logo

VIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Egyesületek, alapítványok

Az elemi szükségleteket biztosítani igyekvő pénzbeli és természetbeni szolgáltatások mellett a létbizonytalanság elkerülésének más eszközei. így az átmeneti anyagi nehézségek áthidalására létrejött önkéntes segélyegyesületek illetve alapítványok is fellelhetők az ókorban.
Az ókori Görögország számtalan kultikus egyesülete közül - témánk szempontjából - kiemelendők az eranosz egyesületek. (Az elnevezés az eran, azaz szeretet szóból származik.) Ezek lényege abban állt, hogy több személy, akik egymással baráti viszonyban voltak (nevük ezért philoi, azaz barátok, bizalmas társak) közös étkezés alkalmával meghatározott célra pénzt adtak össze. Az adomány célja igen változatos lehetett, de elsődleges rendeltetésének azt tartották, hogy a váratlan körülmény folytán szorult anyagi helyzetbe került egyesületi tagok átmeneti nehézségeit segítsen megoldani.
Az egyesületekre már Szolón törvénykönyvében voltak rendelkezések. A szolóni törvények nyújtotta egyesülési szabadság alapján létrejött eranosz egyesületekről azonban csak jóval későbbi időből, a hellenisztikus korból maradtak fenn források, főleg feliratokon megörökített egyesületi statútumok. A feliratok lelethelyei alapján megállapítható, hogy általánosan elterjedtek voltak niind a görög félszigeten (Athén, Peloponnészosz, Delphi), mind az Égei-tenger szigetvilágában (Délosz, Rhodosz, Kósz, Thera), de a Fekete-tenger menti kolóniák területén, Kis-Azsiában és Egyiptomban is. Az egyesület belső rendjének kialakítása a tagok autonóm döntésére volt bízva.
A nomosz, vagyis az alapszabály határozta meg a tagsági viszonyra, a képviseleti szervekre, a közös cél finanszírozására, valamint a tagsági juttatásokra vonatkozó előírásokat. A hellenisztikus korban a görög polgárjoggal rendelkező férfiak mellett már külföldiek is lehettek tagok, sőt (kivételesen) rabszolgákat is felvettek az alacsonyabb rendű munkák elvégzésére. Később szórványosan megjelentek a tisztán rabszolgákból, illetve felszabadítottakból álló eranosz egyesületek is.

Az egyesületbe való belépéshez formális jelentkezésre volt szükség. A kérelmet többnyire a tisztségviselők bírálták el, gyakran azonban a közgyűlés szavazott a felvételről. Az elbírálásnál külön vizsgálták a kérelmező polgári státusát és erkölcsi tulajdonságait is. Az alapítók az egyesület létrehozásához nagyobb összegű pénztőkével, ingatlanokkal és munkaerő biztosításával (többnyire rabszolgákéval) járultak hozzá. Az egyesület rendes bevételei közé tartoztak a belépési díjak és havi tagdíjak, továbbá az egyesületi vagyon állandó hozadéka is, amely a kihelyezett tőke kamataiból, a bérbeadott ingatlanok bérbevételeiből, alapítványi járadékokból állt össze.
A rendkívüli bevételek a tagok alkalmakhoz kötött adományai voltak, továbbá az örökségek, pénz- és ingatlanjáradék formájában eszközölt juttatások. Segélyezési ok volt például, ha a tagot vagy családtagját hadifogságból, adósrabszolgaságból kellett kiváltani, lányát kellett férjhez adni, vagy terhes adósságának visszafizetését kellett támogatni. E kölcsönök rendkívülisége és segély-jellege abban állt, hogy nem kellett utánuk kamatot fizetni, ami az ókori hitelviszonyokra tekintettel aligha lebecsülhető jelentőségű segítség volt. Halálozás esetén az eranosz tagja jogosult volt arra, hogy részére az egyesület sírhelyet, síremléket biztosítson, továbbá egyszeri pénzsegélyben részesítse a hátramaradottakat. Ezeket a pénzjuttatásokat nem kellett visszafizetni, tehát valódi segély jellegét mutatták.

