A későköztársaság és koracsászárság korának nagy hódításai a római állam területi kiterjedését jelentősen megnövelték, ami elkerülhetetlenül a régi katonai és közigazgatási rendszer átalakulásához vezetett. A feladatok megsokszorozódtak, a megszállt és római fennhatóság alá vont területeken való állami berendezkedés megnövelte az állam kiadásait és ezzel együtt a hadsereget is.
Az új területeket ugyanis nem csupán meghódítani, de megszervezni és megvédeni kellett, ami elengedhetetlenné tette egy új védelmi politika bevezetését. A római köztársaság utolsó évszázadában ezért jelentek meg sorra a Rómától többé-kevésbé függő kliensállamok, hogy a Római Birodalom határai mentén – elsősorban Afrikában és Kisázsiában – hozzájáruljanak a már provinciává szervezett területek védelméhez. Emellett lehetőséget biztosítottak a római befolyás számára és arra, hogy a megfelelő előkészületek után ezen államalakulatok integrálódjanak a római államba.

A kliensi viszonyt Róma a törzsi szervezet vagy területi egység élén álló személyen keresztül tartotta fenn, akit számos esetben maguk a rómaiak helyeztek pozíciójába. Így a kliensi viszonyban az „állami” mellett a személyi függés is megfigyelhető, melynek egyik legjobb példája Sulla és Bochus numidiai király kapcsolata.
Az antik forrásokban többféleképpen jelölték ezt a kapcsolatot foedusként, amicitiaként, fidesként vagy obsequiumként. Ez a viszony azonban ingatag alapokon állt volna, ha ehhez a megfelelő társadalmi bázis nem jön létre. Ennek érdekében mind a köztársaság, mind a császárság számos kedvezménnyel próbálta megnyerni a helyi vezető csoportokat.
A kereskedelmi engedmények, kis mértékű részleges polgárjog- adományozások, ajándékok és pénzbeli juttatások voltak azok az eszközök, amelyek hozzájárultak a kiegyensúlyozott viszonyhoz a határok mentén és megfelelőképpen biztosították a római befolyást.

A Római Birodalom rajnai–dunai határai mentén keletkezett klienskirályságok történetét – napjainkban is sokat idézett könyvében – J. Klose foglalta össze. A szerző az antik auktorok forrásadatai alapján mutatta be a rómaiakkal kapcsolatban álló törzsi államok belső és külső fejlődését. Elsődleges célja az összefüggések keresése volt ezen államok történetében és a Rómával kötött szerződéseikben. Véleménye szerint a Rajna és a Duna menti kliensállamok szerepe elsősorban a határvédelem volt méghozzá a Római Birodalmon kívül, amit kétféleképpen láthattak el: vagy magában a létezésükben, mint ütközőállam vagy már úgy jöttek létre, hogy feladatuk a határok védelme legyen.
Klose művéhez szorosan kapcsolódik E. Kornemann rövid tanulmánya, amelyben a római császárság külpolitikájának vizsgálata során mutat rá arra a sokat vitatott nézetére, hogy a klienskirályságok valójában a Római Birodalom láthatatlan határai voltak. Klose és Kornemann elképzelése kétségtelenül sok esetben megalapozottnak látszanak, azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy az 1. század legnagyobb válságai mind a Rajna, mind pedig a Duna mentén éppen ezekből a kliensállamokból indultak ki. Másrészt ezeknek az államoknak a szerepe, mint azt a későbbiekben látni fogjuk, lényegesen különbözött a római császárság kisázsiai és afrikai területei mentén keletkezettekétől.

A későbbi vizsgálatok, amelyeket a Rajna vidéken W. Will, a Duna menti területeknél pedig Fitz J., T. Kolnik és L. F. Pitts végeztek el, tovább finomították a római–germán kapcsolatrendszerről alkotott képet. Az európai területen fekvő kliensállamokat elsődlegesen nem a római határok védelmére létrehozott ütközőállamoknak kell tekintenünk, mivel ez irányú szerepüket nem csak az 1. században, hanem később sem tudták ellátni.
A germán területeken végbement népmozgások ugyanis olyan nyomást gyakoroltak a határmenti törzsekre, hogy ennek következtében vagy beengedésüket kérték a római provinciákba, vagy maguk is csatlakoztak a támadókhoz. Ezt támasztják alá a Flaviusok uralkodásának végén elkezdődött összecsapások, és ebben a tekintetben a legnagyobb törést kétségkívül a 2. század második felében kitört markomann– szarmata háborúk jelentették.

