Aquincum műszaki létesítményei közül a város vízszükségletét biztosító aquaeductusok részleteit is felszínre hozták az ásatások. A mintegy 4 km hosszú észak-déli aquaeductus romjainak kisebb-nagyobb magasságban kiemelkedő maradványai ma is láthatók a föld felszínén. Ezeknek a monumentális, birodalomszerte gondosan megépített alkotásoknak funkciójáról, karbantartásáról Vitruvius leírásán kívül kiváló és alapvető munka áll rendelkezésünkre az i. sz. I. századból, Sextus lulius Frontinus könyve.
Róma vízellátásának biztosítása elsőrendű állami feladat volt, mely abban is kifejezésre jutott, hogy a nyilvános vízvezetékek felügyeletét külön ezzel a munkával megbízott curator aquarumra bízták. Ezt a fontos hivatalt már Augustus korában szervezték s az első - nem hivatalosan kinevezett - curator maga Agrippa volt.
Frontinus gondoktól nem mentes hivatalát i. sz. 90-től látta el. Az említett publikációjában megismertet az aquaeductusok pontos építésével, Róma ebben az időpontban funkcionáló kilenc vízvezetékével és ezek kapacitásával. Az aquaeductusok kapacitását maga Frontinus személyesen ellenőrizte, vagy a források foglalásainál, vagy lehetőség szerint azok közelében.
Egyik jelentésből meglepetéssel konstatálta, hogy több volt a vízfogyasztás, mint amennyit a forrásokból egyáltalán bevezettek, utóbbiak hiteles mérése szerint. Ez nem történhetett másként, mint hogy nagy volt a jogtalan vízfogyasztók száma, akik engedély nélkül a fővezetékekre kapcsolták a privát vezetékeket.
Aquincumban, a birodalom egyik végvárában épült aquaeductusok ugyancsak jelentős építészeti konstrukciók, melyek a római uralom négy évszázada alatt ellátták a város vízszükségletét. Különösen nagy vízigényűek voltak a város fürdői, s köztük a tábor fürdője a Thermae maiores.
A tábor ivóvizét a hegyek forrásaiból gyűjtötték össze és a vörösvári völgyön keresztül, nyugat-keleti irányban vezetett vezeték szállította a thermához. Az ivásra alkalmatlan, de fürdésre kiváló termálvizet a Rómaifürdő 14 forrása biztosította, az észak-déli magas vezetéken keresztül.
1975-ben a főváros egyik legforgalmasabb, Dunakanyar felé vezető útjának az M11-es útnak építését határozták el. Ez az új útépítés az aquincumi múzeum előtti nyugati oldalon, már a múlt század vége óta nagy számban felszínre került vízvezeték pilléreinek megsemmisülésével járt volna. Lehetőséget kapott a Budapesti Történeti Múzeum mindössze három hónap időtartamra, a nyomvonal előzetes kikutatására. A júniustól szeptemberig tartó ásatási kampányban sikerült feltárni az aquaeductus 93 pillérét, 510 m hosszúságban a BHEV akkori megálló épületétől északra és délre kijelölt szakaszon. Az ásatás ismertetése előtt, összefoglaljuk a vízvezetékre vonatkozó előző kutatások eredményeit.
Az egykori aquincumi polgárvárost keresztülszelő vízvezeték pilléreinek részei lehettek azok a romok, amelyek a város maradványai mellett feltűnhettek és melyre utal Óbudát jól ismerő Anonymus, amikor arra emlékezik, hogy Árpád vezér a Duna partjánál pihenőt tartva, csodálkozott Attila király nagyszerű építményein, I. (Nagy) Lajos király 1355-ben kelt határjáró levelében az első okleveles említést találjuk, a romokban heverő pillérekről és több, határjelzőül szolgáló falrészletről.
Bél Mátyás a XVIII. század elején még elég nagy magasságban látta a vízvezeték maradványait Marstgli Buda 1686. évi visszafoglalásának évében készült térképén ábrázolja a romokat. A Műemlékek Országos Bizottsága 1878-i ülésén elhatározta, hogy bizottságot hoznak létre a rendszeres ásatások szükségessége és az aquincumi pillérek megóvása érdekében. Róbert Towson angol utazó 1793-ban beszámol az Óbudán látottakról s megemlíti, hogy ott „egy római vízvezeték is látható ”
Az aquincumi aquaeductus maradványait tehát évszázadokon keresztül több adat rögzítette: térképek, feljegyzések és a Szentendrei utat szegélyező földsáv felszínén mai napig látható romok. Az első műszaki felmérés azonban csak 1923-ban jelent meg a vízvezeték egy szakaszáról Foerk Ernő publikációjában.