A görög eranosz római megfelelői a collegia tenuiorum gyűjtőnévvel illetett egyesületek voltak. Ezek lényegében a szegényebb sorsú polgárok önkéntes társulásai voltak abból a célból, hogy tagjaiknak méltó eltemetéséről gondoskodjanak, továbbá egyfajta önsegélyező pénztárakként átmeneti segélyt nyújtsanak azoknak a tagtársaknak, akik baleset vagy betegség következtében nehéz anyagi körülmények közé jutottak.
Traianus császár (98-117) ifjabb Pliniushoz írt levelében az áll, hogy a császár nem emel kifogást egyesületek létrehozatala, illetve az általuk folytatott gyűjtés ellen, „ha azok a gyűjtés eredményét arra használják fel, hogy vele a szegénysorsúak ínségét enyhítsék”. E kollégiumok pártfogoltságára utal Marcianusnak az a császári rendeletekre hivatkozó megjegyzése, mely szerint azok tiltják ugyan, hogy a katonák egyesületeket alakítsanak, de „a szegény sorsúaknak megengedett, hogy havi hozzájárulást adjanak össze, de havonta csak egy alkalommal gyűlhetnek össze, nehogy ennek ürügyén valamiféle tilos egyesületeket hozzanak létre”.
E két idézetnek jelentőségét az adja, hogy míg a császári egyeduralom általában bizalmatlanul szemlélte a polgárok önkéntes egyesületeit - államellenes szervezkedésre gyanakodott -, addig kifejezetten engedékeny a collegia tenuiorum tekintetében, mintegy pártolva azok karitatív tevékenységét. Történetírók elbeszéléseiből tudjuk, hogy a köztársaság második századának eseti kezdeményezéseiből a köztársaság utolsó századára szabályosan szervezett egyesületek jöttek létre, melyek virágkorukat az 1-2. században érték el, hogy azután a dominatus korában átadják helyüket a keresztény karitatív szervezeteknek.

Az egyesületek belső rendét ugyanúgy alapszabály rögzítette, mint a görögöknél, itt csupán az eltéréseket említjük. Az alapszabályok általában korlátozták a taglétszámot, mely általában 60 fő körül ingadozott. Septimius Severus egyik rendelete azt is megtiltotta, hogy valaki egyidejűleg több kollégiumnak lehessen tagja.
A havi tagdíj befizetésével hátralékban maradt tagtól a járandóságot az egyesület per útján is behajthatta, a tag halála esetén az örökösökön is. Az egyesület tagjainak nyújtott szolgáltatásai is hasonlatosak voltak a görögökéhez. Nem járt temetési segély a tag öngyilkossága esetén. Természetbeni juttatások közé tartozott a tagok ingyenes orvosi ellátása is az egyesületi orvosok által. Immateriális szolgáltatásként jött figyelembe a tagoknak nyújtott jogvédelem.

A jótékony célú állami alapítványok (alimentatio) viszonylag később jelentek meg a római társadalomban, tulajdonképpen csak a principátus első századában. Kizárólagos rendeltetésük az volt, hogy a rászoruló fiatalkorúak részére tartást biztosítsanak. Minden valószínűség szerint Ner- va császár (96-98) volt az első, aki alapítványokat hozott létre nemcsak Rómában, hanem az egész itáliai félszigetre kiterjedő hálózatként. Ő volt az, aki megparancsolta, hogy Itália városaiban a nélkülöző szülők fiait és lányait közköltségen bizonyos szinten ellássák.
Nerva kezdeményezését Traianus folytatta, s építette ki jogintézménnyé, megemelve egyúttal a támogatás mértékét is. Plinius szerint a császár egyedül Rómában ötezer fiút vétetett listára avégett, hogy részükre rendszeres állami támogatást biztosítson. Ez az intézmény virágkorát a 2. században érte el, Antonius Pius alatt. Septimius Severus újra szabályozta az alapítványt abban a tekintetben, hogy az alimentatioval terhelt magántőkét állami kezelésbe vonta, és az államkincstár vette át a járadékok kifizetését is.
Commodus alatt azonban a kincstár kilenc éven át nem tudott eleget tenni fizetési kötelezettségének, s még Pertinax sem volt abban a helyzetben, hogy a Commodus korából való hátralékot utólag kifizesse. Átmenetileg beszüntette az alimentatio kifizetését, és felmentette a járadékköteles birtokosokat a járadék fizetése alól. Heliogabalus alatt, a császári ház és az államkincstár elszegényedésével az alimentatio véglegesen megszűnt. Cons- tatinus idejében már csak kívánalomként hangzott el, hogy az államkincstár támogassa a szegénysorsú gyerekeket.

