logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Étkezési szokások a rómaiaknál

Az étkezések általában otthon, ritkábban házon kívül, vendégségben, fogadókban, utcai pecsenyeárusnál, lepényárusnál történtek. A korai időkben - a korviszonyokból adódóan - az étkezések igen egyszerűek voltak.
Később, a köztársaság utolsó századában, illetőleg a császárkorban - ahogyan számos más területen is - ezen a téren is elharapózott a fényűzés. Az átlag római reggel igen egyszerű reggelit, (ientaculum) evett. Ennek az ideje valamikor a nap harmadik és negyedik órája körül - évszaktól függően - hét és kilenc óra között lehetett.

Az iskolába menő gyerekek - hasonlóan, mint manapság - utcai süteményárusnál vásárolt, valamiféle adipatumot fogyasztottak. Ezek a péksütemény-árudák, éppen az iskolások kedvért korán kinyitottak. A felnőttek reggelente borba mártogatott kenyeret, vagy kenyeret sóval és fokhagymával, sajtot, datolyát, tojást, esetleg aszalt gyümölcsöt fogyasztottak.
A napi főétkezések sorában a második - természetesen az előkelőknél -, ez időben a nap hatodik és hetedik órájára esett, amolyan villásreggeli-féle étkezés, a neve prandium. Akik kihagyták a reggelit, azok korábban ettekprandiumot, ami egyébként a reggelihez hasonló, könnyű és gyors étkezés volt.
Az ókori Rómában prandiumként általában hideget ettek: zöldségfélékből készült salátát, halat, tojást, gombát, gyümölcsöt, esetleg az előző napról megmaradt ételt, például hideg sültet. Ehhez az étkezéshez nem is kellett asztalt teríteni.

A munkanap - ahogyan a költő Horatius nevezte - a dies solidus - befejeztével, fürdőt vettek és a nap kilencedik-tízedik órája körül (délután 4-5 óra körül, nyáron valamivel később) elérkezett a napi főétkezés, a cena ideje. Ez az egyetlen olyan étkezési időpont, amelyet még a szegény emberek is tiszteletben tartottak: ahogyan Martialis mondja, ezek napjában csak egyszer terítettek asztalt (una ponetur cenula mensa), mégpedig a cenához.
A fogások, a ferulumok számát a család anyagi helyzete határozta meg. Ezek nevei: prima, secunda, tertia cena, vagyis első, második, harmadik asztal vagy fogás. Bevezetőként valamilyen előételt adtak, a neve gustatio, ez többnyire valamilyen étvágygerjesztő étel volt. Ilyennek számított a tojás, innen ered a mondás: „A tojástól az almáig (Ab ovo usque ad mala), vagyis végigenni az egész ebédet.

Szintén az étvágy fokozása céljából szoktak „aperitif" jellegű italokat adni, többnyire édes, fűszeres, forralt borokat. Előételként tehát tojást, salátát, olajbogyót, fügét adtak. Majd következett a prima mensa, ami húsokból, halakból, zöldségekből és fűszeres borokból állt. Majd következett a secunda mensa, édességek, gyümölcsök, sütemények, mézes borok, vagyis ez a fogás volt a desszert. Érdekelte őket az ételek minősége és elkészítése is, de még inkább művészei voltak a tálalásnak és szervírozásnak.
A szakácsok különösen igényesek voltak arra - ahogyan Olaszországban ma is külön kultúrája van a kérdésnek - hogy hogyan lehet minél ízlésesebben és mutatósabban tálalni az elkészült ételt. Ezeket a trükköket különösen jól illusztrálja Petronius, Satyricon című regényében, Trimalchio lakomájának leírásakor. Ott például a következőket szolgálták fel: ezüsttálakon gőzölgő kolbászt, alatta aszalt szilva és gránátalmamagok imitálták a parazsat; tésztából kiformált vadmalacok álltak körül egy egészben megsütött vaddisznót, ez utóbbiban élő fenyőrigókat rejtettek el, amelyek hirtelen szétröpültek az ebédlőben, amikor a szeletelő (scissor) rabszolga felvágta a disznót. Volt továbbá sündisznót formázó, mandulával körülszórt birskörte.