A császári kormányzat célja a határai mentén lévő vele többé–kevésbé kliensi viszonyban álló törzsi államokkal kapcsolatban elsődlegesen a befolyásának biztosítása volt, méghozzá azért, hogy az egyes törzseknek és vezetőinek megerősödését, valamint nagyobb germán államalakulatok és szövetségi rendszerek kialakulását megakadályozza. Ezt támasztják alá G. Dobesch kutatásai is, aki az európai területekkel és népekkel való római birodalmi koncepció vizsgálata során kimutatta, hogy a rajnai–dunai klienskirályságok létrejötte nem Augustus, hanem Tiberius műve volt.
Az augustusi germánpolitika elsősorban a császári udvar környezetében, valamint a római hadseregben kiképzett, különféle tisztségekkel és rangokkal kitüntetett germánokra próbált építeni. Hazatértük után az ő segítségükkel akarta megvalósítani a helyi törzsi szervezett megnyerését, majd területeiknek integrálását a római államszervezetbe. A sors fintora, hogy éppen közülük kerültek ki azok a törzsi vezetők, akik megakadályozva ezt a folyamatot nem csupán presztízs, hanem katonai veszteségeket is okoztak a rómaiaknak.

Augustus halálát követően a császári politika iránya megváltozott, annak ellenére, hogy még Kr. u. 16-ig Germanicus több súlyos áldozatokkal és csekély eredménnyel járó hadjáratot vezetett a germán törzsek ellen. Tiberius hatalomra kerülésével ugyanis végett értek a nagy hódító háborúk és az offenzív támadó külpolitika feladásával a hangsúly a Rajna és Duna folyók nyújtotta természetes határok védelmére helyeződött, ami a Rajna menti tartományok haderejének megerősítésében is megfigyelhető volt.
Természetesen ez az új politika sokak számára a korábbi tradíciók tükrében nehezen volt érthető, amely megfigyelhető Tacitusnál és Suetonius Tiberius életrajzában, ahol a szerző a császár bűneként említi meg, hogy a határok elhanyagolása miatt a szomszédos népek állandó betöréseikkel feldúlták a tartományokat és ezzel a politikájával magának a császárságnak a létét is veszélybe sodorta. Valójában a császári kormányzat a korábbi erődemonstráció helyett inkább a diplomáciai eszközökkel tett kísérletet a veszélyforrások hatástalanítására.

Az augustusi "örökséget" jelentő két legveszélyesebb germán vezértől Arminiustól és Maroboduustól, akik a kezdetekben mindketten római szolgálatban álltak, alig pár év alatt megszabadultak, méghozzá olyan ügyesen, hogy a markomann király magánál a római császárnál kért menedéket honfitársai által történt elűzése után.
A tiberiusi politikában a római ellenőrzés és befolyás eszközeként azért értékelődik fel a kliensi rendszer kiépítése, mivel mindenképpen elejét akarta venni egy újabb hatalmi koncentrációnak, okulva a korábban történtekből. Az új rendszer ugyanis lehetőséget biztosított arra, hogy a diplomáciai eszközök segítségével: ellenjelöltek kijátszásával és belső ellentétek szításával kifogják a szelet egy esetleges újabb Róma ellen irányuló germán szövetségi rendszer mögül.

