Strabón beszámolójából tudjuk, hogy a görögök által alapított Massiliában (a mai Marseille) már a római foglalás előtt városi orvosok működtek. Azt is tudjuk, hogy a hellénisztikus uralkodók, így az egyiptomi Ptolemaidák, jól működő orvosi hálózatot fejlesztettek ki. Ez a rendszer a rómaiak számára is követhető mintakép volt, a hódítók felhasználták és szabályozták.

A Kr. u. 2. század derekán Antoninus Pius császár rendeletet adott ki, amely szerint a nagyobb városokban legfeljebb hét, a kisebbekben pedig öt adómentességet élvező orvos működhet. Ezeket később, már a Kelet-római Birodalom Justinianus (527–565) által szentesített törvényei úgy említik, hogy a városi orvosok – akkori nevükön: archiatri municipiali – arra vannak kötelezve, hogy ne csak a gazdagokat, hanem a szegényeket is gyógyítsák.

A ránk maradt adatok – főként a feliratok – arról tanúskodnak, hogy a császárkor delelőjén már nemcsak egyes városoknak, hanem kerületeknek is voltak saját orvosai. Saját orvossal rendelkeztek a collegia (ipartestületek). Fennmaradt pl. Tertius Glycus felirata, aki az ácsok testületének (collegium fabrum) orvosa is, ismerjük Lucius Vafrus Nicephorus emlékét, aki a sassinai szabók testületének (collegium centonariorum municipii sassinatus) tagjait gyógyította.




Kádár Zoltán