Az orvoslás történetét nem kívánjuk tárgyalni, csupán rövid, vázlatos áttekintést adunk, mintegy bevezetőként az idézendő gyakorlati tanácsokhoz és népi gyógyászati receptekhez. Az orvosi ismeretek - hasonlóan egyéb tudományokhoz - a görögöktől jutottak el Itáliába és Rómába. A gyógyítás a korai időkben szoros kapcsolatban állt a vallással.
Róma mind Görögországból, mind pedig Egyiptomból is importált gyógyító isteneket, jellemzően a görög Apollónt, Medicus (gyógyító) jelzővel fogadták be Rómába egy pestisjárvány alkalmával. Ugyancsak ismert gyógyító orvos-isten volt Apollo fia, Aesculapius.

A Kr. e. 2. századig a gyógyító tevékenységet rabszolgák, (servi medici) végezték. Rómában lenézték az orvosokat, mivel pénzkereső foglalkozást űztek, továbbá ellenszenvet keltett idegen voltuk is, ez utóbbi miatt bizalmatlanok voltak irántuk.

Kr. e. 219-ben telepedett le Rómában az első görög orvos, Archagatos, akinek a forum közelében volt a rendelője, sőt római polgárjoggal is kitüntették. Kezdetben nagyon népszerű volt mint vulnerarius (sebész), de hamarosan carnifex (=hóhér) lett a titulusa.
Az idősebb Cato határozott fenntartásokkal viseltetett a görög kultúra itáliai képviselőivel és terjesztőivel szemben, ez nyilván az orvosokra is vonatkozott. Egyáltalán nem bízott meg bennük. Maga is írt ebben a témában egy könyvet, amelyben a gyógyítás gyakorlati ismereteit adta közre.

A korabeli egyszerű, paraszti körülmények között ez megfelelt, viszont értelemszerűen nagy jelentősége volt a természetes szereknek, a házi patikai készleteknek és készítményeknek. Ezért is iktatott be ilyen tanácsokat és recepteket - más agrárszakírókhoz hasonlóan - Cato is a földművelésről írott munkájába, amelyből a későbbiekben idézünk is. Az említett polihisztor, Terentius Varro, orvosi témával is foglalkozott, összeállítva a kilenc szabad művészet listáját. Ezekből Cicero kettőt - mint oda nem illő, alantast - törölt, ezek voltak az architectura és a medicina, így lett hét.

A hellenizmus korában fellendülés következett be a tudományos ismeretek viszonylatában, így az orvoslásban is. Kr. e. 90 körül került Rómába a bithyniai Asclepiades, a metodikus iskola neves mestere. Híressé vált alapelve: „cito, tuto, iucunde" (gyorsan, biztonságosan és kellemesen). Számos követője is akadt, akiknek a zöme rutinos, gyakorló orvos volt. Esetükben a metodus egyszerűséget akart jelenteni, szintén a metodikus iskola képviselője volt az ephesosi Sóranos. Ennek az iskolának neves orvosa volt Antonius Musa, Augustus császár orvosa, aki - ahogyan Suetoniustól megtudjuk - borogatásokkal és fürdőkkel gyógyította meg az uralkodót. Munkája elismertségét tanúsítja, hogy lovagi rangot kapott, továbbá felállították szobrát Aesculapius templomában.
Augustus egyébként kiváltságokat biztosított a Rómában praktizáló orvosoknak. Ismert orvos volt Scribonius Largus (Kr. u. 1. sz.), ő kísérte el Claudius császárt Britanniába, útja során számos népi gyógyászati eljárást ismert meg. Könyvet is írt a gyógyításról, Compositiones medicamentorum címmel, latinul. Ő említi először az ópiumot.

A császárkor elején jelentkezik egy másik orvos csoport, akik eklektikusoknak nevezik magukat, közéjük tartoznak a pneumatikusok is. Orvosi enciklopédiák születnek, amelyek, noha dilettánsok gyűjtései, de az orvostudomány szempontjából mégis fontosak. Ilyen volt Cornelius Celsus: De medicina (Az orvostudományról) című, szintén enciklopédikus összeállítása is, amit egy vidéki birtokos magánkórháza (valetudinarium) számára írt.
Érdekességként jegyzem meg, hogy ezt a munkát V. Miklós pápa 1478-ban kiadatta, ez volt az első nyomtatásban megjelent orvosi munka. Számos és nagyon hasznos információval szolgál az ókori orvoslásról, az alexandriai iskoláról, nyelve klasszikus latin, telve az orvostudományban ma is használt kifejezésekkel. Celsus egyébként a legfontosabb forrás a hellenisztikus kori orvostudományhoz.

