A Kárpát-medencébe beköltözött népek között sajátos helyet foglalnak el a gepidák, mivel a többi néptől eltérően róluk hallgatnak az egykorú források. Történetük legfontosabb forrása éppen a gótok történetét bemutató Jordanes műve, melyben a gepidákat a gótok rokonainak tekintette. A gót mondák lustáknak csúfolták a gepidákat, melyből népnevűk származna.

A keleti germán gepidák azonban végig ellenséges viszonyban álltak a „rokon” gótokkal. A római forrásokban elsőként 291 áprilisa után tűnnek fel, amikor a Maximianus császárt dicsőítő beszédben dicsekszik szerzője annak kapcsán, hogy a császár viszályt szított a barbárok között és egymás ellen fordította őket. A sajnos rövid említés szerint a vandálok a gepidákkal szövetségben megtámadták a terving és taifal gótokat. E forráshellyel hozzák összefüggésbe a Jordanes Geticájában található gepida-gót háborút. E szerint Fastida király ki akarta szabadítani népét a zord hegyek és sűrű erdők közé bezárt lakóhelyéről és ezért Ostrogotha vizigót királytól a korábbi Dacia provincia területének békés megosztását kérte.

Mivel a gótok erre nem voltak hajlandók, így a vandálokkal szövetségben megtámadta őket, de az Auha folyónál, az oppidum Galtis közelében vívott csatában vereséget szenvednek a gót szövetségesektől. Fastida sikertelen kísérletét követően kénytelen visszavonulni korábbi területére.
Ezen epizódot újabban nem a mezőgazdasági művelés számára fontos területek megszerzésével magyarázzák, hanem sokkal inkább azzal, hogy Fastida maga és népe számára a Római Birodalomhoz, mint „anyagi” bázishoz, akart kapcsolatot találni egy jobb földrajzi pozíció megszerzésével. Bóna I. korai szállásterületüket a Keleti-Kárpátok koszorúján belülre, a Felső-Tisza, a Szamos és Lápos völgyébe lokalizálta. E területről szerinte az Alföld irányába éppen a szarmata-sáncrendszer és az ahhoz kapcsolódó római garanciák miatt egészen a hadrianopolisi csatáig nem tudtak kitörni.

A gepidák országát ő a külső sánc és a Keleti-Kárpátok közé helyezte. A Felső-Tisza vidék és a szarmata sánctól északra és keletre eső területek, mint azt korábban már jeleztem, a vandálok hatalmi övezetébe tartoztak. Így sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy a csúfos vereséget követően a gepidák még nem költöztek be a Kárpát-medencébe. Lakhelyük a Kárpátoktól északkeletre – a Visztula alsó folyásától keletre – eshetett, ahol a Wielbark temetőket egészen a 4. század végéig folyamatosan használják.
A Csörsz-árok küldő oldalán egészen a Marosig megfigyelhető régészeti emlékeket kapcsolta Bóna I. a gepidákhoz, pedig ezeket a vandálok emlékanyagának kell tekintenünk. Ezt támasztják alá a 334-ben kitört háború eseményei, amikor a tervingek Geberich királyuk vezetésével legyőzik és elűzik a korábban a Körösök és a Maros vidékén élő Visumar vezette vandálokat. Beköltözésük a 4. század utolsó harmadában lehetett, amikor a gótok elvándorlását követően a római külpolitika aktivitásának alábbhagyásával mind a vandáloknál, mind pedig a szarmatáknál változások következnek be.

A hun támadás már a Kárpát-medence Tisza és Körös menti részén éri a gepidákat, akiknek egy része a vandálokkal elvándorolt. Thorismod osztrogót király a hunok parancsára kényszeríti meghódolásra őket, de a csatában maga is elesik (405/407?).
A hun hatalmi központ Kárpát-medencébe költözésével szerepük fokozatosan felértékelődik, amit a Tiszántúlon a Körösökig előkerült solidusok nagy száma is jelez. A következő híradás róluk 447-ből származik, amely arról számol be, hogy Ardarik királyukat Attila minden királynál a legtöbbre becsüli.

A gepidák szerepe a hun hadseregben is megnő, mivel ők adják a hun hadsereg gyalogos csapatainak gerincét. Végigharcolják Attila összes sikertelenül végződő háborúját, majd annak halálát követően Ardarik vezetésével jön létre az a germán-szarmata koalíció, amely Nedaonál megsemmisíti a Hun Birodalmat. A csatát követően egészen 567- ig a Keletrómai Birodalommal, hol szövetséges, hol pedig ellenséges viszonyban állva határozzák meg a Kárpát-medence déli és keleti felének történetét.Az írott források hiányában a gepidák múltját temetkezéseik és viseleti tárgyaik alapján a Wielbark-kultúrában kereshetjük, melynek birituális temetői a Visztulától egészen a Kárpátoktól keletre fekvő területekig érnek.
A 2. század második felében megkezdődött vándorlásukat jelzik a felhagyott temetők és a Visztula középső folyásától délre megtelepedő csoportjaik. A Tisza-kanyarban található vandál temetőknek nincs folytatása a 4. század második felében, amikor új temetkezési szokású és mellékletű sírok, temetők jelennek meg.
Az észak-déli és dél-északi tájolású csontvázas rítusú temetkezések női sírjaiban félkörös és púpos hátú csontfésűk, bronz és vas aláhajtott lábú fibulák, csatkarikák, különféle gyöngyök és bronz karperecek a jellemzők. A férfi sírok mellékletei közé a nehéz kétélű kardok, vas dudoros pajzsok, lándzsák tartoznak. E népcsoport a 4.-5. század fordulója után a Tisza vonalát nyugatra is átlépte. Ugyan Jordanes szerint a gepida szállásterület csak Nedao után került a Tisza-Maros-Körös közére, de ennek keleti peremén a 4. század második felében megjelent egy a szarmatáktól eltérő műveltségű kultúra.

