A Kárpát-medencébe betelepült népek közül a kvádok voltak a leghosszabb ideig a Római Birodalommal kapcsolatban. Mint arra, elsősorban a régészeti emlékanyagra építve, rámutattak, náluk még a romanizácíó bizonyos fokáról is beszélhetünk. Az antik forrásokban, hol kvádokként, hol pedig szvébekként nevezték őket, amely a már említett jelenségből fakadt. A szvébekhez tartozó kvádok elsőként akkor jelennek meg a római forrásokban, amikor lakhelyük már a Kárpát-medencében található.

A szvébek egyes csoportjai, akik közé a kvádok is tartozhattak, a római katonai operációk miatt hagyhatták el a Rajnától jobbra található lakhelyüket és költöznek Morvaország területére. A Cseh- medencében volt a markomannok és Maroboduus királyságának a központja, melyhez szoros kapcsolatok fűzik őket.
A kvád név elsőként a Maroboduus és Catualda kíséretének letelepítésével létrejött állammal a már tárgyalt Regnum Vannianummal kapcsolatban jelenik meg, melynek vezetőjévé a kvád Vanniust teszik a rómaiak. Hogy Vannius hatalma uralkodásának harminc éve alatt kiterjedt-e a kvádokra, az írott források alapján nem dönthető el.

A Morva mellett és Szlovákia délnyugati, déli részén feltárt temetők tanúsága szerint az 1. század középső harmadában az említett területeket germánok szállják meg, akik igen gazdag, gyakran római importtárgyakat tartalmazó temetkezései jelzik sajátos helyzetüket a római kapcsolatrendszerben. Ezek a temetők azonban nem szakadnak meg Vannius bukásával, hanem sok esetben egészen a későrómai korig folyamatosan használják őket. Ennek magyarázatát abban kereshetjük, hogy a Regnum Vannianum idején egyre nagyobb számban települtek be kvádok ne csupán a nagyszombati löszplatóra, hanem a Duna mellé is.

Vannius távozását követően nem költöztek el, hanem a Regnum Vannianumnak a római kapcsolatrendszerben játszott szerepét átveszik. Minden bizonnyal a kvádok is hozzájárultak Vannius megerősödéséhez, mely kiváltotta a szomszédos népek támadását. Ezt támasztja még alá, hogy Vannius bukása után a hatalmat Vangio és Sido szerzi meg, akik közül Sido a szvéb, valójában kvád csapatok élén maga is részt vesz a cremonai csatában Kr.u. 69-ben. Mind az 50., mind pedig a 69. év eseményei jelzik, hogy a kvádok élén több királlyal kell számolnunk.
A kvádok a rendelkezésünkre álló írott források és régészeti leletek alapján a Kárpát-medence délnyugati része mellett a Morva menti és a mai Alsóausztria területén éltek. Kérdéses azonban, hogy már az 1. században megtelepednek a Dunakanyar környékén. Mint azt a régészeti leletek jelzik, ezt a vidéket, valamint Nógrád és Pest megyék északi részét csak a későcsászárkorban népesítik be.

Az 1. században oly kiválóan működő római-kvád kapcsolatok Domitianus uralkodása idején érnek véget, amikor a szvéb háborúban a kvádok is részt vesznek. Sajnos a szvéb háborúval kapcsolatban meglehetősen homályosak a forrásokban található adatok, így nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét, hogy a szvébeknél ismét kialakulhatott valamilyen hatalmi koncentráció. A háború súlyosságát jelzi, hogy a harcok során egy legio megsemmisül a szarmatákkal vívott harcban. A harcoknak csak Nerva uralkodása alatt lett vége és ekkor visszaállhatott a korábbi rendszer.

