Talán egyetlen barbaricumi népre sem tekintenek olyan negatívan, mint a vandálokra. A nevükből képzett vandalizmus kifejezés 1794 január 10-e óta az esztelen pusztítás kifejezőjévé vált, pedig maga nép semmi olyan nem követett el, amivel azt „kiérdemelhette” volna.
Az antik források némelyike ugyan pejoratív jelzőkkel illette őket, melyben a személyes ellentétek nagyobb szerepet játszottak, mint a valóság. Itt elég, ha Orosius jellemzésére gondolunk a kiváló vandál származású hadvezérrel – Stilichoval – kapcsolatban. A Kárpát-medencébe a markomann-szarmata háborúk idején vándoroltak be, ami arra utal, hogy a népmozgások őket is érintették.

A Kr. u. 166/167. telén a Keleti- Kárpátok szorosain keresztül benyomulva a germán victovalok megtámadták Daciát. A Lakring-dinasztia vezetése alatt álló nép ugyan mélyen benyomult a tartományba, azonban a helytartó csapatai ezután sikeresen kiverték őket. A római kormányzattól ezt követően engedélyt kértek, hogy a tartománytól északra letelepedhessenek, amihez a rómaiak hozzájárultak, de csak úgy, ha kötelezték magukat Dacia előterének védelmére, ám ezen intézkedésekkel a béke még nem köszöntött be.

Alig pár évvel később Sex. Cornelius Clemens helytartósága idején (170-172) a victoválokkal rokon vandálok támadták meg Daciát, a Hasding dinasztia két fejedelmének Raosnak és Raptosnak a vezetésével. Csoportjukat menekülők alkották, akik befogadásukat kérték a birodalom területére. Ezt Clemens ugyan megtagadta, de hajlandó volt a birodalom szövetségesei közé fogadni őket bizonyos katonai feladatok ellátása mellett. Ezek közül az első a costobókok elűzése volt, amit sikeresen teljesítettek, de visszatértük után fosztogatni kezdték a tartományt. Ekkor a helytartó a victoválok segítségével megzabolázta őket, mire békét kértek és ennek feltételeként harcosokat állítottak a római seregbe. A helyzet rendezését követően a rómaiak a szövetségi viszony alapján a Felső-Tisza vidék és a kvádok közti területet jelölték ki a számukra, miután kötelezettséget vállaltak arra, hogy a jövőben a rómaiak szövetségesei maradnak.

Ugyan a vandál csoportok Dacia határa mentén való megjelenésükről meglepően jól tájékozottak antik forrásaink, azonban mind korábbi, mind pedig későbbi történetükről csak elszórtan állnak rendelkezésünkre írott források. A későbbi hagyományok és a kutatás elképzelése alapján a vandálok a mai Norvégia és Svédország déli, valamint Dánia területéről vándoroltak a Kr.u. első évszázadban Lengyelország északi részére, amelynek a 2. században a déli területeit is elfoglalták. Itt a Kr.e. 2. században alakult ki az ú.n. Przeworsk kultúra, mely nevét a a dél-kelet lengyelországi Gac mellett az 1930-as években kiásott hamvasztásos temetőről kapta. E kultúra korai expanziójának emlékei már az 1. század utolsó harmadában megjelentek a Kárpát-medencében, melyről a zempléni temető tanúskodik.

A régészeti kultúrának az elterjedési területén számos nép élt, akik közé északról vándoroltak be a vandálok. Forrásaink róluk legközelebb a markomann háborúk kitörését követően szólnak, amikor a Hasdingok és velük a Przeworsk kultúra régészeti emlékei benyomultnak a Kárpát-medencébe, míg a vandálok másik csoportját/dinasztiáját alkotó Silingek a mai Szilézia területén éltek tovább.