Voltak azonban elképzeléseik az egészséges táplálkozásról is, például Gellius véleménye szerint azok a jó csemegék, amelyek nem túlságosan édesek, nincsen bennük túl sok méz, ugyanis az a tapasztalata, hogy az édesség nem barátja az emésztésnek. Terentius Varro: Az eledelekről című írásában az édességekre a bellaria elnevezést használja, ez minden nyalánkság összefoglaló neve, ideértendők az édes borok is, mint a bor istenének, Liber atyának a nyalánkságai.
Az említett Gellius - Varro: Elmés ötletek című munkája nyomán - felhívja a figyelmet arra, hogy az étkezés túlzásbavitele veszélyes. Különösképpen a kicsi gyerekek táplálása kapcsán óva int, hogyha ezek túl sokat esznek, akkor túl sokat is fognak aludni, ettől pedig eltunyulnak, aminek következtében mind a testi, mind pedig a szellemi fejlődésükben visszamaradnak.

Amikor az étkezés során a fogások végére értek, áldozatot mutattak be a ház védőistenségeinek, a Laroknak. Következtek a pohárköszöntők, amelyeket a vendégek fejükön virágkoszorúkkal hallgattak. Általában étkezés közben módjával ittak, a hosszú poharazgatás ideje az étkezés után érkezett el és általában késő éjszakába nyúlt.
A borzogatást különféle szórakozásokkal is színesítették, érkeztek a táncosnők, akrobaták, zenészek, bohócok, táncosnők. Akik megvetették az efféle szórakozást, azok színészeket vagy előadókat hívtak, az előbbiek klasszikus színpadi darabokat adtak elő, az utóbbiak görög és latin szövegeket olvastak fel, verseket mondtak, zenéltek. A kellemes vendéglátó apró ajándékokkal is kedveskedett a meghívottaknak.

Olykor a polgárok rákényszerültek, hogy házon kívül étkezzenek. Ennek egyik oka, hogy nem volt minden lakásban főzésre alkalmas konyha, ezért gyakran igénybe vették az utcán a hurka- és kolbászárusok, pékségek kínálta ételeket. Az ilyen utcai lacikonyhákban állva ettek a vendégek, a kocsmákban asztaloknál, ott ugyanis volt kiszolgálás.
Számos ókori ábrázolás mutat efféle kocsmajelentet, ahol az étkezés mellett szórakozásra is nyílt alkalom, volt zene, tánc, kockajáték. Hogy milyen kínálattal szolgáltak ezek az intézmények, erre illusztráció egy ostiai felirat, amely a bejárati ajtó fölé kifüggesztett étlap, eszerint a kínálat: csirke, hal, sonka, kenyér, és utána fekvőhely. Szüksége volt hasonló szolgáltatásokra az utazóknak is, akik az utak mentén fellelhető kocsmák és fogadók szolgáltatásait vették igénybe. Ezekben a fogadókban mérsékelt áraik miatt, a szegények is meg tudtak szállni. Az elfogadható árakat igazolja egy sokat idézet felirat, amely lényegében egy ilyen fogadói számla és egy Rómához közeli városból, Aeserniából került elő.

A feliratos kőemlék a Vatikáni Múzeumban található, egy útiköpenybe öltözött vendéget ábrázol, amint az a kocsmárossal beszél, a felirat szövege a következő:

„Fogadós a számlát!
Volt egy sextarius borod, kenyér, ez egy as, a húsétel két as.
Rendben van.
A leány nyolc as.
Ez is rendben van.
A széna az öszvérednek két as.
Ez az öszvér tönkretesz engem!"

Láthatóan a szoba árában benne volt szolgáltatásként a leány is, és az ára még így sem magas. Az útmenti fogadók mindenesetre nem voltak túlságosan jó hírű intézmények. A vendégek is a szegényebb sorsúak közül kerültek ki, a gazdagok - akiknek Itália-szerte több helyen is voltak földjeik gazdasági és lakóépületekkel - saját birtokaikon szálltak meg.
A fogadók meglehetősen igénytelen berendezésűek, nem igazán tiszták, és nem is biztonságosak. Olykor maga a fogadós is megrövidítette a vendégeit. A fogadókban az étkezés és szállás mellett egyéb szolgáltatások is rendelkezésére álltak az utazóknak, volt istálló, kocsiszín, kovácsműhely, esetlen fürdőhelyiség is.


Forrás: Hoffmann Zsuzsanna - Ételek és italok az ókori Rómában