Vannak borisszák, bornemisszák. Van, aki a nemes borokat, van aki a különleges borokat kedveli. Van, aki saját maga megadja a módját, de vendégeit nem tiszteli meg a nemes nedűvel. Ahogyan mondani szokták: ahány ház, annyi borivási szokás. Fennmaradt néhány utalás a római nevezetesebb személyek borfogyasztási szokásairól is.
A rómaiak szerint minden egyes borfajtának meghatározott érlelési ideje van, így pl. a sorrentói és capuai csak 25 év után iható. Dioszkoridész szerint a bor érlelésére 7 év szükséges, ezt tartja ideálisnak. Gellius erről így vélekedett, amikor a caninum prandium (kutyának való ebéd) kifejezést magyarázta: „Megfigyelted-e, hogy háromféle bor létezik, vörös, fehér és a kirrosznak nevezett kevert (rozé), a korát tekintve újbor, óbor és középidejű? A vörösbor feldob, a fehér megkönnyíti a vizelést, a kevert/köztes/ jól hat az emésztésre. Az újbor erőt ad, az óbor felhevít, a közepes idejű a kutyának való.

Cato, aki a régi erkölcsök jegyében nevelkedett, nem tartozott a „vizet prédikált és bort ivott” kategóriájába. Egyszer megemlíti, hogy a keltiberek elleni hadjárat parancsnokaként (Kr. e. 195) Hispaniába hajózott, a hadigályán ugyanazt a bort itta, mint evezősei: „nem úgy, mint azok a mai uraságok – írja lenézően –, akik vendégeiknek olcsóbb borokat adatnak, mint maguknak.”
Ugyanez volt a véleménye ifjabb Pliniusnak, aki megvető hangon nyilatkozik arról a házigazdáról, aki vendégeinek társadalmi rangjuk szerint háromféle bort szolgáltatott fel, abból is keveset, és ő maga a legjobbat itta. A boroknak ez a megkülönböztetése merőben ellentétes a hospitium nemes hagyományától. Martialis és Juvenalis hasonlóan vélekedett, de ők nem a vendéglátó, hanem a meghívottak szemszögéből közelítették meg a kérdést.

A rómaiak általában vegyítve itták a bort. A méz, a víz, sőt néha a tengervíz volt a leggyakoribb hígító anyag. Leginkább vízzel keverték (dilutum), aki tiszta bort (merum) ivott, részegesnek tekintették. A vegyítés aránya fele-fele volt. (vinum delutum, mulsum és merum). A bor vizezésének szokását Plinius az ókori görögöktől eredezteti, úgy tudja, hogy Kósz szigetén kevertek először a borhoz tengervizet, mégpedig egy rabszolga, aki így akarta pótolni az általa megdézsmált italt. A tengervíztől a bor fehér színű lett, innen az elnevezése „kószi fehér”, vagy egyszerűen tengeri bor.
Ez a mai fröccsre emlékeztető eljárás egészen a Kr. e. I. századig tartotta magát. A hígítatlan borivás szokását Tiberius császár hozta divatba Rómában, aki tisztán itta a bort. Azt állították róla, hogy már fiatal korában nagyon sokat ivott, de – tették hozzá, talán némiképp szolgalelkűen – jól bírta. A germánok ellen vezetett hadjáratai során katonái iszákossága miatt szójátékot csináltak a nevéből, és Tiberius Claudius Nero helyett Biberius Caldius Merónak csúfolták, ami „forró-színbor-ivót” jelent. Abban az időben a legiók fegyelme ellenére is szokásban volt, hogy a katonák, még a diadalmenetekben is tréfát űzhettek parancsnokaikról Caesar katonái is ezt tették, bár őt nem borivási szokásai miatt marasztalták el.

A rómaiak csak érett borokat ittak, kivéve a nőket, akik viszont édeset, illetve a méhsört kedvelték. Gelliustól tudjuk, hogy a római nőknek tilos volt a borivás, részben azért, mert megszólták őket, de bírói úton meg is büntették, éppen úgy, mintha valami becstelen dolgot, pl. házasságtörést követtek volna el. Az édes borok lényegében különféle eljárásokkal tartósított mustok voltak. Plinius szerint Thrákiából ered az a szokás, hogy a borba mézet vegyítenek.

A színbor ivásának szokásával megváltozott az asztali kultúra is. A gazdagok pazar lakomáinak „méltó” lezárása az éjszakába nyúló ivászat volt. Pohárköszöntőket mondtak, borkirályt választottak, különböző, esetenként ízléstelen tréfákkal körítették. Ilyenkor ittak a császárra, a hadvezérre, a házigazdára, a nőkre, és természetesen jócskán le is részegedtek. A meghívókban már közölték, hogy az este hogyan fog véget érni. Ha a borivási módot görögösnek jelölték meg, akkor színbort tálaltak, és a meghívott csak segítséggel tudott hazatámolyogni.

Ez már korábban is előfordult. Cicero írta Verres szicíliai helytartónak, a barátai tiszteletére adott lakomájáról: „volt akit úgy kellett elvinni, mintha halálra sebezték volna, mások eszméletlenül hevertek a padlózaton: inkább hasonlított az egész a Cannae-i csatatérhez, mint egy praetor vendégségéhez”



T. Horváth Ágnes