A határok mentén a kisebb–nagyobb háborúktól eltekintve, amelyeket általában a helyi tartományi haderő további csapatok bevonása nélkül sikeresen hárított el, a rendszer egészen Domitianus uralkodásáig jól működött. Ekkor azonban a diplomáciai eszközök helyett a császár a katonai erővel akart fellépni a markomannokkal és kvádokkal szemben, amely kudarchoz vezetett és csak jelentős számú csapatok felvonultatásával sikerült véget vetni a harcoknak.
A Tiberius által létrehozott kliensi rendszer bukását az Kr.u. 160-as években kitört markomann és szarmata háborúk jelentették, amelyeket egy ideig halogatni lehetett, azonban elkerülni nem. A germán népcsoportoknak a római határoktól távol lezajlott vándorlására a császári diplomácia nem gyakorolhatott befolyást, így vagy a korábbi határmenti törzsek befogadásával tudta volna csak a feszültséget Közép- és Észak-Európában enyhíteni, vagy pedig a fegyverek erejével tehetett kísérletet korábbi klienseivel és az újonnan megjelenő népekkel szemben a területi integritásának védelmére.
A kormányzat bízva a legiok erejében a fegyvereket választotta, amely a római császárság történetének legsúlyosabb és legnagyobb veszteséggel járó háborújához vezetett. Mégis a tiberiusi rendszerrel kapcsolatban elmondhatjuk, hogy közel 150 éven át lehetőséget teremtett arra, hogy a római tartományokat a rajnai és a dunai határok felől nagy és súlyos áldozatokkal járó támadás ne érje.

A tiberiusi stratégiához kapcsolódva a római politika hozta létre a Kárpát-medence első germán „államalakulatát”, mely nevét az élére kinevezett királyról Vanniusról kapta. A regnum Vannianum történetének kutatása az utóbbi közel száz évben számtalan problémát vetett fel, amelyek közül számosra napjainkig sem sikerült megnyugtató választ adni.
A különféle vélemények és feltételezések eltérő, egymással is szembenálló eredményekre vezettek. Azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy vizsgálódásaink nagyrészt közvetett bizonyítékokon alapulnak, és ezért elkerülhetetlen a feltételes mód használata
megállapításainknál.

A Regnum Vannianum történetéhez irodalmi és régészeti források egyaránt rendelkezésünkre állnak. A legrészletesebben Tacitus Annaleséből értesülünk az új germán állam keletkezéséről, továbbá későbbi fejlődéséről, valamint bukásának körülményeiről.
Tacitus adatait Idősebb Plinius Naturalis Historia művében található pár soros utalás egészíti ki, amely a Duna mentén található népek bemutatása során emlékezik meg a Regnum Vannianum fekvéséről és határairól.
Plinius adatai annak ellenére, hogy az említett események még az életében történtek, a későbbi betoldások és kiegészítések miatt nehezen értelmezhetőek. Így Tacitus Annalese nélkül szinte semmit sem tudnánk a regnum Vannianum történetéről, mégha a műve közel két emberöltővel az események után a 110-es években is született. Tacitus számos korábbi forrást – senatusi jelentéseket és más római szerzők műveinek részeit – bedolgozott munkájába, így adatainak hitelességét nagyobb részben elfogadhatjuk. Természetesen sok esetben, mivel megfelelő források nem által a rendelkezésére, tudósításában az általánosítások segítségével igyekszik ezen hiányokat pótolni. Ha nem is közvetlenül az általunk vizsgált témára vonatkozik, mégis fontos következtetések vonhatók le a Germaniából.

Tacitus irodalmi munkásságának vizsgálata során a kutatók már elég korán bebizonyították, hogy sok esetben nem a mű keletkezésekoruralkodó viszonyokat, hanem jóval korábbi állapotokat mutat be, ami a Germania esetében különösen figyelemreméltó.

A Regnum Vannianum történetével kapcsolatban a Morva területek mellett, Alsó-Ausztria és Délnyugat-Szlovákia került a kutatás középpontjába. A vizsgált területeken talált római és germán leletanyag feldolgozásai eltérő kulturális és gazdasági fejlődésről tettek tanúságot. Míg a Morva-medencében talált leletanyagot J. Tejral közölte több tanulmányában, addig az alsó-ausztriai lelőhelyeket L. Franz, E. Benninger, majd H. Adler és M. Pollak gyűjtötte össze és ismertette.
A legnagyobb előrelépést azonban a Szlovákiában 1950-től megkezdett ásatások és azok publikálása jelentette. Míg E. Benninger csupán kis számú korai leletanyagot tudott nagy munkájában bemutatni, addig a T. Kolnik és a szlovák régészek több gazdag temetőt, valamint fejedelmi temetkezést tártak fel. Az abrahámi, kostolná pri dunajii (jokai) és sládkovičovoi temetők nagy sírszáma és római importáruban való gazdagsága új megvilágításba helyezte a regnum Vannianum történetét. A leletanyag mennyiségi, valamint minőségi összetételének elemzése és értékelése során a kutatók jelentős része elfogadottnak tekinti, hogy a Kr. u. I. század első felében megjelenő – a Cseh- medencében található leletanyaggal szoros kapcsolatot mutató – germán népesség azonosítható a markomann királyok kíséretével.

