Héródianosz (Kr. u. 170‒240k.) A Római Birodalom története című munkájában elég részletes leírást adott a járványról, amelyben burkoltan Galénosz kritikája is megnyilvánul. Ugyanis, amint fentebb láttuk, a nagyhírű orvosdoktor aromaterápiával akarta megakadályozni a járvány terjedését – sikertelenül. Héródianosz tudósítása azért is érdekes, mert bár ő maga a szíriai Antiochiában élt, vagyis provinciális volt, a járványt úgy mutatta be, mintha az csak Itáliában és azon belül is elsősorban Rómában pusztított volna.

„Majdnem ugyanebben az időpontban Italia-szerte járvány tört ki, amely a legnagyobb kárt a fővárosban okozta, mivel túlnépesedett, és mindenféle népséget befogadott. Róma városa mind emberéletben, mind a háziállatokat tekintve igen nagy károkat szenvedett. Commodus orvosai javaslatára Laurentumba tette át székhelyét, amely sokkal kellemesebb klímájú volt, és igen nagy babérfái árnyékot nyújtottak, a település is róluk kapta a nevét. Úgy tűnt fel, ez a hely biztonságos lesz, s az orvosok azt mondták, hogy a babér illatának ereje és a fák kellemes árnyéka ellenállóvá teszi az embert a vészt terjesztő levegővel szemben. A városlakók is követték az orvosok utasításait, orrnyílásukat és fülüket a legillatosabb szerekkel töltötték meg, szüntelenül füstölőket égettek. Egyesek ugyanis azt mondták, hogy illatuk betölti az érzékszervek nyílásait, és megakadályozza, hogy a vészes levegő behatoljon, ha pedig már bejutott, eredményesen kiűzi onnan. Ennek ellenére a dögvész ereje mit sem csökkent, igen sok ember és emberrel érintkező állat esett áldozatául.”
(Héródianosz: A Római Birodalom története I. 12.1-2. Ford. Fehér Bence és Kovács Péter.)

Súlyos természeti csapások, így járványok idején az emberek általában sokkal buzgóbban fordulnak segítségért a természetfeletti erőkhöz, hiszen a bekövetkező csapást az istenek beavatkozásának tulajdonítják. Az Antoninus-kori járvány egyik kortárs irodalmi forrása, a szamoszatai Lukianosz (Kr. u. 125‒180 k.) maga is tanúja lehetett a súlyos ragálynak, hiszen életének derekán beutazta szinte az egész birodalmat Szíriától Galliáig. Egyik szatírájában Alexandrosz álpróféta tevékenységét gúnyolta ki, aki természetesen a járványból is hasznot húzott, és egyik bajelhárító versikéjét birodalom-szerte elterjesztette:

„A dögvész idején egyik, méghozzá élőszóval adott jóslatát juttatta el a birodalom népeihez. A jóslat egyetlen verssorból állt: »Hosszúhajú Phoibosz felhőit a vésznek elűzi.« Ezt a mondatot akkoriban úton-útfélen láthatta az ember, odamázolták a házak kapujára, mint afféle dögvésztől óvó varázsigét. Csakhogy általában az ellenkezője történt, valami furcsa véletlen folytán éppen azok a házak néptelenedtek el, amelyeken rajta volt a felirat! Félre ne érts, nem azt állítom, hogy a verssor miatt pusztultak el a lakók; nem, akárhogyan is, a véletlen játszott közre. Vagy talán az, hogy legtöbben egyedül erre a verssorra hagyatkoztak, félvállról vették a veszélyt, és csak éltek bele a vakvilágba? Hogy elmulasztottak a jóslatnak segédkezet adni a dögvész ellen, mert azt gondolták, biztos mentsváruk az a pár szótag, no meg a »hosszúhajú Phoibosz«, akinek nyilai elűzik a dögvészt…?!”
(Lukianosz: Alexandrosz, az álpróféta 36. Ford. Szepessy Tibor.)

Alexandrosz, az „álpróféta” versikéjének elementáris hatását egy Londonban előkerült bajelhárító amulett is igazolja. A 48×130 mm-es lapocskára egy 30 soros görög szöveget írtak, melynek egy részlete prózai magyar fordításomban így hangzik:

„Abrai, barbasó, barbasóch, barbasóth, euliór, athemorphi, oszlasd el a tomboló dögvész zavaró zaját, a levegőből jövőt, a tanychizont, a nydroleést, a lopódzó fájdalmat, a nehéz légzést, a súlycsökkenést, az olvadást a vérerek üregeiből. Nagy Iaó, nagy Sabaóth, védelmezd a viselőjét. Phoibos, tündöklő hajú, íjász, űzd el a járvány felhőjét. Iaó, Abrasax isten, hozz segítséget. Phoibos, aki azt parancsoltad, hogy az emberek tartózkodjanak a chileóntón. Úr Isten, ügyelj Démétriosra.”

A klaroszi Apollón-szentélyből fennmaradt jóslatkérések közül öt kapcsolódik az Antoninus kori járványhoz, ezek közül három utal az Íjász Apollón szobrára. A trákiai Callipolis (Gallipoli) szobrot emelt az „Íjas Apollónnak, aki elűzi a járványt”; a phrügiai Hierapoliszban előkerült egyik felirat szerint Apollón templomának bejáratait az istenségnek szentelték a járvány idején: „minden kapu előtt felszenteljük az íjas Klaroszi Phoibosz szobrát, amely lerombolja a dögvészt”.
Egy pergamoni feliraton Apollón sürgeti a várost, hogy hozzanak neki áldozatokat és „könyörögjenek a halandók jó orvosságért a járvány ellen, azért, hogy ismét lehessen messze, az ellenséges emberek földjére utazni” ‒ mintha csak a 2020-ban, karanténba zárva élő emberek imáját hallanánk, akik azért fohászkodnak ‒ persze nem Apollónhoz ‒, hogy fedezzék fel a COVID-19 vírus ellenszerét, és lehessen végre „távoli vidékekre” utazni!



Grüll Tibor