1888-ban az esztergomi vasútvonal Óbudai részének kialakításához megkezdték a vasúti töltés építését. Az ehhez szükséges nagy mennyiségű földet a Szentendrei út nyugati oldaláról termelték ki. Ennek során több pillér vált szabaddá a földtakaró alól. Még ugyanebben az évben az akkor Szentendrei vicinálisnak nevezett, mai HÉV sínpárjának lefektetését kezdték meg. Az építéskor azonban már tekintettel voltak a felszínen levő maradványokra és a sínekkel - lehetőség szerint - kikerülték a pilléreket. Ugyanígy folytatódott a munka 1911-ben, a második sínpár fektetésekor. Foerk Ernő szerint a vízvezeték a Szentendrei út be fordulásánál végződött és onnan földalatti csövekben folyt a víz tovább a tábor felé. Ezzel szemben Garády Sándor úgy véli, hogy a Nagyszombat utcai amphitheatrumig terjedt.
Ugyanezt a véleményt osztja Szilágyi János és Nagy Tibor is. Szilágyi János még arra is felhívja a figyelmet, hogy a Benedek Elek utca tengelyében a kápolna előtt álló „Mária-kő”-nek nevezett vízvezeték pillér nem az eredeti helyén van. A pillért 1938-ban az eredeti nyomvonaltól nyugatabbra helyezték át.
1975-ben, majd 1979-ben folytattuk feltárásainkat a már említett útépítéshez kapcsolódóan
Az ásatások eredményeképp megállapíthattuk, hogy a felszínre került pillérek három méterenként követik egymást, ahogy ezt Foerk Ernő helyszínrajza is rögzítette. Noéh Ferencnek tartozunk köszönettel azért, hogy Foerk Ernő helyszínrajzát hitelesítő mérésekkel értékelve, azonosíthattuk a jelenleg általunk feltárt maradványokat és a Foerk közlésében szereplőket.
Két helyen - az 54, és 56. sz. pilléreknél - in situ megtaláltuk a két-két pillért összekötő átívelést. Egyébként a feltárásunk egész szakaszán csak a beomlott köveket tárhattuk fel, melyek egykor a boltívelés részei voltak. A pillértestek különböző állapotban és magasságban maradtak meg. Legtöbbje az alsó kősorokig lepusztult. Néhánynál azonban a boltvállig épen találtuk az egész konstrukciót. Az aquaeductusok pillérei hordozták azt a vályúszerű vezetéket, vagy terrakottából, esetleg ólomból készült csőrendszert, melynek építéséről pontos leírást ad Vitruvius.
Hogy Aquincumban ez a vezeték miből készült, teljes bizonyossággal nem állapítható meg a jelenlegi feltárások után sem. Felszínre került ugyan egy kisebb kővályú töredék faragott darabja, de ez még nem dönti el egyértelműen a kérdést. A feltárt pillértömbök megmaradt részeinek falkoronáját kitisztítottuk és több helyen 16 cm átmérőjű, függőleges, hengeres nyílást találtunk, benne ólomcső maradványával.
A függőleges csövek, a pillérek lábainál összeköttetésben voltak a város nyugati és keleti irányába épült téglacsatornáival. így biztosították a város mindenkori zavartalan vízellátását. A pilléreket több helyen 40 cm vastag fal köti össze, amelyek mintegy lefalazást, elválasztást képeznek a keleti és nyugati városrész között. Ez az összekötő falsor a déli városfalig tart. Az utána következő pillérek egyikénél sem találtuk nyomát. Nyilvánvalóan csak a városon belül volt szerepe. Délen megtaláltuk ugyan a városfal tömbjét, melyen keresztülhaladt az aquaeductus pillérsora, de átvágni már nem tudtuk.
A feltárás egyik legszebb része az a pilléralapzat sor, amely a város kelet-nyugati útjának tengelyében épült. Itt három nyílásos díszkaput építhettek a Róma-városi Porta Maggiorehoz hasonlóan. A kapu szerkezetet tartó pillér alapok nem kváderkövekből készültek, hanem lekerekített sarkú hatalmas kőmonolitokból faragták őket. Vízi-castellum egy szakaszát sikerült feltárni a déli városfal közelében. Az itt kialakított kelet-nyugati főút vonalában jó minőségű, márványhatású kemény mészkőből faragták a castellum köveit.
