Az antik filozófia alapjaiból kifejlődő császárkori orvostudományt két iskola képviselte. Az egyik a bithyniai Asklepiades (Kr. e. 1. században), majd később Themison nevéhez kötődik, akinek legfontosabb követője a Hadrianus császár uralkodása idején (Kr. u. 117–138) tevékenykedő Soranos volt.
A másik iskolát Seneca (Kr. e. 55 – Kr. u. 39) kortársa, az attaleiai Athenäos alapította, aki a higiénia, a gyógyszerészeti ismeretek fontosságát hangsúlyozta. A két iskola másként látta az emberi szervezet működésének alapelvét, ezért a betegségek megállapításában és a gyógymódokban is különböztek egymástól. Nevezetes orvosi szakíróként maradt fenn Aulus Cornelius Celsus, Tiberius császár (Kr. u. 14–37) kortársának neve. Bár feltehetőleg nem volt tanult orvos, kézikönyvében – más tudományterületei mellett – áttekintette kora egész orvostudományát.
Aulus Cornelius Celsus
Az antik orvostudomány Galenos (Kr. u. 129–200) alatt érte el csúcspontját. Orvosi iskoláit Pergamonban és Alexandriában végezte, majd visszatérve szülővárosába gladiátororvosként működött. Kr. u. 161/162-ben Rómába költözött, ahol Marcus Aurelius császár kérésére, Commodusnak, a trónörökösnek az orvosa lett. Nem egyetlen irányzatot képviselt, érdeklődése azonban lefedte az orvostudomány szinte valamennyi területét. Mintegy 150 orvosi írást hagyott hátra, melyek közül csaknem 80 hozzáférhető. Legfontosabb műveiben a terápiákról, a testrészek működéséről, az egyes gyógyító szerek hatásairól ír. Sikereket ért el az orvosképzésben, módszerei között az állatkísérletek és a boncolás is szerepelt. Műveiben részletesen leírja a szerveket, funkciójukat, működésüket, a betegségeket és a gyógyító eljárásokat.
Az ókor gyógyítói többnyire általános orvosok voltak, de az orvostudomány előrehaladtával kifejlődtek a különböző szakterületek is, melynek művelőit megörökítették a korabeli ábrázolások.