogy a hermundur csoportok egy egységes királyságba tömörültek még az I. század első felében. Kapcsolatuk a Római Császársággal történelmük folyamán végig kiegyensúlyozott volt, a többi germán néppel ellentétben sohasem tettek kísérletett a tartományok rendjének megzavarására.

Alighanem joggal feltételezhetjük, hogy Róma klienseiként és utasítására vettek részt 19-ben Catualda, és harminc évvel később Vannius megbuktatásában. Mindkét esetben Vibilius vezetésével jelentek meg, amiből arra következtethetünk, hogy királyuk kapcsolatban állhatott a római diplomáciával is. Ez a fellépésük különösen két olyan királlyal szemben, akik a római kormányzat segítségével kerültek hatalomra, nehezen lett volna elképzelhető a császári kormányzat jóváhagyása és támogatása nélkül.
A rómaiak iránti hűségük valamint a germán viszonyokba való beavatkozásuk jutalma lehetett az a kedvezmény, amely lehetőséget biztosított az összes germán népcsoport közül egyedül a számukra, hogy Raetia tartományon belül is kereskedhettek. Természetesen emellett vezető rétegük különféle kiváltságokban és ajándékokban részesedhetet, erről azonban forrásaink már nem tudósítanak.

Vannius menekülése után Vangio és Sido a korábbi regnum Vannianumot egymás között felosztották, és így két különálló kliensállam jött létre, amely a Regnum Vannianum megszűnését jelentette. Régészetileg ettől az időtől kezdve figyelhető meg eltérő fejlődés a Morva melletti terület és Délnyugat Szlovákia leletanyagában. A gazdasági fellendülés az 1. század második felében tovább tartott, sőt a Borostyán-út forgalma is jelentős mértékben megnövekedett, ami távolabbi területek áruit jutatta el a római piacokra. A leletanyag, valamint forrásaink alapján arra következtethetünk, hogy Vangio és Sido továbbra is részesültek a kereskedelmi kedvezményekben.
A Vannius megbuktatásában komoly szerepet játszó két rokont nem büntették meg a rómaiak a határ mentén okozott zavarkeltésért, sőt az sem kizárt, hogy a római külpolitika eszközeiként még további gazdasági kedvezményekben részesülhettek. Az első nagy szakítópróbáját a klienspolitikának a négy császár éve jelentette, amit a pannoniai helytartó, Tampius Flavius sikeresen megoldott. Vangio és Sido utóda, Italicus csapataikkal együtt a pannoniai legiokat követve Itáliába vonultak, ahol harcoltak cremonai csatában.
A két király, valamint csapatainak az Itáliába küldése nem magyarázható csupán azzal, hogy – mint arról Tacitus ír – a népük gyűlölte őket, vagy a tartományok békéje érdekében kellett a térségből eltávolítani őket, nehogy a legiok távollétében kísértésbe essenek. A római külpolitika célja ebben az esetben sokkal inkább egy esetleges germán politikai probléma megelőzése volt. A kormányzat ugyanis attól tartott, hogy kihasználva egyikük a birodalom belpolitikai krízisét ismét egy kézben egyesítheti a regnum Vannianum területei.

A Regnum Vannianum bukásának okát többféleképpen próbálták indokolni, azonban nem vették figyelembe azokat a külső körülményeket, amelyek közvetve magyarázatot adnak az eseményekre. Claudius császár uralma alatt a germániai tartományok mentén jelentkező első válságtünetek hatására a római kormányzat a határokat szigorúbb ellenőrzés alá vonta. Ragaszkodva a Tiberius által felállított külpolitikai irányelvekhez igyekeztek megelőzni egy esetleges hatalmi koncentrációt. Míg a frízek és chaucusok visszaverése segített a Rajna menti tartományok belső viszonyainak rendezésére, addig a Duna vidékén diplomáciailag kellett megelőzni egy esetleges vészhelyzet kialakulását.

A letelepített markomann kísérett élére kinevezett kvád Vannius befolyását a szomszédos területekre, valamint királyságának gazdasági potenciálját jelentős mértékben megnövelte, aminek következtében veszélyforrássá kezdett válni. Vannius ugyanazt az elvet követte, amit korábban Maroboduus, majd Arminius: római mintára akart befolyása alatt álló kliensállamokat létrehozni. Ennek érdekében kezdte meg uralma alá vonni a szomszédos népeket és teremtett gazdasági–társadalmi bázist a politikai és kereskedelmi előnyök kihasználásából.

Róma nem nézhette jó szemmel, hogy a közvetlen szomszédságában ismét egy jól szervezett, több törzset egyesítő királyság jöjjön létre, veszélyeztetve tartományait. Ez volt az oka a regnum Vannianum bukásának, csak a tiberiusi elveknek hűen ennek végrehajtását nem a római legiokra, hanem a szövetséges hermundurokra bízták. Vibilius szerepe így válik érthetővé, mivel ő volt az, aki a hatalomátvételt megszervezte, ám ehhez szükség volt a legitim trónkövetelőkre, akiket Vannius unokaöccseiben meg is találtak. A rómaiaknak csupán arra kellet ügyelniük, hogy a háborúba ne avatkozzanak be, ezért volt szükség a Duna mentén a római fegyverek erődemonstrációjára, megakadályozva egy esetleges germán betörést.

Vangio és Sido hatalomra kerülése után felosztotta egymás között a regnum Vannianumot és így a korábbi hatalmi koncentráció megszünt. Vanniusnak és kíséretének a befogadása pedig állandó lehetőséget adott a római politika kezébe, hogy ellenjelőltekként kijátszák őket honfitársaikkal szemben. A hermundurok szerepválalásukért jutalmul nyilvánvalóan különféle kedvezményekben részesültek és talán ekkor kapták meg azt a kiváltságot, hogy Raetia tartomány belsejében is kereskedhettek.

Tacitusnak a Germaniában található sorai, melyek a kvádok és markomannok belső uralmi viszonyai kapcsán utalnak a római poltikára, a regnum Vannianum története kapcsán válnak érthetővé. Hiszen az ott található pár sor jellemzi a leginkább a Tiberius által kialakított germánpolitikát, amit a Iulius-Claudius dinasztia császárai uralmuk idején folytattak.



Prohászka Péter