A pillérek tetején amorf szivacsos képződmények vannak, amelyek legtöbb helyen körülveszik a boltvállakat és a koronákat. Foerk Ernő megfigyelte, hogy a múlt század végi földmunkák alkalmával is felszínre kerültek ilyen tömbök, melyek szinte „lebegtek” a törmelék tetején. Ugyanis az óbudai építkezések során, ezek alól a tömbök alól már korábban kitermelték a földet és azzal együtt a jó minőségű, építőanyagnak kiválóan alkalmas kváderköveket.
A konglomerátumok hosszú évszázadokon keresztül a föld felszínén álltak s nem egy esetben pl. az említett kőbányászat alkalmával eredeti helyükről lezuhantak távolabbi területre. Ezért ezek felszínre kerülésének helyéről nem rekonstruálható a nyomvonal, csak a hiteles ásatás után.
Ezt azért hangsúlyozzuk, mert több km hosszban még feltárásra várnak a földben rejtőző pillérek, s a nyomvonal hiteles megrajzolásához ezek ismeretére szükség van. Megvizsgálva ezeket a tömböket a felületeken, a barlangokban ismert cseppköves és gömbökbe kitüremkedő lerakódásokat észleltünk. Ezek a lerakódások sok helyen olyan erősek, hogy a köveket szinte teljesen elborítják.
A pillértől idegen anyagnak a megvizsgálására felkértük Kertész Pál egyetemi docenst, aki szakértői véleményében megállapította a lerakódás eredetét. Közlése szerint a Római-fürdő forrásrendszeréből táplálkozó aquaeductus vize jellegzetesen karsztvíz eredetű, amelyből relatív telítettség alkalmával kalciumkarbonát válhat ki. Egy ilyen jelenség hosszú időn át tartó vízcsepegésből származik. Azonban a képződés időtartama még geológiai megfigyelések összehasonlításai alapján sem adható meg. Ugyanis a lerakódás igen sok tényező függvénye. Azonos szállítás esetén is függ a víz hőmérsékletétől a csepegés helyén, a csepegés intenzitásától, a vezetékben szállított víz sebességétől és mennyiségétől. A pilléreken talált lerakódásból vett mintaelemek szabad szemmel likacsos, hézagos jellegű képződménye elüt a többi feltárt kőzet jellegétől.
A felületeken tapasztalható jelentős eltéréseket az okozza, hogy a hézagos részek kettős geológiai folyamaton estek át, egyrészt ezeken a helyeken a vízvezetékek szivárgó vizéből kiválhatott a kalciumkarbonát, másrészt pedig a hosszú ideig felszínen levő kőzetfelületek mállásnak indultak. Összefoglalóan megállapítja, hogy a jelenségek jól definiálható kőzettani - földtani folyamatok eredménye, melyek Óbuda környékére egyébként is jellemzőek. Megállapításához a következőket tesszük hozzá. Ismeretes Vitruvius és Frontinus adataiból is, hogy a rómaiak milyen különös gondot és figyelmet fordítottak a közművek s hangsúlyozottan a vízvezetékek építésére. Tudjuk, hogy külön légiós osztagok dolgoztak a kivitelezéseknél. Felügyelők ellenőrizték a vízhozamot, víztisztítást, gondosan ügyeltek például a növényzet távoltartására a vezeték 5 méteres körzetében.
Ismerjük a fogyasztást számláló berendezéseket, a vízgyűjtő castellumokból történő átgondolt vízszolgáltatást, melynek következtében három különböző magasságba elhelyezett vízkivezető juttatta a városok vizét a fogyasztókhoz. A legalacsonyabban épült kivezető a közkutakat táplálta vízzel oly módon, hogy biztosította a folyamatos víznyerést, magasabbra került a színházak, amphitheatrumok, dísz- és szökőkutak vízszükségletét ellátó vezetékek sora, s a harmadik legmagasabb elhelyezést kapta az a kivezető rendszer, mely a magánháztartások igényeit volt hivatott kielégíteni; tették ezt azon elgondolás alapján, hogy szerényebb vízhozam esetében a magánháztartások is a közkutakból beszerezhetik a vízszükségletüket. Mindezeket jól példázzák a pannóniaí, nagy részükben földalatti, és a birodalom egész területéről eddig ismert részben földalatti, részben föld feletti vezetékek.