A férfiak mellett gyakoriak a fegyvermellékletek, a női sírokban pedig új típusú fibulák, csatok jelennek meg az új típusú kerámiatípusok mellett. Ezek a temetők azonban a 4. század utolsó harmadában, a gótok elvándorlását követően jelennek meg, mind az Alföldön (Ártánd Kisfarkasdomb és Nagyfarkasdomb), mind pedig a Felső-Tisza vidéken (Tiszadob). Míg azonban a Felső-Tisza vidéki temetőket az 5. század elején feladják, addig az Ártándiakat az 5. század végéig használják.

A római-gepida kapcsolatokról egy különleges lelet számol be a bevándorlással kapcsolatos problémák és az írott források hallgatása ellenére. Az 1797-ben a szilágysomlyói Magura hegyen talált ékszerek és ékszerként viselt római érmek a sajátos tanúi e kapcsolatrendszernek. A lelet összetétele és előkerülési helye alapján el kell vetnünk Bóna I. azon elképzelését, hogy a szilágysomlyóihoz hasonlóan a gepidák rejtették el az ormódi leletet. A leletben található aureusok és solidusok, köztük a tetrarchia császáraié, a szórványokkal összevetve jelzik, hogy inkább a vandálokhoz kerültek az aranyak.

A szilágysomlyói érmek sorát Maximianus Herculius két kyziskosi aureusa nyitja, melyek nagy valószínűséggel a gótokkal vívott háborúval állhatnak kapcsolatban. A többi érem azonban multipla, mely sokkal nagyobb súlyú és értékű, mint a solidus. A császári kormányzat különféle eseményekkel kapcsolatban verette őket és maga a császár adta a rá érdemes személyeknek a multiplákat.
A barbaricumi vezető réteg azonban bekeretezve vagy füllel ellátva viselte őket, méghozzá úgy, hogy a császár portréja kifelé nézzen, amivel a császár reprezentációját és a megajándékozott befolyását illetve pozícióját jelezték. A későrómai korszak talán legfontosabb presztízstárgyait kereshetjük a multiplákban.

A barbaricumi elithez sokkal inkább ajándékként (donativa), mint évpénzként (annonae foederaticae) juthattak. A szilágysomlyói leletben ezek sorát I. Constantinus medalionja (335-336) nyitja, amit még két II. Constantius medalion (330, valamint 346), és egy I. Valentinianus (368) és egy Gratianus medailon (376) követ. A lelet sajátossága, hogy legnagyobb részét Valens multiplái és azok utánzatai teszik ki. Ezt az öt példányt a 376 és 378 közötti időre datálja a kutatás, feltehetően ezt követően – valamikor a 4. század utolsó harmadában – készültek a Valens madailonok barbár utánzatai.
Míg a legtöbb barbaricumi multipla I. Constantinus-féle veret, addig a szilágysomlyói első leletben csupán egyetlen példány található. Figyelemreméltó még, hogy a verdék szempontjából a multiplák nagy része római és trieri veret, amely jelzi, hogy az Illyricum felett is rendelkező Nyugatrómai Birodalomból kaphatták őket.

A 376 és 378 között időszakban vert multiplák arról árulkodnak, hogy a nyugati kormányzatnak a gótok elvándorlását követően politikai céljai voltak a gepidákkal, ám ezekről forrásaink nem tudósítanak. Az aranyak beáramlása I. Theodosius hatalomra kerülését követően megszűnik. Ez a magyarázata annak, hogy Valens multipláinak barbár utánzatai találhatók a leletben, ugyanis megrendelőjük így akarta biztosítani uralmának római elismertségét.
Az érmek hiánya azt is jelzi, hogy mind a vandálok, mind pedig a gepidák szerepe a római külpolitikai kapcsolatrendszerben csökkent vagy megszűnt. A vandálok jelentős részének elvándorlása után azonban ismét és egyre nagyobb számban figyelhetők meg mind a kelet-, mind pedig a nyugatrómai császárok aranyai. A gepidák hun uralom alatti felemelkedését a 420 és 454 között vert aranyak nagy számú előkerülése támasztja alá.



Prohászka Péter