Éppen, mint ma, az antik világban is a mindennapok része volt az arc ápolása, kifestése. Például Ovidius Medicamina Faciei Femineae munkájából tudjuk, hogy hittek az álom és a pihenés szépítő hatásában (5-53), és már akkoriban is léteztek kifejezetten éjszakára használatos szerek éppen úgy, mint ma. Akkoriban is ugyanúgy az anyagi helyzetnek megfelelő minőségű, népszerűségű termékeket vittek fel a bőrükre, mint manapság. Valamint hangsúlyozandó, hogy mindenki megtette ezt, nemcsak a nők, a férfiak is.

A rómaiak kozmetikum használatáról a legtöbbet Nero császárságának idejétől tudunk. Az uralkodó és második felesége Poppaea Sabina az elsők között lehetett, aki krétát és fehér ólomércport használt a bőre világosítására. Az utóbbi azonban rendkívül veszélyesnek bizonyult, hiszen akár bőrbetegséget (ekcéma) is okozhatott, de leginkább a vesekárosodás, idegrendszeri panaszok, fejlődési rendellenességek, görcsrohamok és halálos kimenetelű mérgezés volt a legfőbb veszélye. Ebből is látható, hogy az elmúlt több mint kétezer év alatt a nők mit sem változtak.
Napjainkban is bármit megtesznek a szépségért, nem törődve az esetleges mellékhatásokkal. És bár lehet, hogy az antik világban nem tudtak az egyes összetevők hosszú távú mérgező, káros hatásáról, addig ma, a szigorú szabályozásoknak köszönhetően, minden allergént, veszélyt hordozó anyagot fel kell tüntetni, mégis vannak, akik leveszik a polcokról azokat a készítményeket, amelyek sok káros összetevőt tartalmaznak, és használják a szépülés reményében.

Egy 2003-as feltáráson előkerült egy római kori tégely, magában továbbra is a krémmel, sőt fennmaradt abban a használójának az ujjlenyomata is. A fehér színű paszta ón-oxidot, ónkövet tartalmazott, az arc kifényesedését kívánták megakadályozni vele. Az arc mindenáron való sápasztásának, elfehérítésének igénye a szobrokhoz, azaz a tökéletességhez való hasonlóság elérésének a gondolatával születhetett meg.

Az egyiptomiaktól átvéve, meszdemetet kentek szempillájukra, szemhéjukra, valamint szemöldökükre. A meszdemet, vagy mai arab nevén khol nevű festéket, egy sötétszürke ólomszulfidból, a galenitből állítottak elő. Ólomtartalma miatt ugyan mérgező, kén tartalma miatt viszont fertőtlenítő hatású, és elkerülhetők vele a szembetegségek. Ugyanolyan hatása van, mint a szulfonamidoknak, és ugyanúgy toxikus az emlősökre, és komoly allergiát is okozhat.
Ezzel az anyaggal erősítették meg, illetve módosították a szemöldök vonalukat is. De használtak erre stibiumot is, ami zsírral kevert kormot vagy olajjal kevert hamut takar. A fennmaradt szövegekből kiderül, hogy inkább csak kihúzták a szemet, azaz kontúrt adtak neki, mintsem a szempillájukat festették ki. Alakítottak a szemöldök formáján és hosszán is, olyannyira, hogy a szemek fölött gyakran összeértek. Tették ezt annak ellenére, hogy az összeérő szemöldököt a szemmelverés eszközének tartották.

A görögöktől a száj és az arc vörös színre való festését sajátították el, illetve ők is viseltek álszemöldököt, de még műszempillát is. Az arc narancsvörösre festése szakrális jelentéssel is bírt, Iuppiter arcát képzelték ilyen színűnek, ezért a triumpháló hadvezérek a diadalmenetben vörösre festett arccal vonultak fel.

Archibák ellen, mint minden nő, minden korban és helyen, a római asszonyok, lányok is küzdöttek. Így pattanások, mitesszerek ellen árpaliszt és vaj egyvelegével kenték be a bőrüket, ráncok ellen pedig vajban főtt babot használtak. Az öregedés megmutatkozása ellen krémekkel, maszkokkal harcoltak. Például tömjén, nitrum, gumi és mirha egyvelegéből készítettek simító arcpakolást. Dioscorides (De materia med. I. 176.) a fehér liliom apróra vágott hagymáját ajánlja keserűmandula olajjal és mézzel keverve, illetve vállalkozó kedvű hölgyeknek krokodil ürüléket a bőr tisztítására és ránctalanítására.
Az undort keltő anyag is jelzi, hogy a nők bármire képesek, már az „alapanyag” beszerzése sem lehetett könnyű, hiszen Egyiptomból kellett hozatni. Ránctalanításra alkalmas lehetett még a minden háztartásban jelenlévő kenyértészta is, a nyers tészta arcbőrre kenve a benne lévő élesztő miatt regenerál és megelőzi az öregedési folyamatokat. Mai szemmel nézve sokkal közismertebb megoldást javasolnak szeplők, foltok ellen: az uborkát.

