A korai egyszerűség időszakában az atriumban, - a római ház központi helyisége - ahol a család mindennapi élete is zajlott, étkeztek. Később az étkezések céljára elkülönítették a háznak egy részét, ez volt tablinum vagy coenaculum. A korai időkben a tűzhely mellett állva ettek.
Később - görög hatásra - terjedt el az oldalt fekve való evés szokása. Az ágy neve görögül kliné, a római ebédlőé pedig triclinium, ebben ugyanis három heverő állt. Később - a luxus terjedésével - a tehetősebb rómaiak egyre díszesebb ebédlőket kezdtek berendezni.

Az ebédlőben általában nagy négyszögletes asztal állt, körülötte patkó alakban helyezték el a három heverőt, a negyedik oldalt a felszolgálás céljából szabadon hagyták. Minden heverőn három vendég foglalhatott helyet, tehát a számuk maximum kilenc lehetett. Gellius szerint az ideális vendéglétszám a Gráciák számától a Múzsákéig terjed, vagyis 3-tól 9-ig. A triclinium pontosan ennek megfelelően lett berendezve. Ha véletlenül váratlan, tizedik vendég is érkezett, akkor annak ülve kellett ennie. Az asztalfőnek, (locus consularis) a középső heverőtől balra eső, első hely számított.
Később a szögletes asztalt kerekre cserélték, így a heverő félkör alakú lett, és akár nyolcan is elfértek rajta. Változott az asztalfőnek minősülő hely is, most a második legszélső, a cornu lett a kiemelt hely. Mivel általában kézzel ettek, ennek megfelelően a rabszolgák a húsokat előre feldarabolták, vagy pedig ott az asztalon tették ezt meg. A leveshez, illetve a mártásokhoz néha használtak kanalat is, ez a cochlear vagy ligula.

A filozófus Seneca közlése szerint az előkelők ebédlőit pompás mozaikok, falfestmények, márvány és drágakő díszítik. Ugyancsak tőle tudjuk, hogy létezett olyan ebédlő is, amelyiknek forgatható mennyezete volt, és ezt minden egyes fogásnál változtatták. Akadtak olyan konzervatív felfogású rómaiak is, akik ülve étkeztek, például Augustus császár ebédlőjében székek voltak, középen pedig egy hatalmas méretű, kiemelt szék, (thronos) állt.

Mivel az étkezések során a rómaiak mérsékelten használtak evőeszközöket, érthető módon gyakran volt szükség kézmosásra. Használtak ugyan szalvétát, illetve asztalkendőt, ennek azonban más funkciója volt, nevezetesen az, hogy ebbe csomagolták bele - a házigazda engedélyével - a megmaradt ételt, vagy akár teljes adagot is. A költő Martialis, epés gúnnyal veszi célba ezt a szokást, és teszi nevetségessé az élősdi Caecilianust, akinek nem elég az asztalkendő, még a tógájába is tesz egy-két szelet sültet, vagy akár egy egész galambot is.

Az idézendő részlet egyben jól illusztrálja a gazdagok lakomájának menü-sorát is.

Martialis II 37: Az ételseprő
Amit hoznak, azonnal elsepred te:
a sertés tőgyit a bordájával együtt,
a császárfaj dot, a két személyre szólót.
Egy fél rózsahalat, sügért egészen,
angolnákat a hátát, csirkecombot,
vadgalambot a vad létől csepegve.
Ezt mind bégyömöszölve egy batyuba,
a szolgádnak adod a házadba vinni:
mink meg tétlenül ottan üldögélünk.
Hozd csak Caecilianus vissza étkünk.
Ha nem halt ki belőled a szemérem:
nem a holnapi napra hívtalak meg .

(ford. Csengery János)

Ilyen esetek természetesen csakis a dúsgazdag lakomákon - ahol gyakori vendég volt a parazita - fordulhattak elő, a szegények ugyanis nem hívtak vendégeket.

A gúnyolódásra mindig kész Martialis figyelmét nem kerülhette el a másik, ősrégi emberi tulajdonság, a torkosság sem, kíméletlenül megfricskázza az olyan embert, aki ezért jár lakomákra, és ott határtalan falánkságától hajtva, semmiféle mértéket nem ismer. Ugyanez az embertípus az, aki hírek és információk miatt, és általában hívatlanul jelenik meg mindenütt, és próbál ezekkel fizetni az ebédért.

Martialis VII 20: A torkos
Nincsen Santránál nyomorultabb, torkosabb.
Hogy odafut, ebédre híva, mely után
Annyira vágyott, ennyi éjen át s napon, -
Háromszor vesz vadkanmirigyet, négy vesést,
a nyúlnak mind a két csípejét, meg két szügyét,
és nem pirul fenyvesmadárt is kérni még
és ragadozni szürke-szakállas osztrigát.
Édes kaláccsal piszkos kendőjét tömi,
szőlőt is rak bele, mit megőrzött a fazék;
a gránátalma magvából néhány szemet
koca kivájt méhének ronda bőrivel,
nedvtől csepegő fügével s fonnyadt gombafővel.
Midőn a kendő sok zsákmánytól szakad,
meleg keblébe rejt sok megrágott csigát
és gerletörzsöt, amelynek a fejét befalta.
Nem véli rútnak: hosszú jobbja felszedi,
mit a kutyák ott hagytak és a szolgahad,
mind e sok étel a torkosnak nem is elég,
bormaradékkal is megtölti korsaját;
kétszáz lépcsőn át cipeli magával ezt
s bezárkózik, retesszel csukva ajtaját
a torkos, hogy mindezt eladja másnapon.
(ford. Csengery János)

Ez utóbbi részlet is gazdagon illusztrálja a tehetősek asztalának igen bőséges és változatos étel-kínálatát, illetőleg az említett paraziták - akik egyben és gyakran delatorok (=besúgók, feljelentők) - módszereit is.