logo

VIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Pénzbeli és természetbeni ellátások

Az állami gondoskodás oly intézményeit, mint a pénzbeli és természetbeni juttatásokat akként is lehet csoportosítani, hogy ezek mely fajtáit alkalmazták háború, s melyeket béke idején.

Háború idején az ókori Görögországban a hadirokkantakról, hadiárvákról, veteránokról való gondoskodás sorrendisége alakult ki, míg Rómában a hadirokkant veteránokat illette meg elsődlegesen az állami gondoskodás. Ennek az volt az oka, hogy a görög városállamok nem folytattak hódító katonapolitikát, nem tartottak fenn állandó zsoldos hadsereget, a védelmet a polgárokból szerveződött hadsereg látta el, s ez vett részt az egyes városállamok közti háborús torzsalkodásokban is. Érthető ezért, hogy a hadigondozás súlypontja a helléneknél a háborúban megrokkant polgárral, a háborúban elesett özvegyével és hátramaradt árváival való törődésre helyeződött.
Rómában, amely már a pún háborúkat megelőzően a területi expanzió útjára lépett, más volt a helyzet. E politikához harcedzett, professzionális zsoldos hadseregre volt szükség, amelyet elsőként Marius hozott létre, s mindvégig ez is maradt a római hadiszervezet alapja. A többnyire húsz évi szolgálatra elszegődött katonák nem nősülhettek, családot nem alapíthattak, így az állami hadigondozás problémáját Rómában nem a hátramaradottak jelentették, hanem az életerejük teljében lévő leszerelt katonák, a veteránok végkielégítése, a polgári életbe való integrálása.

Ehhez társult az a további igény, hogy a hadirokkantakról is valamiképpen gondoskodni kellett. Nemcsak Rómában, Görögországban is. Plutarkhosz beszél arról, hogy már Szolón törvényt hozott a háborús sebesültek, közülük is főként az egyedülálló rokkantak létfenntartásának biztosítására. Peiszisztratosz ezt az ellátást minden háborús rokkantra kiterjesztette. Athénban minden háborús sebesült polgár csekély összegű jutalmat kapott a haza védelméért, ezt az állam készpénzben fizette ki. Ehhez járult természetbeni szolgáltatásként az ingyenes orvosi kezelés és a szükséges gyógyszerek.
Az özvegyek és árvák felett az állam gyámságot vállalt. Bár a hadirokkantak özvegyei rendszeres támogatásban nem részesültek, az elárvult gyermekek neveltetése és pénzbeli ellátása a gyámi tisztség betöltésétől nagykorúságuk (fiúk 18, lányok 14 év) eléréséig államköltségen történt. A lányok támogatása többnyire férjhezmenetelük- kor adott hozományból állt. Vitatott, hogy más árvák, akik apjukat nem a háborúban veszítették el, igényjogosultak voltak-e. A forrásokból úgy tűnik, legfeljebb azokra az esetekre ismerték el ilyenkor az igényjogosultságot, amikor az árva teljesen hozzátartozók nélkül maradt.

Rómában a veteránokat - közülük is elsősorban a hadirokkantakat - megillette az a privilégium, hogy őket a városi, községi orvos ingyenesen kezelje és gyógyszerrel lássa el. A veteránok a polgári társadalomba való beilleszkedésének legfőbb eszköze a kolóniákba való letelepítés volt, ami abból állt, hogy katonai rangjuknak megfelelő mennyiséget osztottak ki részükre a földparcellákból. A letelepítés indoka nem csupán „szociálpolitikai” volt, hiszen a colonus-szá vált veteránok a távoli birodalomrészeken is Róma megbízható támaszai maradtak, s talán az sem volt elhanyagolható szempont, hogy ezt a harcedzett tömeget biztonságpolitikai okokból is célszerű volt az örökös belvillongásokkal küszködő fővárostól távol tartani. Beilleszkedésük elősegítése azonban nem kizárólag az állam gondja volt. A katonák például saját maguk is kötelesek voltak takarékpénztárat létesíteni, melyben a főparancsnok által alkalmanként juttatott ajándék felét voltak kötelesek elhelyezni. Béke idején Görögországban a pénzbeli juttatás formáját kezdetben a magukra maradt testi fogyatékosoknak juttatott segélyek képezték.