A közismert római kori műszaki létesítmények kiváló voltát azért éreztük szükségesnek, hogy az aquincumi példánál kihangsúlyozzuk, mert ezek ismeretében elképzelhetetlen, hogy egyáltalán vízszivárgás történhessen a vezetékekben, S ha ez mégis előfordult volna az éppen ügyeletes műszaki, katonai osztag azonnali feladata a kijavítás. Tehát a geológus megállapítása a „hosszú időn át tartó szivárgás"-ra vonatkozóan, véleményünk szerint csakis a római birodalom bukása után következhetett be, amikor már nem volt aki gondozza, javítsa a vízvezeték esetleg sérült részeit. Miután a lerakódások az említett boltvállak magasságában megálltak, feltételezzük, hogy ott járószintnek kellett lennie, melynek kialakulása már a középkorra tehető. Ugyancsak 1979-ben hitelesítettük az aquaeductus ún. „Mária-kő” pillérének helyét. A XIX. században a meglehetősen nagy rommaradványba egy Mária-képet építettek, innen kapta az elnevezését.
Ásatásunkkal megállapíthattuk, hogy részben újkorban készült nagy alakú kváderkövekből és betontömb alapozáson áll az egykori pillér vállrészének és boltív indításának részlete. A pillért 1938-ban az eredeti nyomvonaltól nyugatabbra a kápolna tengelyébe helyezték át.
Konzerválás, rekonstrukció
A határidőre befejezett régészeti feltárás lehetővé tette, hogy az új M 11-es út terveiben a felszínen megmaradhassanak az aquaeductus pillérek. Topái József a FÖMTERV főmérnöke ezt a feladatot úgy oldotta meg, hogy a kétszer négy sávos új út elválasztó zónájában zöld pázsitos felületen kiemelkednek a romok.
A feltárt aquaeductus pillérek mellett számos kerámialelet, közöttük jelentős terra sigillata töredék is felszínre került. Az anyag feldolgozása folyamatban van. A végső összefoglaló értékelés előtt is megállapítható, hogy az anyag meglehetősen homogén és az i. sz. II. század első felére datálható. Az aquaeductus építése feltétlenül egybeesik a Thermae maiores építésével, tehát az i. sz. II. század elején épülhetett. A fürdő ugyanis nem létezhetett volna magas vízigényével csak egy kiváló teljesítményű műszaki létesítmény mellett, amilyen a mi aquaeductusunk is volt.
Megfigyeltük feltárásunk alkalmával, hogy á konstrukció olyan kiváló minőségben készült, hogy javításra, átépítésre nem volt szükség a római uralom századai alatt. Éppen ennek köszönhető, hogy jelentős része napjainkig fennmaradt nemcsak a föld felszínén, hanem meglepően jó állapotban a földtakaró alatt, A sérüléseinek és romosodásának is jelentős részét a XVIII. századi építkezések alkalmával szenvedte el. Óbuda lakói a kiváló minőségű építőanyagot „kibányászta” a pillérekből, felhasználva épületeinek falazásához, amint erre már Foerk Ernő is utalt.
Hajnóczi Gyula elkészítette a pillérek konzerválási és rekonstrukciós tervét, aki egyben a helyszíni megvalósítást is személyesen irányította. Konzultációink során kialakult az az elképzelés, hogy rekonstrukcióra csak ott kerül sor, ahol a pillertestek a leginkább lepusztultak. Ennek megfelelően két helyen a déli városfal közelében és az aquincumi múzeum előtt készült el hat-hat pillér teljes rekonstrukciója, a felső vályú alakú vízvezetékkel együtt.
A kiegészítés első sorát vörösre festett elválasztó betoncsík jelzi. A pillértestek kiegészítése részben a helyszínen, a régészeti feltárás során kitermelt római kori kváderkövekből, részben budakalászi mészkőből készült. A pillérek tetején több helyen megmaradt konglomerátumszerű vízköves lerakódások tömbjeit betonból készült tám pillérek biztosítják. Két pillér - az 54. és 55. számúak - ívelésével együtt in situ állapotban maradt meg az előzetesen megfelelően kezelt konzerválással.
Kaba Melinda