Hadrianus uralkodásának végén a kvádok támadásáról hallunk, amely háborúhoz vezet. A harcokat Ti. Haterius Nepos fejezte be, de már Antoninus Pius alatt. Az ő uralkodása alatt ismét létrejött szövetségről számol be Antoninus Pius bronz érme, mely szerint a rómaiak új királyt adtak a kvádoknak. Az ábrázolt személyek a császár és a kvád király testhelyzete és ruházata alapján bizonyosak lehetünk, hogy az új kvád király beiktatása békés úton történt. A császár ugyanis tógában, kezében irattekercset tartva került ábrázolásra. Ez alátámasztja a szövetségi viszony a rómaiak és a kvádok között.
A források legközelebb a markomann- szarmata háborúkkal kapcsolatban szólnak a kvádokról, amikor a markomannokkal és más népekkel szövetségben megtámadták a Római Birodalmat. E támadás súlyosságának hátterében sokkal inkább kereshetjük a római hadsereg meggyengülését, mint a Barbaricum harcosainak felkészültségét. Mindenesetre bekövetkezett az, amitől a római biztonságpolitika leginkább tartott – a Barbaricum népei szövetségbe tömörülve támadták Pannoniát.

A 60-as évek végén ők is részt vesznek Aquileia megtámadásában, majd a hadiszerencse megváltozása következtében kénytelen elfogadni 171-ben Marcus Aurelius feltételeit és békét kötnek. A császár így érte el, hogy a közvetlen kapcsolat megszűnjön a markomannok és a szarmaták között. A béke célja a kvádok pacifikálása, Furtius királyukká tételével azonban nem sikerült ezt elérni, mivel a kvádok elzavarják és helyébe Ariogaisost teszik. Ez kiváltja a római támadást és előrenyomulását a kvád területtre.

A Morva folyótól a Garamig a folyóvölgyekben nyomulnak előre a rómaiak. A 175-ben kötött béke a korábbi feltételek megerősítését jelenti, melyben visszatérő, hogy megtiltja a szarmatákkal és kvádokkal bármilyen kapcsolat fenntartását. A szigorú feltételek ellenére, vagy talán éppen emiatt 177-ben ismét részt vesznek a pannoniai határ elleni támadásban. Ekkor a római csapatok elfoglalják területüket. A kvádok erre ki akarnak vándorolni a semnonokhoz, de a hágók lezárásával Marcus Aurelius megakadályozza azt. Azon elképzelést, mely szerint a császár egy Marcomannia provinciát akart szervezni a területen az újabb kutatások megcáfolták.
Marcus Aurelius halála után még egy ideig folytak a küzdelmek, melynek a Commodus féle békeszerződés vetett véget. A szerződés feltételei között a gabonaszállítás, katonaállítás mellett a gyülekezések és határfogalom korlátozása állt. A kapcsolatok ezt követően rendeződtek és egészen Caracalla uralkodásáig a kvádokról nem szólnak a források.

Caracalla valamikor 214 és 215 körül magához rendelte Gaiobomarus királyt és kivégeztette. A császár ezen döntésére nem ad magyarázatot a forráshely, így egy esetleges szervezkedés vagy a római bizalom megszűnése állhatott a háttérben. Ugyan a Historia Augustában többször említés történik a pannoniai limes menti harcokról, de 260-ig komolyabb összecsapásra nem kerül sor. Ekkor azonban a szarmatákkal együtt a kvádok megtámadták – a keleti harctérre vezényelt legiok miatt – a katonailag jelentős mértékben meggyengült tartományt és nagy pusztítást okoznak.
A következő évtizedekben ismét a szarmatákkal számos támadást indítanak Illyricum ellen, amit 283 vagy 284-ben a rómaiak ellentámadása követ. Hogy ez eredménytelenül végződhetett mutatják azok a források, melyek szerint a 285. évi támadásban ott vannak a kvádok is. A pannoniai limes Diocletianus uralkodása alatt ismét megszilárdult és a kvádok egészen II. Constantius uralkodásáig nem szerepelnek a rendelkezésünkre álló kis számú forrásban.