Az i. e. 4. században, a perzsa háborúk után, ahogy létrejött az ókori „proletariátus”, úgy alakult át a kizárólag a háborús sérültekkel és a hátramaradottakkal törődő gondoskodás az öregek és munkanélküliek általános ellátásává. Megszűnt a különbségtevés civil és katonai járadékos között. Magától értetődő volt, hogy minden görög polgárról gondoskodjanak, aki testi fogyatékossága következtében nem tud munkát végezni, s akinek hozzátartozója nem volt, állami támogatást kapott. E jogosultság feltétele meghatározott jövedelemhatárhoz kötődött. Ezenkívül a kérelmezőnek birtokosnak kellett lennie, és élete aktív éveiben valamilyen szolgálatot kellett teljesítenie a város számára. Az összeg alig volt elegendő arra, hogy a jogosult mindennapi létfenntartásának felét fedezze.
A rászorultságot a népgyűlés vizsgálta felül, és hagyta jóvá. Minden polgárnak jogában állt az érdemtelen kérelmező (naplopó, csavargó) ellen panaszt tenni. Az államköltségen ellátott polgárt kirekesztették a hivatalokból és a katonai szolgálatból. Nem tudjuk, hogy a támogatás nagysága függött-e a szegénység fokától. Bizonyosan csak annyi állítható, hogy minden rászoruló egy obulusnál kevesebbet, s két-három obulusnál többet nem kaphatott naponta. (Összehasonlításképpen: egy szarvasmarha értéke ekkor 36 ezer obulus volt.) A támogatást mintegy öthetenként folyósították, tehát évente tíz alkalommal. Minden szakaszra még külön engedélyt kellett kérni az ötszázak tanácsától. Ha valaki segély ellen felszólalt, a segélyre való jogosultság felől bírósági eljárásban döntöttek.

A finanszírozás ún. közjóléti adóból történt. Az i. e. 5. sz. elején Athén mintegy 500 rokkantról és munkaképtelenről gondoskodott. A pelopon- nészoszi háború után az ellátásra való jogosultság, figyelembe véve az igénylők sokaságát, valószínűleg szélesebb körre terjedt ki. A gyerekeknek szüleikkel szemben eltartási kötelezettségük volt. Érdekességként megemlítendő, hogy Szolón két törvényében ez alól kivételeket is találunk:

- „a fiú nem tartozik apját vénségében eltartani, ha ez őt valami hasznos foglalkozásra taníttatni elmulasztotta”;
- „egy hetéra által szült fiúgyermek később nem tartozik apjának vénségére segélyére lenni, mert nem rendes házasságból származik; s csak a bujaságnak köszönheti létezését; mi pedig korántsem jutalmazandó meg a gyermeki és szolgálatkészség által”.

Démoszthenész egy sajátos öregségi járadék bevezetését is javasolta, ez azonban nem valósult meg.

Az állami pénzbeni juttatás másik formája a görög polgárok számára a íheorika, amit Periklész korától i. e. 339-ig a színházi előadások tartama alatt az államkasszából folyósítottak. Sokáig élt a szakirodalomban az a nézet, hogy a íheorika színházi belépőjegy volt. Valóban akkor adták, de nem a jegy árát jelentette, hiszen a színielőadások az i. e. 5. századig ingyenesek voltak, hanem tulajdonképpen az előadások idején kiesett kereset pótlására szolgált.
A jobb módúak kezdetben restellték, hogy igényeljék, később azonban ők is jelentkeztek érte, mintegy jelezve, hogy nem gazdagok, s így kibújhassanak a helyzetükkel járó adózási kötelezettség alól. Az igényjogosultság elbírálása a későbbiek során is problémát jelentett, ezért azt az általános elvet fogalmazták meg, hogy azt a polgárt kell rászorultnak tekinteni, aki máshonnan nem részesül semmiféle állami javadalmazásban.

