Nagy Sándor építésze és szobrásza, Sztaszikratész egyszer azzal a fantasztikus tervvel állt elő, hogy az uralkodó hírének legmegfelelőbb emlékmű egy hatalmas szobor lenne, amelyet Athósz hegyéből faragna ki. A hegy nagyságú Nagy Sándor-szobor bal kezében egy tízezer lakosú várost tartana, jobbjából pedig egy folyó zuhogna a tengerbe. A makedón uralkodó éppúgy visszautasította a monumentális tervet, mint a szofista Anaxarkhosz hízelgését, aki a mennydörgés hallatán e szavakkal fordult Nagy Sándorhoz: „Nem te vagy ez, Zeusz fia?" Igaz, a nagy hódító arra kényes volt, hogy portréját csak a kor legnagyobb szobrásza, Lüszipposz készíthette el.

A profi hízelgők persze tisztában voltak vele, melyik uralkodónak mivel járhatnak kedvében. Az ínyenc és élveteg Tiberius császárt Asellius Sabinus kulináris költeménnyel lepte meg, némi támogatás reményében: megverselte egy gomba, egy pipiske, egy osztriga és egy fenyőrigó vetélkedését a legfinomabb ínyencség címéért. Azt azonban a lump költő sem gondolta volna, hogy „teljesítményéért" kétszáz sestertius (5,46 kg ezüst) fogja ütni a markát. Mindez alig hatvan évvel az után történt, hogy Augustus barátja, Caius Maecenas olyan halhatatlan költőket részesített támogatásban, mint Vergilius, Horatius és Propertius. Nyilvánvaló, ha a megrendelő személye és ízlése változik, szükségszerűen változik az is, amit megrendel.

Az Asellius Sabinushoz hasonló udvari költők vagy előkelők házánál lebzselő haszonlesők kézikönyvét Lukianosz írta meg Az élősködő címmel. Szimón, a főszereplő a gazdagokon való élősködést tudománynak tekinti, amely magában hordja saját célját. A paraziták és filozófusok összevetéséből Szimón arra a következtetésre jut, hogy míg az élősködők nem szorulnak a filozófiára, a filozófusok gyakran szorultak előkelők támogatására. Fel is sorolja a barátaiból élő Szókratészt, a szürakuszai Dionüsziosz türannosz udvarában letelepedett Aiszkhinészt és Platónt, valamint a kürénéi Arisztipposzt. Ők éppúgy a zsarnok kegyéből éltek, mint ahogy a makedón udvarban letelepült Euripidész, a jeles athéni drámaíró a királyéból.
A különbség köztük és a paraziták közt csupán annyi, jegyzi meg Szimón, hogy a filozófusok, drámaírók, szónokok és művészek munkájukért cserében várják el a támogatást, az élősködők viszont mindezt munka nélkül érik el, így az előkelők barátjának, nem pedig alkalmazottjának vagy éppen szolgájának érezhetik magukat. A parazita és eltartója ugyanakkor kölcsönösen előnyös üzletet kötnek, mert mit ér az előkelőség és a gazdagság, ha a patrónus egyedül, kísérők és hízelkedők hada nélkül jelenik meg az agorán vagy a forumon? Ki hiszi el róla, hogy valóban befolyásos ember?

Ifjabb Plinius mindenesetre szép és helyes szokásnak tartotta azt, hogy a költőket, akik egyes személyeket vagy egész városokat magasztaltak verseikben, tisztségekkel és pénzzel jutalmazták meg. Azzal is elbüszkélkedett, hogy őt nem kisebb költő foglalta versébe, mint a különben csípős nyelvű Martialis, akit ezért hálából „ellátott egy kis úti „pénzzel". A pénz hatására, úgy tűnik, még a legélesebben fogalmazó kritikus is hajlandó megenyhülni.



Németh György