Sok ismerettel szolgál, de kevésbé szakszerű az idősebb Plinius, aki szintén egy enciklopédikus munka összeállítója. Naturalis historia című munkájában sok adatot megőrzött a népi gyógyászatról, babonás hiedelmekről, a mágusok gyógyító praktikáiról.
A középkorban a fontos orvosi munkák között tartották számon, többek között ennek köszönhető a sikere is. Művében külön összegzést ad az orvoslás történetétől (27-28. könyv), de számos más helyen is említi. Feltétlenül kiemelendőnek tartom, hogy külön könyvekben és igen részletesen tárgyalja (20-27-ig) a növényekből, illetőleg az állatokból (28-30) kinyerhető orvosságok összetételét és hatásait.

A bor orvosi alkalmazásához már Cato munkájában is olvashatunk recepteket (később idézem), ahol különböző gyomor- és emésztési panaszokra szolgáló keverékek leírását adja meg. Egyébként a bor az egészséges étkezés része volt, mégpedig különböző arányokban vízzel vegyítve.
Hippokratés - ismert görög orvos - A De natura homnis című írásában (I 16c) tekintetbe véve az évszakok sajátosságait - télen tisztán ajánlja a bort, tavasszal és ősszel közepes hígításban, nyáron pedig hígabban. A De dicta című munkában (3, 68) pontosítja korábbi tanácsait, vagyis télen szárazabb, melegítő, összehúzó hatású étrend javasolt, ami kiegészítendő kevés, sötét színű borral.
Tavasszal az italok világosabbak és vizesebbek legyenek, nyáron pedig kifejezetten vizesek, továbbá ilyenkor a fehér bor ajánlott, ősszel és télen vissza lehet térni a sötét színekhez. A bor gyógyászati felhasználása vonatkozásában a legtöbb tanáccsal - görög orvosok nyomán - az idősebb Plinius szolgál, az egyes szőlő-, illetőleg borfajták jellemzőinek ismertetésében viszont a vezető forrás Columella.

A bor gyógyászati felhasználása esetén az arányok és alkalmazások természetesen kötöttebbek, még akkor is, ha az orvosok tanácsai nem mindig egyértelműek. Általában italként egy rész borhoz két-három rész vizet szoktak adni. A feles keverés már erősnek számított, ilyet adtak például fáradtság és nyugtalanság esetén, ugyanakkor erősítő és étvágygerjesztő hatásáról is tudtak.
Mindenesetre a betegség természetét, továbbá a beteg általános állapotát, erőnlétét, környezetét, az évszakot, valamint az életkorát is tekintetbe kellett venni. Ismeretes az ókori orvosok előtt a bor vérképző hatása is, amit tanácsaik is igazolnak. Az idősebb Plinius (14, 5, 58) hangsúlyozza a bor kettős természetét, vagyis hogyha megisszuk, belülről hevít, külsőleg alkalmazva pedig hűsít.

A bor összehúzó és hányást előidéző hatása játszik szerepet a gyomorpanaszok (székrekedés, hasmenés, vizelési gondok stb.) kezelésénél való alkalmazásában. Erre az esetre Cato több tanácsot is ad. Egyéb összetevőkkel együtt (só, olaj, méz, gránátalmabimbó stb.) alkalmazták a gyomor kiürítésére, illetőleg belső gyulladások megszüntetésére. Külsőleg fertőtlenítőszerként, gyulladt részek lemosására használták.
A humán gyógyászatban való felhasználása mellett alkalmazása elterjedt az állatok gyógykezelésében is, ahogyan ezt Columella munkája is igazolja. Ezen tanácsok esetében - noha nem hivatkozik rájuk - görög minták nyomán dolgozhatott. Ez utóbbit megerősíti a szóhasználat vizsgálata, gyakran alkalmaz ugyanis görög elnevezéseket, továbbá hasonló jellegű állatorvosi gyűjteményről a római szakirodalomból nem tudunk.

Az állatok gyógyítása a felügyelő (vilicus) feladatkörébe tartozott, tehát Columella tanácsai neki szólnak. A felügyelőnek segítéségére volt élettársa (vilica), akinek szükség esetére, afféle „házi patikával" is kellett rendelkeznie. Ez utóbbi egyik legfontosabb kötelessége a készletek rendben tartása és őrzése, ami természetesen a borra is vonatkozott. Vígjátékok gyakori témája a borkészletet megdézsmáló asszonyokon való élcelődés.