A Kárpát-medence észak-keleti részén letelepedett vandálokról daciai szereplésüket követően közel egy évszázadig alig szólnak forrásaink, így a victovalok és vandálok régészeti emlékanyaga, valamint az aranyérmek nyújthatnak támpontot ezen időszak történetéhez. A harcos réteg és a köznép a 2. és 3. század között hamvasztott temetkezésekben nyugodott, amit az előkerült sírok is mutatnak, melyekre a fegyvermellékletek (pajzs, lándzsa és kard) jellemző.
Az első híradás, mely 1814-ből származik, a Szabolcs megyei Czobelen előkerült „római kardról és fém urnáról” számól be, mely leletek a Magyar Nemzeti Múzeumba kerültek. A fém edény bizonyosan egy pajzsdudor lehetett, ugyanis hasonló leletekre számos utalás található a Nemzeti Múzeum korai latin nyelvű gyűjteményleírásában is.

A Przeworsk kultúrához tartozó sír mellékleteinek első rajzos közlése Kenner 1863-ban megjelent Leletjelentésében található. A Zemplén megyei Lastócz mellett fekvő Halám pusztán az urna mellett pajzsdudort, ollót, lándzsacsúcsot és sarkantyúkat ástak ki. Ezt követően elszórt tudósításokból értesülünk hasonló leletek, mint pl. a szolyvai, előkerüléséről. A vandálok történetével együtt a régészeti emlékeik is fokozatosan a figyelem középpontjába kerültek és ennek köszönhetően az első világháborút követően számos leletközlés és vizsgálat született.
A két rokon nép anyagi kultúrája és szokásai nagymértékben megegyeznek és így a települési terület vizsgálata szolgálhat elkülönítésükre. A victovalokét Bóna I. az egykori Szathmár vármegye területére, a Szamos alsó folyásvidékére és a Tisza-kanyar vidékére helyezte, felhívva a figyelmet arra, hogy leleteik nyolc római mérföldön belül nem közelítik meg a tartomány határait. Így a burihoz hasonlóan a Commodus féle békeszerződés (180) értelmében 40 stadion (7 km) távolságon belül ők sem telepedhettek meg.

A victoval régészeti kultúra egyik vezérlelete az 1895-ben előkerült apai (Apa, Satu Mare) hamvasztásos fegyvermellékletes – pajzs, ládzsa, kopja, sarkantyú, olló – sír, amelyhez a többi fegyvermellékletes temetkezés (Köszegremete, Árdánháza/Ardanovó, Szolyva/Svaljava illetve a Aranyosmedgyesi, és a Bratovo/Batár-Halotthalmi temetők) is kapcsolódik. Ezt a sort folytatják egészen a Tisza partig a Vásárosnamény-Hajnal utca, Nagyvarsány, Kékcse, Kisvárda-TV-toronynál előkerült leletek.
A vandálok korai településterületét a történeti Zemplén és Sáros megyék mellett a mai Borsod-Abaúj, Heves és Nógrád megyékre tehetjük. A 3. századi hamvasztásos sírok itt is jelentkeznek a Máramarosi-medencében, a Máramarostól nyugatra. A harcos rétegre utalnak a Szent Mária/Svatá Maria kis temető mellékletei (ollók, vas sarkanytyúk, pajzsdudor), vagy a Lastócz/Lastovce-i sír mellékletei és a Munkács környéki leletek. E hamvasztásos temetkezések mellett, melyekben a harcosok nyugszanak, a vezető rétegre utaló leletek is előkerültek, mint a Bártfa/Bardejov-i arany nyaklánc és karperec, vagy a Abara/Oborin-i kő nélküli arany gyűrű, és a Beckov/Beckó-i arany karkötő.

Az osztrópatakai sír mellett még két kiemelkedő jelentőségű lelőhelyet ismerünk, ahol a fejedelmi temetkezéseket bolygattak meg. 1855-ben a Zemplén megyei Czéke községben (ma Cejkov, Kreis Trebišov, Szlovákia) a helyi görög-katolikus pap és szolgája gazdag temetkezéseket találtak, melyek mellékleteinek egy részét a bécsi Régiségtárnak adták el, és amelynek vizsgálata alapján egy férfi és egy női temetkezés kerülhetett elő.
Fontos a 69 préselt aranylemez, amelyek egy ruhára voltak varrva, egy arany nyakperec kapszulaformájú zárószerkezettel, egy bunkós végű arany karperec és több kisebb arany dísz, amelyek mellett onyxköves ezüst gyűrű, borostyángyöngyök, egy fésű és egy vödör bronz díszei kerültek a gyűjteménybe. A sírokhoz tartozott még számos római bronz edény – egy kanna, füles medence és szűrő is.