A nagy temetők mellett egy vagy csupán pár sírból álló temetkezéseket tártak fel elsősorban a Morvától keletre, amelyeket a bennük talált gazdag mellékletek miatt fejedelmi temetkezésekként határozták meg. A vysokai és a zohori sírok korát a római importáruk segítségével sikerült meghatározni, ami az I. század második és a II. század első felére tehető.
A közelmúltban J. Tejral a mušovi markomann fejedelmi temetkezés leletei tükrében rámutatott arra, hogy ezen sírok esetében sokkal inkább beszélhetünk a kíséretben jelentős szerepet játszó személyekről, vagy magáról a fejedelem rokonságáról, semmint magáról a fejedelemről. Az a jelenség, hogy az 1. század első feléből a szlovák és osztrák területekről nem ismerünk fejedelmi temetkezést, összefüggésben állhat Vanniusnak és kíséretének Kr. u. 50-ben történt menekülésével. Mégis az 1. század második felére datált sírok fontos forrásai annak a gazdagságnak, amely Vannius uralmával kezdődött, ugyanis a római bronztárgyak egy része már korábban a germánokhoz került és a családi készletből helyezték az elhunytak mellé.

A történelmi–irodalmi és a régészeti források összevetése és kiértékelése számos olyan lehetőséget kínál, amelyek segítségével rekonstruálhatjuk a Regnum Vannianum történetét és választ adhatunk a felmerült kérdésekre. A Drusus által Kr. u. 18 körül létrehozott Regnum Vannianum keletkezésének története szoros összefüggésben áll az Augustus uralkodása alatt elkezdett, majd Tiberius kormányzata alatt megváltozott germánpolitikával.

A Kr.e. 14 és 9 között a Galliába betörő germán törzsek ellen idősebb Drusus több hadjáratot vezetett, amelyek során jelentős területeket foglalt el és csapatai egészen az Elbáig hatoltak előre, majd halálát követően egészen Kr.e. 4-ben bekövetkezett leváltásáig Tiberius állt a rajnai hadsereg élén. A római csapatok előretörése a germán területeken jelentős népmozgásokat váltott ki, amelyek a majnai és elbai területeken élő markomannokat is érintették, akik Maroboduus vezetésével a mai Cseh-medencébe vándoroltak, ahol a hegyek és a hatalmas kiterjedésű erdők által védett területen letelepedtek.
Maroboduus itt látott hozzá hatalmának kiépítéséhez, méghozzá a principatus példája alapján, amit a császári udvarban ismerhetett meg, amikor Rómában tartózkodott A markomann királyság befolyásának gyors növekedése figyelhető meg az ezt követő években. A szomszédos területeket és törzseket vagy uralma alá vonta, vagy szövetségre lépett velük. Hatalmának kiterjesztésekor római példák alapján Maroboduus olyan kliensi rendszert épített ki, amely a személyétől való függésen alapult. Terveinek megvalósításához sikerült megnyernie a markomann törzsi vezető réteget, amely az új területek hatalmi érdekszférájába való bekapcsolása következtében számos politikai és gazdasági előnyben részesült.

