A fenti fejezetekből kiderült, hogy az ókori rómaiak hogyan éltek a táplálkozás terén, mit ettek, hogyan főzték azt meg és milyen szokások fűződtek az adott étrendjükhöz továbbiakban az kerül megfigyelés alá, hogy mit ettek a rómaiak Dáciában, milyen ételek jutottak el az ókori római világból hozzánk is. Meglátjuk, hogy vannak-e hasonlóságok a Dáciában élő rómaiak és a többi római étrendje között. Először az állati eledeleket tanulmányozzuk, és abból próbálunk levonni következtetéseket. Hogyan készítették el, és mire használták fel Dáciában a húst?

A hozzáértő tudósok nagyon sok mindent meg tudnak állapítani a fennmaradt állatcsontok tanulmányozásából. A fiatal állatcsontok háziasított állatra, utalnak, mivel a vadászok különböző hiedelmek miatt megkímélték általában a kis állatokat. Azokat az állatokat, amiket nehéz volt szaporítani, fiatalon ölték le. Az idős háziállatok jelenléte a másodlagos háziasításra utalnak: igavonásra fogták be őket, vagy tejet, bundát nyertek belőlük és csak azután vágták le, miután már ezekre a dolgokra nem tudták hasznosítani. A csontokon megfigyelhetőek elsődleges és másodlagos vágás nyomai is. Az elsődleges vágás mindig a trancsírozásra utal, a másodlagos pedig a konyhában történő műveletekre.
A sütés, főzés nyoma nehezen, de kimutatható a csontokon. A főzés csökkenti a csont zsírtartalmát, ami az anyag kifehéredéséhez vezet ,ezenkívül még barna foltok is megfigyelhetőek a csonton. A pásztorkodás, mely egy latin eredetű szóból ered- pastus = legelő-, a háziasítás magas színvonalát jelképezte. A rómaiak tudatos, tervszerű állattenyésztést folytattak, és Dáciába is általuk jutott el az állattenyésztés. Az első igazi haszonállat a juh vagy a kecske volt, melyeknek maradványai nagyon hasonlóak, így nehéz őket azonosítani. Két csontban térnek el egymástól: a szarv és a koponya.
A szarvasmarhát a rideg pásztorkodás jellemzi, a sertésnek pedig több vízre van szüksége, mint a többi háziállatnak. A sertés nagymértékben hasznosítható, nagyon sok részét felhasználták, legértékesebb része a háta. A madarak csontváza alapvetően különbözik az emlősétől. A római korra igen jellemző volt a házityúk, házigalamb, de megtalálható még a házilúd, házikacsa, pulyka is. A csontok felosztásából a fej és a lábvég ipari hulladéknak számított, ez jellemezte a rómaiakat is.

A római katonák a gabona mellett kaptak olajat, bort, húst- nagyrészt sonkát és szalonnát-, tejtermékeket – túrót -, és tojást. Az állatot nemcsak húsáért tenyésztették, hanem felhasználták a bundáját és a csontját fegyverekhez, szerszámokhoz. Dácia területén és környékén megtalálható maradványok: marha, juh, kecske, sertés, bárány és néhány vadállat: őz, szarvas, vaddisznó. A hadsereg napi ételadagja: 500-646 g hús, 96 g szalonna, 27 g túró. Egy ezer tagú hadseregnek például 2000 kecskét kell leölnie, ahhoz, hogy elegendő étel jusson, és a szarvának is nagy hasznát vették. A katonáknak energiára volt szükségük, így nem hiányolhatták az energia dús táplálkozást.
A kecskét elsősorban a bőréért és tejéért tartották, húsa csak másodlagos fontosságú volt. Marhát csak felnőtt korában vágták le, de ettől függetlenül húsáért tartották. A sertést fiatalon ölték le, madarak közül a legtöbb csont tyúké, így arra lehet következtetni, hogy az volt divatos Dáciában a katonák körében.

Pannóniában és Moesiában a felmérések szerint a talált csontok alapján: a marhából van a legtöbb 23%-tól 70%-ig, utána jön a sertés 10%-tól 30%-ig, majd a kecske szintén 10%- tól 30%-ig, de kevesebb van belőle általában, mint a sertésből. A marhát általában 2 és 3,5 év között, vagy 3,5 év fölött vágták le, a sertést süldő, fiatal vagy idősebb korában, a kecskéről kevés az információ, de általában 3, 5 év fölött vágták le.

Összegzésképpen a legelterjedtebb fajok Dáciában és annak szomszédságában: marha, sertés, kecske, madarak- főleg tyúkok-, és néhány vadállat, mint őz, szarvas, vaddisznó és emellett a ló és kutya csont is nagyszámba elterjedt volt. A ló és kutya csontok igen kérdésesek, mit lehet velük kezdeni. Nem lehet tudni, hogy csak használták őket, vagy meg is ették, az eddigi kutatásokból nem derült ki. A kutya esetében viszont, nem valószínű, hogy megették őket. A római receptek között sem találunk kutyára utaló receptet, így nem valószínű, hogy Dáciában megették volna őket, de a többi római provinciában már nem.
Legtöbb esetben az állatokat felhasználták munkálatokra, vagy tejtermelésükért vagy bundájukért tartották őket; és csak azután vágták le miután elérték teljes testsúlyukat, vagy már nem voltak alkalmasak a munkához, ez átlagban olyan 3, 4, 5 éves korban történt. A legtöbb esetben a háziállatok csontjai vannak többségben, de van egy pár eset, ahol a vadállatoké. Ez azért lehetséges, mert a légió előszeretettel vadászott, ha volt ideje. Úgymond „hobby” szinten űzték, nem feltétlenül azért, mert rá voltak szorulva. Dáciában egy katonai telepen marha aránya 40-50%, a kecske arány 15-20%, a sertésé 30-35% és a madaraké 2-3%.