A római kerámia és egy üveg tányér mellett egy vas diatretum, játékkövek és egy Antonius Pius ezüst dénár volt. A sírok kronológiai besorolása a 3. század második felétől a 4. század elejéig ingadozik. Újabban a vas diatretum alapján helyezték a 4. század első évtizedére. A sírok gazdagságukat tekintve ugyan elmaradnak az osztrópatakaitól, mégis az arany karperec és a többi mellékletek tekintetében mindenképpen a vandál fejedelmi családhoz tartozó személyek nyugodtak bennük.
A második világháborút követően a sírleletekkel szemben egyre nagyobb számban tárták fel szlovák és ukrán régészek a vandálok telepeit, mint a senait, prešov/eperjes-it, blažice/bereg-it és a kechnecit, amelyek némelyikénél az ipari termelésre (kerámia, vasolvasztás) utaló jelek is megmaradtak.

A Kárpát-medence észak-keleti részén előkerült germán leletanyagnál jól megfigyelhető a Przeworsk-kultúrával való határozott kapcsolat. A 2. század utolsó harmada és a 3. század első felére datált sírok megjelenése mutatja a Przeworsk kultúra hordozóinak tömeges
bevándorlását, amely a római forrásokban olvasható eseményekkel egybevág. Mint azt a korai sírok elhelyezkedése mutatja a benyomulás a Vereckei hágón keresztül történt, melynek körzetében telepedtek meg először, hogy a későbbiekben fokozatosan birtokukba vegyék a Tisza felső forrásvidékét. Ezen útvonal szempontjából valószínű, hogy a későbbiekben a nyugat felé fekvő folyók völgyeiben is fokozatosan megtelepedve (ld. pl. a Tarcza), megnyitották az északi (pl. Duklai) hágókat, állandó összeköttetést biztosítva a lengyelországi területekkel.
A vandál régészeti anyag vizsgálata szempontjából komoly problémát okozott a későcsászárkori (3. és 4. századi) temetők hiánya. Mivel az előkerült urnás temetkezések a 2. és 3. századra datálhatók, így az osztrópatakai és czékei temetkezések alapján felvetődött annak lehetősége, hogy a vandálok áttértek a csontvázas temetkezésekre. Erre a problémára kínál részben megoldást a Przeworsk kultúra késői 4. századi időszakára eső kárpátaljai Kisszelmenc/Solonzi temető, melynek felületét vastag rétegben kalcinált csontok, bronz, vas, üveg és még arany tárgyak töredékei borították.

A 3. század második felében a temetkezési szokásokban változás következett be, a korábbi egyéni urnás temetkezések eltűnnek és helyette az elhunytak hamvait szétszórták. Sajátos megjelenési forma a réteges hamvasztásos temetők, melyekben az elhunytak hamvait a mellékletekkel együtt a temető területén szórták szét. Ezen – egyik lengyelországi lelőhely alapján Dobrodzien típusnak elnevezett – temetők magyarázatot adhatnak arra, hogy korábban miért nem sikerült azonosítani a Kárpát-medencében a vandálok 4. századi temetőit. Ebben az időben ugyanis a korábbi urnás temetkezés szokása, feltehetően vallási vagy kulturális szokásbeli változások hatására eltűnik és átadja a helyét a többrétegű hamvasztásos temetőknek, melyek lokalizálása nagyobb figyelmet kíván.
A réteges hamvasztásos temetők mellett a 3. században sorra jelentkeznek a csontvázas temetkezések a szarmata sánc későbbi vonala mentén. A gazdag fegyveres temetkezések – Geszteréd, Herpály, Hortobány –, melyeket szarmatának tartanak, valójában az Alföld felé hatalmukat kiterjesztő vandálok temetkezései. Az aranyérmek elterjedése jól jelzi, hogy ez a hatalmi szféra a Marost is eléri.

A 3. század elején a sziléziai vandálokkal, akik a Siling-dinasztia irányítása alatt álltak, kapcsolatban említi meg Cassius Dio, hogy Caracalla császár viszályt szított köztük és a markomannok között. A 3. század közepe körül a vandálok egy része a burgundokkal együtt délnyugatra húzódott és Raetiában 278-ban megütközött Probus császár csapataival, akik győzelmet aratott felettük.