A szövetséges törzsekből és saját alatvalóiból egy közel 70.000 gyalogosból és 4.000 lovasból álló hadsereget hozott létre, amelynek felépítésénél és kiképzésénél a római példákat alkalmazta. Ez a jelentős haderő azonban nem csupán a germán törzsek között biztosította befolyásának megerősödését, de hozzájárult ahhoz is, hogy a római külpolitika egyre inkább kezdett számolni azzal a fenyegetéssel, amit az északi határai mentén jelentkező hatalmi koncentráció jelentett. Ezt támasztják alá mind Strabón, mind pedig Velleius Paterculus tudósításai, amelyek szerint egy esetleges támadás még magát Itáliát is veszélybe sodorhatta volna.
A császári kormányzatnak az egyre növekvő veszélyre reagálnia kellett. A korábbi germaniai állapotokhoz képest, amelyre az egymással civakodó, megosztott törzsi szervezett volt jellemző, most egy jelentős erőket felvonultatni tudó és több népcsoportot egységbe tömörítő germán királyság jelent meg az északi határai mentén. A diplomáciai lehetőségek alkalmazására nem volt már lehetőség, így az ellenjelöltek kijátszása és a palotaforradalom szervezése helyett a markomann veszély hatástalanítása a római legiokra várt.

A Kr. u. 6-ban Tiberius vezetésével megindult római támadás két oldalról akarta harapófogóba szorítani a germánokat, megosztva erőiket. A Rajna felől a chattusok földjén keresztül Sentinus Saturninus vezetésével nyomult előre az egyik, míg Tiberius vezetésével a Dunától a másik sereg. Már csak pár napra jártak a markomann szállásterületektől, amikor a germán hadjárat toborzásai és a római adópolitika miatt a hátországban hatalmas méretű felkelés robbant ki. A pannon–dalmata lázadás alapjaiban rázta meg a Római Birodalmat, mivel Itália kapujában egy már római államrendszerbe vont terület lakossága lázadt fel.

A megváltozott körülmények hatására Tiberius tárgyalásokba bocsátkozott a markomann királlyal, hogy elkerülje a kétfrontos háborút. A római hadsereg átcsoportosítása sürgetővé tette a békeszerződés megkötését, amely így gyorsan megszületett. A szerződésben foglaltakat részletesen nem ismerjük, így csak következtethetünk a tartalmára, azonban a legnagyobb politikai jelentősége az volt, hogy Maroboduus egyenrangú félként kötötte meg
Tiberiusszal.
Feltételezhetjük, hogy ezt követően a korábbi kliensi viszonyt az amicitia váltotta fel. A J. Dobiáš szerint a békeszerződés tartalmazhatott olyan részeket, amelyek alapján egymás uralmát és területeinek integritását kölcsönösen elismerték, valamint eltekintenek a további hadviseléstől. J. Klose a későbbi események alapján feltételezte, hogy az Kr. u. 6-ban kötött megállapodás alapján Maroboduus ígéretett arra, hogy a római uralommal szembeszállókat nem fogja támogatni. Emellett nem zárhatjuk ki, hogy bizonyos gazdasági–kereskedelmi kedvezményekben, a ius commercii nyújtotta előnyökben is részesedtek a markomannok, ugyanis a római import és luxusáruk nagy méretű gyarapodása figyelhető meg a mai Cseh-medencében, szállásterületükön.

A kedvező politikai viszonyok következtében Maroboduus királysága az észak felé irányuló kereskedelmi utak egyik központjává és elosztóhelyévé vált. Ezt támasztja alá Tacitus is, aki Annalesében a királyság központjában a római kereskedők jelenlétéről számol be, akik a helyi vezetőréteg római termékekkel való ellátásában játszottak jelentős szerepet.
Maroboduus tekintélye és befolyása a rómaiakkal kötött szerződésnek köszönhetően mind a királyságán belül, mind a germán világban nagy mértékben megnövekedett. A korábban megkezdett fegyveres semlegesség politikája , amit továbbra is folytatott, meghozta eredményeit és nem kellett többé tartania egy esetleges római katonai támadástól.

A hatalmának csúcsán azonban a germán világban olyan változások kezdődtek el, amelyek nem csupán a rómaiakra, de magára Maroboduusra nézve is veszélyt jelentettek. A pannon–dalmata felkelés a római császárság haderejének és erőforrásainak nagy részét lekötötte és ezt használta ki Arminius a cheruskusok fejedelme, aki Maroboduushoz hasonlóan kezdetben a rómaiak szolgálatban állt, saját céljainak megvalósítására.
Az elégedetlen germánok élére állva sikeresen csalta tőrbe és semmisítette meg P. Quintilius Varus germaniai helytartót három legiojával együtt. Arminius győzelme azonban nem csak a rómaiakat, hanem Maroboduust is súlyosan érintette. A teutonburgi győztes ugyanis a germánok között gyorsan nagyobb tekintélyre tett szert mint a markomannok királya.

