Mint sok egyébben, a rómaiak ebben is maximumra törekedtek. A megfelelő frizura annyira szívügyüknek tekinthető, hogy még a szobrokra is a divatnak megfelelő parókákat tettek. A saját hajukat is előszeretettel festették be az adott módinak megfelelően szőkére vagy éppen az eredeti sötét tónusú hajukat mélyítették el még jobban éjfeketére. A világosításnak az oka lehetett a sok mindenben rájuk hatással lévő görögök által kultivált, isteni szőke hajszín. Ilyennek képzelték az égiek hajszínét, és ilyen volt Nagy Sándoré is. Ugyancsak divatot teremtett a hadifogolyként Rómába kerülő germán asszonyok eredeti vörösesszőke hajszíne.
A római nők hajfestési szokásainak továbbélésére és végcéljának változatlanságára T. Bíró Mária hívta fel a figyelmet. Az eredetileg dús, göndör, sötét hajjal bíró itáliai nőtípus helyett helyett az olasz televíziós csatornákon nagytöbbségében szőke, egyenes hajú nők köszönnek vissza. Plinius a germán árnyalatnak az eléréséhez sapo nevű szert (Nat. Hist. XXVIII. 191.), azaz galliai kecskefaggyúból és bükkfa hamujából álló készítményt javasolt. Ez a szer volt a későbbi szappan őse, amely a tisztítószerek közül a legelterjedtebb, de annak hajfestő tulajdonságai nélkül. Vajon abban látta-e Plinius festő, világosító hatását, hogy a zsírtalanított haj valóban világosabb, mint a zsíros?
Hogy szőkének tűnjenek, ténylegesen is aranyhajúvá váltak, ugyanis aranyport szórtak a frizurára, hogy csillogóan világos legyen. Attól sem rettentek vissza, hogy parókákkal, különösen Germaniából hozott parókákkal érjék el a kívánt hajszínt. A hajszín élénkítése, elmélyítése a rómaiak előtt nem volt divat. Ők pálmakéreggel való bedörzsöléssel, borostyán gyümölcsével, vagy kerti zsálya főzettel érték el az éjfekete hajszínt.
Külön rabszolga (ornatrix vagy tonsor) gondoskodott az úrnő és az úr megfelelő frizurájáról. Az úrral kevesebb gond volt, kezdetben a homlokba fésült frizura volt divatos, és a kiborotvált arc. Hadrianus azonban behozta az addig csak barbárok által viselt szakáll divatját. Egyesek szerint valamilyen bőrbetegségben szenvedett, ezért nem borotválta az arcát, mások állítása szerint egy csúnya sebhelyet leplezett el természetes szőrzetével.
Az ornatrix, a frizurakészítő mosta az úrnő haját, fonta, fésülte és készítette el a gyakran igen bonyolult frizurákat. Emellett az ő feladata volt a fiatalok sötét hajába vegyülő ezüst szálakat eltávolítani. Emellett kozmetikus is volt, segített arc kikészítésében és divattanácsadói szerepet is betöltött. Feltehetőleg ő készítette el a hajhullás ellen Plinius által javasolt receptet (Nat. Hist. XXIII. 148.), amely egyszerű: mogyoró megőrölt burka olajjal vagy borral elkeverve. Voltak ennél egzotikusabb receptek is, mint a szarvasagancs hamut borral keverték a könnyebb felvitel érdekében, esetleg - a kevésbé bíztatóan hangzó - nárdus olajjal vegyített szamár vizeletét is használták. Ez utóbbi kissé visszatetsző, de a vizelet természetes ammónia tartalma szintén kiváló zsírtalanító hatású, a hajat könnyűvé, lazává teszi.
Továbbá Plinius szerint az adiantum (páfrányfélék családjába tartozó növény) borral, zellermaggal, olajjal vegyítve a segíti a haj göndörödését és megelőzi a hajhullást is. (Nat. Hist. XXII. 62.)
Erre jó még az őrölt zöld dióhéj borral, ugyanez olajjal keverve pedig remek hajfestő szer. Egyes vélekedések szerint a zöld (zsenge) dió héja még a megőszült hajszálak eredeti színét is visszaadja. Mint természetes festőanyag, minden bizonnyal elérhető volt általa a fehér hajszálak valamiféle festése.
Kopaszodást megelőző szer volt a ladanummal (Cistus ladanifer, magyarul balzsamos szuhar) és adiantummal kevert medveháj.
Dioscorides korpás hajra birsolajat ajánlott. (De materia med. 1. 1–55.) Hajformázáshoz, így göndörítéshez, sütéshez, loknik létrehozásához a rómaiak vélhetően zellermaggal, borral, olajjal kevert vénuszfodorkát vagy aszfodéloszt használtak.