Az antikvitásban az illatok bűvkörében élt az egész Közel-Kelet, Egyiptom, a görögök és a rómaiak is. Az illatok a higiéniás felhasználáson túl jelen voltak fertőtlenítőként a közösségi helyeken, füstölőként az áldozásoknál, aromás növényekként az étkezéseknél.


Róma: unguentumok

A római illatszerek összefoglaló neve: unguentum, azaz kenőcs. Az elnevezés azonban használat módja, a felhasználási helye, a készítmény állaga alapján, különböző halmazállapotú és használati célú anyagokra – arckrémre, olajra, balzsamra, festékre – vonatkozhatott. A rómaiak a korábban tárgyaltakhoz képest elég későn kezdtek el komolyabban érdeklődni az illatosítottságukkal. Sőt Kr. e. 188 körül elkészült egy kiáltvány, ami kimondja a balzsamok, kenőcsök árusításának tilalmát. Nyitásra Nero császárságának idején (Kr. u. 54– 68) kerül sor, amikor mind az uralkodó, mind annak a felesége bőkezűen használt kozmetikumokat a mindennapokban.
Az unguentumok a testápolás alapkellékei voltak, szépítettek, hidratáltak és illatosítottak. Ez utóbbi az, ami összefogja az unguentumok fajtáit, az illatosítottság. Ugyanakkor ez a leginkább visszatetszést keltő tulajdonsága is, hiszen a kora császárkorban egyre többen adtak hangot nemtetszésüknek, és felhívják a figyelmet az eltúlzott, túlillatosított balzsam- és parfümhasználatra. Illóolajokból jutott bőven a bőrön kívül a hajra valamint a ruhára, de például Caligula császár fürdőjének vízvezetékébe is.

Az unguentumok a császárkorra tovább hódítottak, hiába voltak az ellenző szavak. Az illatosítás a mindennapok részévé vált, mégis ritka luxuscikknek számított az egyedi, személyi illatosítás, avagy a parfüm. Ennek részben az volt az oka, hogy fontonként akár négyszáz denariust is elkértek egy-egy illatkeverékért. A legbonyolultabb és legdrágább Plinius által (Nat. Hist. XIII. 2. 18.) „királyi parfümnek” (regale unguentum) nevezett keverék huszonhat összetevőt tartalmazott. Ebben a parthus királynak készített parfümben a következők voltak:

„ergo regale unguentum, appellatum quoniam Parthorum regibus ita temperatur, constat myrobalano, costo, amomo, cinnamo comaco, cardamomo, nardi spica, maro, murra, casia, styrace, ladano, opobalsamo, calamo iuncoque Syriis, oenanthe, malobathro, serichato, cypro, aspalatho, panace, croco, cypiro, amaraco, loto, melle, vino”.


Ezek összetevői, amennyiben jól azonosítjuk őket, a következők:

Mirobalanus: arábiai behendió (Moringa oleifera).

Costus arabicus: Indiai cserje, a kenőcsöt a gyökeréből készítették. Amomum (Cissus vitiginea) a szőlőfélék családjába tartozó fűszercserje.

Laurus Cinnamomum: Fahéj. Comacum vagy camacum: a fahéj szír neve.

Kardamon (Elettaria kardamum): a Malabári-partvidékről származó fűszernövény.

Indiai nárdus (Nardostachys jatamansi).

Teucrium Marum (macska gamandor vagy macska kakukkfű).

Mirha (Commiphora myrrha).

Vad fahéj vagy henye boroszlán (Daphne Cneorum).

Styrax officinalis. Ledanum: a cistus Creticus mézgája. Gilead balzsama (balzsambokor), a Balsamodendron opobalsamum gyümölcse.

Szíriai kálmos (orvosi kálmos) [Acorus calamus]: évelő vízinövény. Szíriai kálmos, más néven: édesgyökér.

Oenanthe egy görög parfüm, amit szőlőlevelekből készítettek, főleg Cipruson.

Fahéj levél. Serichatum: aromás növény.

Cypressus: ciprusfa.

Vörös fokföldirekettye vagy Rooibos (Aspalathus linearis).

Panax: ginseng. Crocus: sáfrány.

Cypirus: gladiolus (kardvirág).

Amaracum: majoranna (Origanum).

Lotus (Nymphaea). Méz. Bor.

Itt érdemes kitérni a gyógy- és illatos növények valamint a fertőtlenítő szerek közötti kapcsolatra, azonosságra. A kozmetikumok használatának eredeti célja a szép, fiatalos és jó illatú testek megőrzése volt. Azonban a felhasznált alapanyagok biológiai tulajdonságai közül szembetűnően ismétlődik egy páros, mégpedig a fertőtlenítő és gyulladáscsökkentő hatás.
Az alapanyagok természetes vírus-, baktérium- és gombaölő tulajdonsága orvosilag is igazolható szinten csökkentette a mikroorganizmusok számát test szerte, és ennek köszönhetően megállította a bomlási folyamatokat. Ez azért is fontos, mert ezek a folyamatok eredményezik a kellemetlen testszagot.

A bomlási folyamatok csökkentésével már önmagában is illatosabbak lettek – vagy kevésbé rossz illatúak – az emberek, de az aromás növények emellett még elfedték, kellemes illatokkal vonták be a kevéssé vonzó szagokat. Fontos továbbá, hogy ezek az anyagok megőrzik a test lipid rétegét, hidratálnak, ami által a bőr puha és rugalmas marad, később öregszik és ráncosodik. A szépítkezési szokásokban tehát így ötvöződött a gyógyító hatás a bőrápolással és azzal a szakrális igénnyel, hogy elűzzék a gonosz szagokat, és a jó kellemes illatával helyettesítsék.

Az unguentum korabeli jelentőségét az ára mellett jól mutatja az is, hogy jogi szövegekben is említést tesznek róluk, pedig Plinius szerint, aki Természetrajzában (Nat. hist. XIII.) részletesen tárgyalja az unguentumokat, csak a viselőjének környezete érzi ő maga nem. (XIII.20.)

Az illatszerek alapja általában valamilyen növényi olaj volt, de készítettek borral kevert olajos alapból és állati zsiradékból is. Ehhez keverték hozzá magukat az illatot adó hozzátevőket, virágokat, gyökereket, gyantaféléket, bogyókat a legváltozatosabb illatkombinációkat létrehozva.
Az alapanyagok javarészt helyiek voltak, de szállítottak a birodalomba Egyiptomból, Indiából, a Közel-Keletről is. Az illatanyagot tartósították és színezték is. Tartósítószer volt a méz, a só, festő atracél (ökörnyelvfű, Anchusa tinctoria), a színezést sáfrány, kurkuma hozzáadásával érték el.

Az unguentumok tárolása a Kr. u. I. századtól üvegflakonokban történik, amelyek a mai parfümös üveghez hasonló űrtartalmúak, hosszú, szűk nyakkal, körteformájú, ovális hassal. Alakjuk a császárkorban folyamatosan változik, így készültek állat-, emberfej, de szandált viselő lábfej alakúak is. Az illatos kenőcsöket azonban nemcsak üvegben, hanem agancsból és csontból készült tárolókban tartani is népszerű volt.