A íheorika kiosztása kezdetben a nagy állami ünnepekhez kötődött, később havonta osztották, s a kifizetésről a népgyűlés által a jómódú (s ezért nem érintett) polgárok közül erre a célra választott tisztviselő gondoskodott. Ő ügyelt arra is, hogy a juttatásból ki legyenek zárva azok, akik elhanyagolják a népgyűlés látogatását. Idővel a íheorika elveszítette színházhoz kötöttségét, így aztán a szegényebb néprétegnek járó rendszeres járadékszerű pénzsegélynek kezdték tekinteni. A finanszírozás kezdetben a gazdagabb polgárok által befizetett különadókból történt.
A közgondolkodás ezt nem alamizsnának tekintette (amit a koldusoknak szokás adni), hanem helyénvaló közösségi hozzájárulásnak, amely a polgár adott szintű, őt mintegy „állampolgári jogon” megillető életszínvonalát biztosítja, s amely nélkül a demokrácia intézményei nem működhetnének kielégítően. A későbbiek során kiegészítője lett az államtól különböző címeken járó pénzbeli járadékok rendszerének, tehát köztisztséget vállaló polgár is részesülhetett belőle (ha egyébként szűkölködött), sőt, a hadirokkantakat megillető pénzjavadalmakat is kiegészíthette. Arisztotelész az i. e. 4. században már 20 ezer polgárról beszél, akik valamilyen állami ellátmányban részesültek. Athén ily módon nagymértékben megvalósította azt az eszmét, hogy a szabad polgárnak „állampolgári jogon” írophé, azaz állami életjáradék jár.

A természetbeni juttatások az ókorban a rendes és rendkívüli gabonaellátás formájában jelentkeztek. Földrajzi adottságai miatt Hellász számára a honvédelemmel vetekedő fontosságú stratégiai kérdés volt a gabonaellátás, hiszen behozatalra szorult. Következésképpen a poliszok lakossága számára elegendő mennyiségű készletet kellett felhalmozni illetve a nép között felosztani.
A szegény sorsúak gabonaellátásáról Athén sajátos módon gondoskodott: arra ösztönözte jómódú polgárait, hogy külföldről gabonát vásároljanak, és azt rászoruló polgártársaik között a beszerzési árnál alacsonyabb áron eladják. A különbözetet úgy tekintették, mint egyfajta jótékony célú alapítványt a szegénység javára.

A későbbiekben a magánkereskedelem nem volt képes az ellátási problémákat megoldani, ezért az i. e. 4. századtól az állam vette kézbe a gabonaimportot, az elosztást, a belföldi árszínvonal feletti ellenőrzést. Inséges időkben meghatározták azt a gabonamennyiséget is, amit az egyes háztartások a birtokukban tarthattak. A fölösleget mindenki tartozott a közösség rendelkezésére bocsátani. Külön hivatalok foglalkoztak a gabonaügyi igazgatással. Természetes, hogy e hivatalnokokat is a nép választotta. A finanszírozás a jómódú polgárok adóiból illetve az államkasszából történt.
A szükséghelyzetekben történő gabonaosztásnak minden állampolgár részese volt, anyagi helyzetétől függetlenül. A kiosztásra havonta két alkalommal került sor, de a forrásokból nem állapítható meg pontosan sem a mennyiség, sem a jogosultak száma. (Alkalmilag osztottak gabonát az athéni állami ünnepek és áldozatok bemutatása alkalmából is, ezt a theorika pénzekből fedezték.

Rendszeres gabonaosztásokról Számoszról, Pároszról és Rhodoszról vannak értesüléseink. Egy i.e. 2. századból Számosz szigetéről származó törvény a gabonaellátás rendjét szabályozza. Állami alapítványról esik benne szó, mely arra a célra létesült, hogy gabonát és más élelmiszereket vásároljon fel. Az alapítvány pénzeszközeit az alapítók kamatmentesen bocsátották rendelkezésre, ezeket a népgyűlés jóváhagyásával külön e célra megválasztott tisztségviselők osztották fel a községek között, amelyeknek a kölcsön kamatait be kellett fizetniük az alapítványhoz, s ennek fejében kapták meg az őket megillető gabonamennyiséget.
A pénzek más célra való felhasználása tilos volt, és szigorú büntetés alá esett. Az állampolgári jogon járó juttatás szétosztására minden hónap elején került sor. Minden városlakó polgár megkapta, aki személyesen jelentkezett érte. Kivételt képeztek a betegek, akik elhozathatták mással is a nekik járó fejadagot.