A további harcok folytatásához szövetségesekre volt szüksége és ezért Varus levágott fejének a markomann királyi központba való elküldésével megpróbálta Maroboduust megnyerni a közös Róma ellenes fellépésre. A válasz azonban elutasító volt, mivel a szerencsétlen helytartó fejét továbbküldték Rómába.
A markomann király nem akarta feladni semlegességi politikáját, különösen akkor nem, amikor a római ellentámadás már küszöbön állt. A három legio és a hozzá tartozó segédcsapatok pusztulása ugyan súlyos katonai veszteség volt, azonban a római állam tartalékai segítségével gyorsan és határozottan tudott fellépni a lázadókkal szemben. Természetesen ebben közrejátszott, hogy a varusi vereség előtt a pannon–dalmata felkelést sikerült leverni. Így már Kr. u. 10-ben Tiberius vezetésével jelentős katonai kontingensek kezdték meg előrenyomulásukat a cheruskosok ellen.

Maroboduus politikai helyzete csak ekkor vált igazán nehézzé, ugyanis előbb a germánok, majd Kr. u. 12-ben pedig a rómaiak számítva segítségére csapatokat kértek tőle a háborúba. A germánok segélykérését egyrészt feltehetőleg a 6-ban kötött szerződés miatt nem teljesítette, mivel ezután elesett volna azoktól a kedvezményektől, amelyekben a rómaiak részesítették. Másrészt fontos szerepet játszott döntésében, hogy egy esetleges beavatkozás csak Arminius tekintélyének kedvezett volna, mivel csupán mellékszerepet játszhatott volna a harcokban és a győzelmek csak vetélytársát erősítették volna.
A korábbi tapasztalatai alapján tisztában volt azzal, hogy a felvonuló csapatokkal szemben csak csatákat lehet nyerni, magát a háborút azonban nem lehet győztesen befejezni. A semlegességi politika fenntartását a rómaiakkal szemben elsősorban a germán belpolitika dominálta. A segédcsapatok küldésével ugyanis a maradék tekintélyét is elvesztette volna királyságában és befolyási övezetében, ezért továbbra is a fegyveres semlegességre építve a kéréseket visszautasította. Döntése azonban ahhoz vezetett, amitől a leginkább tartott: a presztízsveszteséghez és az elszigetelődéshez a germán törzsek között.

A római segítségkérések elutasítása következtében a császári kormányzat szemében megbízhatatlanná vált, amit csak tetézett, hogy államát és katonai erejét a válságok nem rázták meg, így állandóan fennállt a veszélye egy esetleges politikai fordulatnak. A római külpolitika gondját azonban a germánok belharca megoldotta.
Augustus halála után az új római külpolitika a csekély eredménnyel járó háborúk helyett inkább kiürítette a germán területeket, visszavonva csapatait a Rajnához. Arminius és szövetségesei fellélegezhettek. A harc a szabad Germania két legnagyobb és legerősebb vezetője között elkerülhetetlenné vált. Maroboduus a korábbi befolyásának visszaszerzéséért szállt harcba vetélytársával, míg a vele szembenállók szemében a germánok ügyének elárulója volt és ez adott erkölcsi alapot a háborúra. A korábbi királyi hatalmának felbomlása azonban már megkezdődött, ugyanis a csata előtt a semnonok és a langobardok elpártoltak tőle, ami katonai pozicíójának meggyengüléséhez vezetett.
A Kr. u. 17-ben lezajlott csata Maroboduus vereségével végződött és ezzel uralma a szövetséges törzsek felett megszűnt, királysága szétesett és hatalma csak a markomann területekre korlátozódott. Az új helyzetet természetesen a római kormányzat nem hagyhatta kihasználatlanul és ekkor látott hozzá az új külpolitika alkalmazásához, amikor megtette a már régóta szükséges lépéseket ellenfeleivel szemben.



Folytatás: A regnum Vannianum II. rész