357-ben ismét a szarmatákkal közösen támadnak Pannoniára és Moesiára, amely miatt maga a császár vonult a szarmaták ellen 358-ban. A császári csapatok átkelve a Dunán pusztítani kezdték a szarmatákat, ami miatt a kvádok segítségükre sietnek. II. Constantius azonban kiterjeszti a hadműveleteket rájuk, ami miatt magas rangú kvád vezetőkből álló küldöttség érkezik a császárhoz, hogy végül békét kössön. A Dunakanyar 360-370-es évekbeni megerősítését talán a feszülté vált külkapcsolatokkal magyarázhatjuk.
A 374. évi háborúhoz azonban a római politika rossz helyzetfelismerése vezetett. A császár parancsára a kvádok lakta területen erődök építésébe kezdtek a rómaiak, mely kiváltotta a kvádok tiltakozását. Az építkezést kezdetben felfüggesztették, majd a helytartóváltás következtében Valeria új helytartója Marcellinus az étkezésre meghívott Gabinius királyt megölette.

A kvádok és szarmaták ismét közösen támadták meg Valeria és Pannonia Secunda provinciákat. Valentinianus személyesen sietett a veszély elhárítására és két oldalról támadt a kvádokra. Míg hadvezérei a Morvánál, addig ő Aquincumnál kelt át az ellenséges területre a büntetőhadjárat kezdetén. Amikor Brigetioba vonult, ott keresték fel őt a kvád küldöttek, akik szemtelensége annyira felidegesítette, hogy agyvérzést kapott és meghalt. Sajnos a további eseményeket sem Ammianus Marcellinus, sem pedig Zosimos nem említi, de a császári csapatok gyors elvonulása arra enged következtetni, hogy megállapodást kötöttek a kvádokkal. Talán ekkor kerültek a kvádokhoz azok a solidusok, melyek szórványosan, illetve a szűgyi leletben kerültek elő.
A kvádokról ezt követően egészen az 5. század elejéig nem szólnak a források. Ekkor egy részük a vandálokkal nyugatra vándorolt, ám még nagy számban maradhattak a Kárpát- medencében, mivel 451-ben Attila hadseregében említik a kvádokat és a szvébeket. Jelentőségüket jelzi, hogy számos szórvány solidus és a bényi kincslelet erről a vidékről ismert. A késői forrásokban ekkor tűnik fel ismét szvéb megnevezésük.

A kvádok régészeti emlékei Morvaország déli részétől egészen a Börzsöny-hegységig kerülnek elő. A markomann területről Szlovákia délnyugati részére történt 1. század eleji bevándorlásukat jelzik azok a mellékletek, melyhez hasonlók a Cseh-medencéből ismertek. E korai temetőkre a fegyveres temetkezések nagy száma a jellemző, közülük is kiemelkedik a Kostolná pri Dunaji, melyben a germán Barbaricumot tekintve a legtöbb fegyveres harcos sír ismert az 1. században. A Római Birodalomhoz fűződő szoros kapcsolatokat az import nagy száma jelzi a koracsászárkorban, melyek az ábrahámi, sládkovičovoi és križovany nad váhomi temetőből ugyanebbe a sorba tartozik a dunaszerdahelyi temető.

A késő-császrkori temetőkre (Bešeňov, Očkov, Ivánka pri Dunaji és Cierny Brod) a szegényes mellékletek és a fegyverek hiánya jellemző. A 3. századi vezető réteg emlékei a Krakovany-Strázei sírok. A Római Birodalom és a kvád vezető réteg időszakonként szorosabb kapcsolatára utalnak a római mintára, római nyersanyagokkal és mesterek által épített épületek (Pozsony-Dubróvka, Cífer-Pác, Milanovce), melyeket a Római Birodalommal szövetségben álló kvád vezető réteg lakhelyeinek tartanak. A cíferpáci központi épület mellett több föld-fa szerkezetű épületből álló ipari tevékenységre utaló rész is található.
A 4. századi sajátos római-kvád kapcsolatrendszerrel magyarázta T. Kolnik annak a sáncnak a kiépítését, amely az Ipoly mellett és a Garam völgyében haladt. Az 1990-es években folyó régészeti feltárások alapján azonban sokkal inkább a bényi földvárhoz kapcsolódó, a vasvári sáncokhoz hasonló 10. századi védmű lehetett.



Prohászka Péter