Rómában is léteztek az egyfajta keresetkiegészítésnek tekinthető pénzbeli juttatások, az ún. congiariumok, és a természetbeni gabonaosztások (annonae illetve frumentationes). A vagyonos patrónusok a szegényebb sorsú klienseknek ingyenes földhasználatot (precarium) engedélyeztek. Többé-kevésbé el is tartották őket, így szorosan kézbentartott szavazótáborra és kortesekre leltek bennük a különböző magisztratúrákra való pályázataik feletti szavazásnál.
A juttatások címzettjei elsődlegesen a foglalkozás nélküliek, a koldus sorban tengődő munkátlanok. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert elvben a congiarium osztása általában a polgárság, a plebs számára történt, a gyakorlati végrehajtás szempontjából viszont csak azok jöttek figyelembe, akik rászorultságuk miatt rendszeres gabonaellátásban részesültek. A congiarium eredetét tekintve tisztán természetbeni (például étolaj, bor, ritkábban gyümölcs, só, hús). Ezeket a frumentumhoz ráadásként osztogatták. A sokgyerekes családok többet kaptak, mint a gyermektelenek. Ezek az adományok nagyobb állami ünnepekhez, a császári család jelesebb eseményeihez, illetve a háborúkban aratott győzelmekhez s az azokat követő diadalmenetekhez kapcsolódtak. Forrásul a császár magánvagyona szolgált. Majd amikor Caligula kinyilvánítja, hogy a népnek ehhez a juttatáshoz joga van, a congiariumot az államkincstárból fizetik, s az alkalmi természetbeni juttatás fokozatosan a „követelőző népség” számára járó rendszeres pénzjáradékká kezd válni.

Megemlítendő még a katonáknak járó donativa (másképpen időszakos pénzajándék) valamint a missilia (azaz pénzszórás a nép közé). Ez utóbbi a köztársasági korban főként választások idején színház-, cirkusz-, fürdőjegyek stb. formájában jelent meg. A címzett bárki a tömegből, véletlen, hogy ki és mennyit tudott összeszedni.

A természetbeni juttatások Rómában is az intézményes gabonaellátás formájában jelentkeztek. A cél itt is kettős: egyrészt népélelmezési szempontok, másrészt a lakosság megnyerése a politika számára. Az i. e. 2. századból való, s Gracchus nevéhez fűződő lex Sempronia frumentaria meghatározta, hogy minden római polgár milyen mennyiségű gabonát és milyen áron kapjon havonta. Ezt számtalan gabona-törvény követte. A gabona-juttatások helyébe a 3. századtól a kenyérosztás (panis civilis) lépett. Nem világos, vajon valamennyi polgár jogosult volt-e kedvezményes állami gabonára, vagy csak a szegényebb néprétegek. Egyes forrásokból arra lehet következtetni, hogy csak a római polgárjoggal rendelkezők, s közülük is csak a szegényebbek.
A rabszolgákról és a peregrinusokról gazdájuk vagy római patrónusuk gondoskodott. A jogosultság további feltétele volt, hogy a jogosított Róma állandó lakosa legyen. A rászorultságot Caesar óta vizsgálták, ún. cenzus lajstrom alapján! Később kisebb területi egységenként vezettek listát a rászorulókról. A gabonaosztás, ha árát összevetjük a bérekkel, majdhogynem ingyenes volt. A 3. sz. folyamán a járadékosok számának növekedésével az államkincstár kiadásai jelentősen gyarapodtak, némely szerző szerint ez nagymértékben hozzájárult a római gazdaság válságához.



Molnár Margit