Az ókorban természetesen - gyakorlati tapasztalatok alapján - azt is tudták, hogy a bor hatása nem azonos mindenkinél, ezt ugyanis számos tényező befolyásolja. Abban viszont valamennyi antik szerző - Hippokratés, Dioskuridés, Platón, Celsus stb. - egyetértenek, hogy a gyerekeknek egyáltalán nem szabad hígítatlan bort adni.
Galénos szerint a melegvérűeknek a bor helyett vizet kell adni, a túlzottan hevítő hatású bor meleg évszakban, meleg klímájú helyeken kerülendő, úgyszintén veszekedős természetű embereknek sem tanácsos adni. Hideg vidékeken, fagyos évszakokban, és a nem heves természetű embereknek viszont jót tesz a bor hevítő hatása.
A tüzes borok esetében, a kedvezőtlen élettani hatások miatt feltétlenül javasolt valamilyen arányú hígítás. Platón utolsó munkájában, a Törvényekben (666 b-c) kitér a borfogyasztás kérdésére is. Az a véleménye, hogy tizennyolc éves kor alatt egyáltalán ne, harmincéves korig mértékkel történjen a bor fogyasztása, az idősebb emberek esetében elnézőbb, számukra gyógyszernek tartja.

A heves vérmérsékletű, kötekedő természetű embereknek, továbbá a meleg éghajlaton élőknek nem előnyös a bor, ugyanis - az ókoriak hite szerint - valamiféle tüzes erő lakozik benne, de a részegségen túl élettani hatásai is kedvezőtlenek. Platón a Törvényekben (672 d), szavait egy athéni polgár szájába adva, védelmébe veszi a bort:
„A többiek a borról azt állítják, hogy büntetésül adatott nekünk, hogy őrjöngjünk; a mi beszédünk ellenben azt állítja, hogy gyógyszerül kaptuk, az ellenkező célra: Hogy lelkünk szégyenérzettel, testünk egészséggel és erővel gazdagodjék:
Az ókori orvosokat maga a részegség is érdekelte, vizsgálták a bor okozta élettani zavarokat, testi tüneteket, vagyis az ittasság mibenlétét. Tudták, hogy az értelem központja a fejben van, valamint azt is, hogy a mértéktelen borfogyasztás többek között értelemzavart okoz. Tehát leglátványosabban a fejre és az idegekre van hatással a bor, de ismerték a test felső (mellüreg) és alsó részeire (has, máj stb.) gyakorolt hatását is. Hippokratés a borivás tiltásakor zömmel a fej betegségeire hivatkozik, de olyan esetet is említ, amikor a túlzott borfogyasztás halált okozott.

Az ókoriak megfigyelései szerint nem veszélytelen a bor a nehéz fizikai munkát végzőkre, valamint a sportolókra sem, mivel ezeknél hasmenéshez hasonló tüneteket vált ki. Az orvosok kapcsolatba hozták a tüdő- és mellhártyagyulladással, továbbá a májgyulladás és a sárgaság kialakulásával is. Nem volt vitás a baktériumölő hatása, de a mértéknek döntő szerepe volt az egészséges ember esetében is, a betegeknél pedig különös figyelmet igényelt a gyógyító célzatú alkalmazása.

A bor fontos szerepet kapott a farmakológiában, továbbá elterjedt volt sebészeti alkalmazása is. Hippokratés, „A folyadékok használatáról" című írásában egy egész fejezetet szentel a bor külsőleges alkalmazásának, amit hűtésre, borogatásra, beöntésre és fürdetésre is használtak. Ismerték vérzéscsillapító hatását, ilyenkor borral átitatott gyapjúval tették rá a kezelendő felületre."
Használták különféle vérzést csillapító gyógynövényekkel együtt, így például borostyánlevéllel, rózsa- vagy földiszederlevéllel, zsályával. Sebek és gyulladt részek kezelésére hatásosnak bizonyult az édes borral átitatott gyapjú. Idősebb Plinius külön tanácsokkal szolgál arra vonatkozóan is, hogy a gyógyászati célra szánt bort hogyan kell készíteni. Fontos szerepet kapott továbbá a bor seprője, ami nedvesítő, tisztító hatással rendelkezik, a must pedig égési sérüléseknél hatásos. A tumorok eltávolítása és kiégetése után is javasolják a borral való fertőtlenítést.

Általános vélemény volt az ókorban, hogy a sebet borral vagy vízzel kell kimosni, és a tisztaság mellett nagyon fontos annak a szárazon tartása. A bor aszeptikus hatását a modern orvoslás is ismeri és elismeri. Fontos szer volt a bora nőgyógyászat területén is, használták italként, gőzölésre, esetenként az anyaméhbe fecskendezték. Hatását gyógyfüvekkel fokozták, ilyenek voltak a pemetefű, kömény és gránátalmahéj. Ez utóbbinak a borban megáztatott kérge hatásos altatószer, magját borral vízkór esetén használták. Hippokratés is számos tanácsot ad ennek kapcsán, alkalmasint a borhoz mézet és mirrhát is kevertek.

Az ókori szakírók gyógyászati ismeretei és receptjei az egyes középkori kolostorok gyógyító tevékenysége révén átöröklődtek a későbbi korokra és ezeket széles körben alkalmazták, eredetükre azonban ritkán hivatkoztak. A továbbiakban ilyen gyógyászati tanácsokat és készítmények leírását idézzük antik szerzőktől.