Ovidius, Pliniusszal és Celsusszal egyetemben egy alcyoneum nevű szert ajánlja a foltok eltávolítására az arcról. Ezt a ma már beazonosíthatatlan szert „egy bizonyos madár fészkéből nyertek, és farkasbabbal, ólomfestékkel, vörös nátron habjával és írisszel keverték”. (R. Facsády 2013. 25.) Nevét lehetséges, hogy a mitológiai alaktól, Ceyx feleségétől Alcyonétól kapta. Nem elhanyagolható az sem, hogy az alcyoneum szó tengerhabot, tajtékot is jelent. Habkő (tajtékkő) értelmében pedig asszociálhatunk arra, hogy bőrradírként alkalmazták fehérítés, bőrsimítás céljából. (Fogpornak is használták, de roncsolja a fogzománcot).
Az ókori rómaiak arctisztításra a vizet szódával (Egyéb elnevezései: náton, nitrum, nátrum, lúgsó) lágyították. Ez a módszer már a rómaiak előtt is ismeretes volt: Egyiptomban a Nílus áradása után nátron marad vissza a földeken, amit felszedtek, és használatra alkalmassá tesznek. Bithyniában a források kútfeje édes, iható, aljuk azonban nátron tartalmú volt, ott is termeltek ilyet.

Nero második felesége szamártejből készített fürdővel kívánta megőrizni bőrének bársonyosságát, többen emellett a bőrük fehéredését is várták a tejtől. A kreol bőrű deli szépségek szemében a világos bőrszín nagyon különleges és vonzó volt. Ugyanakkor, miként a későbbi korokban is, jelezte azt, hogy a hölgy nem végez munkát a tűző napon, tehát minél világosabb a bőre, annál előkelőbb.
A leghíresebb tejben fürdő asszony minden bizonnyal VII. Kleopátra (Kr. e. 69–Kr. e. 30) volt. Mézes-szamártejes mosdásától ő is szépségének megőrzését várta. Joggal, hiszen ha az összetevőket nézzük, a méz gazdag aminosavakban illetve vitaminokban, a népi gyógyászatban régóta sebek kezelésére, valamint gyulladáscsökkentő és baktériumölő hatása miatt használják.
A tej különösen hasznos, hiszen pH értéke megegyezik a bőrével, valamint ránckésleltető hatást tulajdonítanak neki. Manapság újra népszerű lett az efféle szépségápolás, számos wellness szálloda kínál Kleopátra-fürdő élményt a vendégei számára.

A szépség pöttyöt az antikvitásban a rómaiak pedig annyira divatosnak és szépnek találták, hogy ebből is egyre több nem igazi született. Ez volt az aluta vagy a splenia, amely kisebb hibák, foltok, pattanások eltüntetésére szolgáló, vékony bőrből készített szépség tapasz volt. Divatossága miatt gyakran hibátlan arcbőrön is viselték. Érdekes megjegyezni, hogy a mitesszerek ellen harcoltak, a napsütés által okozott szeplőket eltakarták, ugyanakkor tele ragasztották magukat fekete pöttyökkel.

A szépség kérdése nemcsak a nők, hanem a költők, írók fantáziáját is megmozgatta. Ovidius a szerelem művészete című munkájában leírja a nőknek, hogy mivel készítsék el sminkjüket, és hogy a férfiak jobb, ha erről mit sem tudnak:

„Tudjátok, hogy krétától szép hamvas az orca,
és hogy halvány szád vérszínű lesz, ha kened.
És akinek ritkás a szemöldöke, kenje be szénnel,
s tiszta fehér arcon szép a picinyke tapasz.
Nem szégyen szemetek lágy szénnel húzni ki végül,
s sáfránnyal, mely nőtt cydnusi partok alatt.
…
Csak nehogy asztalodon meglássa barátod a tégelyt,
jobb, ha a férfi ilyen kenceficét sose lát.”
Ars. Am. III. 199-204. 209-210. (Bede Anna fordítása)