Mint a Kárpát-medence keleti felén előkerült nagy számú Probus arany jelzi, nem a Siling, hanem a Hasding vandálok támadták meg Raetiát. A vandálok Siling ága Sziléziában maradt, amit a hamvasztásos temetkezéseken kívül a 3. század második felére keltezett sackraui fejedelmi temetkezések is mutatnak.
A Kárpát-medence északkeleti felében élő Hasding vandálok is bekapcsolódtak a 3. évszázad viharos évtizedeinek római tartományok ellen irányuló barbár támadásaiba. 248-ban csapataik részt vettek az Alsó-Moesia ellen indított nagy gót támadásban. A vandálok két királyuk vezetésével és a szarmatákkal szövetségben 270-ben betörtek Pannoniába, ahol azonban elvesztették a római hadsereggel vívott csatát és így kénytelenek voltak békét kérni. Ennek fejében túszokat adtak és a római seregbe 2000 lovasukat sorozták be, akik az ala VIII Vandilorum néven Egyiptomba kerültek. A szerződést azonban 500 lovasuk megszegte, akik királyaik akarata ellenére a hazatérés helyett a tartományt kezdték fosztogatni.

Aurelianus császár, aki a helyszínre érkezett, nem várt sokáig és parancsára a római csapatok megsemmisítették fosztogatókat. A juthung betörés hírére azonban a császár a vandál túszokkal és a csapatokkal együtt elindult a veszély elhárítására. Aurelianus kihasználva az alkalmat bizonyosan szerződést kötött a vandálokkal, akik mind a keleti, mind pedig a nyugati háborúiban részt vehettek, amely magyarázatául szolgál Aurelianus aranyainak megjelenésére.
Ugyanekkor Dacia kiürítésével változások történtek a Kárpát-medence keleti felében is, ahol a germán népek az új területek meghódítására készültek. A gepidák és más népcsoportok előtt a nyugati-gótok szállják meg a volt tartomány területét, amely állandó háborús feszültséget okozott Pannonia és Moesia határai mentén. E probléma megoldására tett kísérletet Maximianus császár, aki mint arról Claudius Mamertius panegyricusa tájékoztat, sikerrel szított háborúba torkolló viszályt a barbárok között. Maximianus diplomáciai ügyességét bizonyítja, hogy ajándékokkal és pénzzel a gepida és vandálok szövetségét létrehozta a gótokkal szemben. A szorult helyzetben lévő gepidáknak ugyanis életbevágóan fontos volt a terjeszkedés Erdély irányába.

A gepida-vandál szövetséggel szemben a gótok a taifalokat hívták segítségül. A háborúra 290 körül a római Dacia területén került sor, ahol a Fastida vezette gepida-vandál csapatok vereséget szenvedtek az Ostrogotha irányítása alatt álló tervingi-taifal haderőtől. Ezt követően egy ideig nem szólnak róluk a források.
A Csörsz-árok külső oldalán egészen a Marosig megfigyelhető régészeti emlékeket kapcsolta ugyan Bóna I. a gepidákhoz kapcsolta, pedig ezeket a vandálok emlékanyagának kell tekintenünk. Ezt támasztják alá a 332-ben kitört háború eseményei, amikor a tervingek Geberich királyuk vezetésével legyőzik és elűzik a korábban a Körösök és a Maros vidékén élő Visumar vezette vandálokat. akiknek maradékát Pannoniában telepítik le.

A Felvidék keleti részén élő vandálok a népvándorláskor viharainak előjelére a hunok elől 401-ben elindultak hosszú útjukra meg sem állva egészen Észak-Afrikáig, ahol önálló államot hoztak létre. A vandálok kárpát-medencei Barbaricumban betöltött jelentős szerepére utalnak mind az arany érmek, mind pedig a fejedelmi temetkezések, melyek jól jelzik, hogy a 4. század utolsó harmadáig a rómaiak szövetségesei voltak a szarmatákkal és vizigótokkal szemben.



Prohászka Péter