Az alimentatio elterjedtségéről nincs világos képünk. Traianus alatt Rómán kívül még csak néhány városban, később negyven városban dokumentálták létezését. A későbbi császárok többször kinyilvánították ugyan szándékukat az alapítványoknak egész Itáliára történő kiterjesztésére, ezt a célt azonban kellő anyagi fedezet híján sosem tudták elérni. Még kevésbé azt, hogy a provinciákban is létesüljenek ilyen alapítványok. Lehetséges azonban, hogy ebben közrejátszott az is, hogy az egyes várósoknak maguknak is voltak saját alimentatioik, s nem hoztak létre külön császári alapítványokat.
Az alimentatio kedvezményezettjei elsősorban fiúgyermekek, 18. életévük betöltéséig, továbbá 14. életévüket be nem töltött leánygyermekek voltak. Arról viszont nem tudósítanak a források, hogy mely kortól fogva volt esedékes a járadék. Kifizetése havonta történt a gyermek szülei (vagy ha ők nem éltek, a gyám) részére, mégpedig szabályként gabona, kivételképpen pénz formájában. A járadék összege nem volt éppen magas: gabonából egy fiúgyermek évi 48 modiust (243 kg), a lányok ennél kevesebbet, évi 36 modiust kaptak. A mérték megállapításánál figyelembe vették, hogy a felnőtt lakosság részére Rómában szétosztásra kerülő frumentatio mértéke sem volt több évi 60 modiusnál.

Az alimentatio finanszírozása kezdetben a császári magánvagyonból, később állami pénzek felhasználásával történt. Mivel a jogalanyisággal felruházott valódi alapítványok konstrukciója ebben a korban még ismeretlen volt, másrészt az örökös pénzromlások veszélyeztették az ilyen tartós célú vagyontömegek értékállandóságát, sajátos jogi megoldásokat kellett találni. Az egyik az volt, hogy Nerva és Traianus kedvező kamatfeltételek mellett állami pénzkölcsönöket nyújtott magánosoknak, azzal a megkötéssel, hogy a kölcsönt felvevő a kamatokat meghatározott vagyontalan fiatalok eltartására volt köteles fordítani.
A stabilitást ennél a megoldásnál az biztosította, hogy a kamatláb a szokásosnál alacsonyabb volt (évi 5%), így az adósok nem siettek tartozásaik visszafizetésével. Egy másik konstrukció értelmében a császári illetve állami földeket magánosoknak haszonbérbe adták, azzal a kikötéssel, hogy azok a haszonbért alimentatio céljára fordítsák. Ennek a konstrukciónak az volt az előnye az előbbivel szemben, hogy az alimentatio céljára szánt vagyontömeg nem inflálódott, hiszen a haszonbér mindenkori nagyságát a piaci és értékviszonyokhoz igazították. További előnyként jelentkezett, hogy az alimentatio folyósításának elmaradása esetén az állam a földet minden további nélkül bevonhatta és másnak adhatta ki, miként arra Plinius is rámutat.

E tisztán közjogi, közigazgatási formák mellett magánjogi megoldások is előfordultak olyankor, amikor egy magánszemély kívánt alimentatiora alapítványt tenni. Ezt megtehette élők közötti szerződéssel vagy végrendeleti úton. A felajánlott ingatlanvagyont egy községre (városra) vagy valamely egyesületre ruházta át, azzal a meghagyással, hogy azt az általa megadott célra fordítsák. Ilyenkor az alapítványi cél megvalósulása felett (a közösségi érdekekre tekintettel) államigazgatási szervek gyakoroltak felügyeletet. Ezekkel az alapítványokkal bizonyos értelemben rokonságot mutat az az eset, amikor magánszemélyek ösztöndíjat biztosítottak szegény sorsú tehetséges fiatalok taníttatására, ezekben az esetekben azonban a vagyoni juttatás időtartama behatárolt volt.
Az állami alapítványok mellett léteztek a dominatus korában magánalapítványok (piae causae, vagyis kegyes alapítványok). Ezek olyan vagyontárgyak - mindenekelőtt házingatlanok - voltak, melyek oltalomra, különös gondoskodásra szoruló személyek befogadására és ellátására szolgáltak (imaházak, kórházak, szegényházak, gyermekmenhelyek, őregek otthonai). Ezek az intézmények főleg a birodalom keleti felében honosodtak meg, s létrejöttük alapvető motívuma a kereszténység karitatív célkitűzéseinek szolgálata volt.

E rövid számbavétel azt mutatja, hogy nincs sok új a nap alatt. Legújabb kori tudásunknak pedig, úgy gondolom, nem árt, ha néha visszatekintünk, akár példát venni, akár a hibákból okulásképpen továbblépni. A feltárt ismeretek eredményeképpen megkérdőjelezhető az a két háború közötti magyar szociálpolitikusok által szinte egyöntetűen vallott nézet, hogy az ókornak nem volt szociálpolitikája.



Molnár Margit