A rómaiak a szabadban való fürdéssel, a tengerrel általában nem voltak jó viszonyban, strandra nem jártak, és nem úsztak a mi korunk sportjához hasonlóan. Fürdőiket fedett épületekben rendezték be meleg és hideg vízzel, lég- és gőzfürdővel. A szükséges hőenergiát fafűtéssel biztosították az épület alá helyezett kemencékből.
A fürdő kiváló alkalmat nyújtott a megpihenésre, de a társas együttlétre is a rómaiaknak, akik sohasem voltak foglalkozásuk rabjai, és nem sajnálták az időt a test és szellem felüdítésére. Ez a közös fürdés és szórakozás a mai ember számára már kissé különös. Még különösebb, hogy a gazdag emberek magánfürdőinek örömeiről nemegyszer írók és költők is megemlékeztek (Statius, Martialis stb.).
A közfürdők (balneae) az i. e. I. században terjedtek el. Ezeket élelmes vállalkozók építették, és üzemeltetésükből nagy jövedelmeket szereztek. I. e. 33-ban még nem kevesebb, mint 170 fürdő között válogathattak a Város (Róma) lakói, s szerény belépődíj ellenében megtalálhatták bennük kellemes társalgási lehetőségeiket és egyéb szórakozásaikat.
A császárkorban megépültek Rómában - majd a II. századtól kezdve a provinciákban is - a termák (thermae), azaz a hatalmas nyilvános fürdő- és szórakozóhelyek, amelyekkel a modern élet egyetlen intézménye sem hasonlítható össze. Az elsőt M. Vipsanius Agrippa építette i. sz. 19-ben a Mars-mezőn, ahol a belépés borotválkozással együtt ingyenes volt.
Nero császár termájában egyetlen épületrendszerben volt meleg és hideg fürdő, uszoda, tornaterem, múzeum, felolvasóterem, klubszobák stb. Az egész komplexumhoz szobrokkal és kutakkal ékes kertek járultak, melyeket vastag kőfallal vettek körül. Domitianus császár ezt a termát még görög és latin nyelvű könyvtárral is gazdagította.
Később Caracalla és Diocletianus császárok építettek óriási befogadóképességű, fényűzően berendezett és mindenfajta szolgáltatást, tökéletes szervezettséget biztosító termákat. Ezekben több ezer személyt is ki tudtak egyszerre szolgálni, többszörösét annak, ahányat ma akár a legnagyobb „fürdőkombinátok” képesek.
Róma három nagy termájában a napi forgalom a legóvatosabb becslés szerint is átlagosan 5000 fő volt, akikhez legalább dupla létszámú kiszolgáló volt szükséges. Egy-egy ilyen intézmény szinte önálló várossá fejlődött, hiszen a szolgáltatásokhoz biztosítani kellett az ételeket, gyümölcsöt, frissítőket stb. Zajlott itt az élet nappal, sőt kivételes napokon éjszaka is. Ilyenkor hatalmas bronzlámpásokkal biztosították a világítást.
Jó képet ad erről a fürdőéletről az alábbi, Seneca levelei alapján készült leírás:
„A hivatalban, boltban, műhelyben eltöltött munkanap után a termákban az ember újjászületik, még akkor is, ha belekábul az italárusok kiabálásába, a kolbászsütők, dióárusok és pogácsakészítők erőszakos kínálgatásába és abba a zajongásba, ahogy a jóbarátok a fürdők sűrű gőzében a terem távoli Sarkaiból szólongatják egymást. Ha még hozzávesszük, ahogy a vendéglők pincérei siralmasan kántálva reklámozzák ezt vagy azt a jó falatot, teljes a kép. . .
Száz és száz fáradhatatlan szolga buzgólkodik az alagsorban, rőzsét, fahasábokat szállítanak, ápolják a vizet melegítő tüzet, a légvezető csöveken keresztül kellő fokra hevítik a helyiségek hőmérsékletét. Más szolgák a víz áramlását szabályozzák, gondoskodnak arról, hogy a caldarium; tepidarium és frigidarium (meleg, langyos és hideg levegőjű szobák) tartályaiban mindig azonos szinten legyen a víz, nehogy bárki is félig megfürödve álljon a forró vagy langyos vízben.
Ismét más szolgák mint árnyak suhannak a sűrű gőzködben, karjukon törülközők tornyosulnak, kis amforákban illatos olajat visznek a masszázshoz vagy kocsiban fövenyt tolnak a homokfürdőbe, gyorsan feltörlik az értékes mozaikpadlón a sáros talpnyomokat, amelyeket a homokfürdőből kilépők lába otthagyott. Mert itt tiszták és világosak a helyiségek, sőt még egy uszoda is van: két sportjáték és a szereken végzett tornagyakorlatok után a vendégek fejest ugranak és úsznak egyet.. .
Aki a csendet és magányt szereti, az ne járjon a termákba: hiszen már száz méterről hallani a ricsajt. A súlyemelők, akik vonalaikra ügyelnek, nyögnek és szuszognak, akár a fújtató hiába, a háj fojtogatja őket, meg erőlködnek is. A másik teremből kihallatszik, ahogy a masszőrök paskolják a testeket, és tenyérrel csapdossák a páciensek beolajozott hátát . .
A labdázó teremben ( sphaeristerium) szünet nélkül harsognak . .
A legjobban,a rohamozó árusok cifra kiabálása, a szolgálatait felajánló borbély kántálása zavar és amikor csak a hangok elcsendesednének, rikácsolni kezdenek azok, akik a borbély vagy szőrtelenítő mester kezébe kerülnek. Eleinte még türtőztetik magukat, de azután úgy ordítanak, mintha nyúznák őket !. . . De különben, mi értelme is volna termákba járni?”
(Az antik Róma c. könyv alapján rövidítve)
Az utolsó termát a IV. században. Constantinus császár építtette. Az ő idejében Itáliában már 867 közfürdő működött, mindegyik más és más speciális nevezetességgel. Ma azt mondanánk, hogy ezek voltak akkor a legdemokratikusabb intézmények, császárok, rabszolgák, napszámosok egyaránt járhattak ide, hiszen levetkőzve nem lehetett köztük rangkülönbséget tenni!
A termák mellett említést érdemel az ókor legfényűzőbb divatfürdője is, Baiae, a gyógyító melegforrásokban gazdag Nápolyi-öbölben. Kénes fürdőivel, szanatóriumaival, szállóival, villáival, erdős hegykoszorújával kiérdemelte az ókori íróktól a legpompásabb nemzetközi üdülőhely nevet. Baiae-ban tavasszal egymást érték a vidám ünnepségek, társas lakomák, zenés és táncos mulatságok.
A nagy fedett uszodában úszóversenyeket, a tenger vizén látványos vitorlásversenyeket rendeztek az előkelő és dúsgazdag közönség gyönyörködtetésére. Mert Baiae viszont csak az övék volt, a kisemberek nem engedhették meg maguknak az ilyen luxus nyaralásokat.