Az Antoninus-kori járvány lefolyásáról, rövid- és hosszú távú következményeiről már hosszú ideje vita folyik szakmai körökben. A római gazdaságtörténeti kutatások egyik doyenje, Richard Duncan-Jones (University of Cambridge) 1996-ban elevenítette fel újra a diszkussziót. A neves szerző fő állításai a következők voltak: bár a Marcus Aurelius alatt kitört járvány szöveges forrásai meglehetősen későiek, és sok bennük az irodalmi toposz-jelleg, a betegség igen mély hatást gyakorolt a római társadalomra és gazdaságra. Az általa felállított kronológia szerint a pandémia 165-ben jelent meg Niszibiszben (vagy Babilónban) és jutott el a kis-ázsiai Szmirnába.
166-ra érte el Rómát, majd a következő évben a járvány elől menekülők megjelentek Dacia bányavidékein (a mai Románia területén). 168-ban mindkét császár Aquileiában tartózkodott, ahol a járvány főként a katonaságot támadta. 169-re pedig Egyiptomban is egész falvak néptelenedtek el. 172-re olyan sok katona halt meg a betegség következtében, hogy kényszersorozásokra kerül sor. 179-ben az egyiptomi Fajúm-körzetben fekvő Szoknopaiu Nészosz település lakónak egyharmada hunyt el két hónap leforgása alatt. 182-ben pedig a noricumi Bedaiumban (ma Seebruck Németországban) is feljegyezték a járvány áldozatait. A különféle írott források tehát igazolják Galénosz megjegyzését, miszerint a járvány rendkívül hosszú ideig tartott.
Mondanunk sem kell: a járványnak katasztrofális következménye volt a hadseregre nézve, amelyre pedig éppen ekkor lett volna a legnagyobb szükség az északon betörő markomannok és kvádok elleni harcokban. A Historia Augusta Marcus-életrajza így írja le a járvány hatását:
„Akkora volt a dögvész, hogy kocsikkal és szekerekkel szállították a holttesteket. Akkor pedig az Antoninusok a temetésről és a sírokról igen kemény törvényeket hoztak, mivel megtiltották, hogy bárki is ott építsen sírt, ahol éppen akar. Ez ma is érvényben van. Sok ezernyi embert vitt el a járvány és sokat az előkelők közül is, akik közül a legtekintélyesebbeknek Antoninus-szobrokat is állíttatott. Annyira kegyes volt, hogy közköltségen tartatott temetéseket […] Mivel még mindig tombolt a dögvész, egyrészt az istenek tiszteletét igen gondosan helyreállíttatta, másrészt a rabszolgákat, ahogy a pun háborúban is történt, felvette a katonaságba, s őket az önkéntesek mintájára önként bevonulóknak nevezte el. Felfegyverezte a gladiátorokat is, akiknek az engedelmeskedők nevet adta. Katonává tette a dardán és a dalmát rablókat is. Felfegyverezte a diogmitákat és a germán segédcsapatokat is igénybe vette a germánok ellen.”
(Historia Augusta, Marcus Aurelius XIII. 13. Lakfalvi Géza fordítása kisebb módosításokkal tőlem [G.T.].)
A fenti részlet a járvány jogi, vallási és katonai következményeiről szól: a temetésekkel kapcsolatos új törvényekről, az istenek tiszteletének helyreállításáról, valamint a rendkívüli sorozásokról.
Grüll Tibor