logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Medica optima

A görög és római orvosnők társadalmi és szakmai megbecsüléséről



Az, hogy az ókorban kit neveztek, és kit tekintettek orvosnak, nem egészen olyan szabályok szerint működött, mint ma. Ma az orvosi diploma megléte vagy hiánya eldönti a kérdést. Az ókorban viszont nem is létezett diploma, sőt szervezett orvosképzés is csak néhány helyen, helyi kezdeményezésként jött létre (ilyen központ volt Krotón, Kyréné, Kós, Knidos, később pedig ezekhez csatlakozott Alexandria, Ephesos, Antiochia és Elea).
Arról nem tudunk, hogy mivel igazolta valaki, hogy képzett orvos. Arra nézve pedig, hogy kiket neveztek egyáltalán orvosnak, komoly figyelmeztetést jelentenek Platón szavai: „Vannak igazi orvosok (iatros); és vannak, akik csak segédeik az orvosoknak (hypéretai tón iatrón), de ezeket is orvosoknak (iatrus) hívjuk.” Vagyis nem lehetünk bizonyosak benne, hogy ha egy forrás valakiről azt állítja, hogy ő orvos, az valóban az is volt.

Az idézett helyen Platón pl. azt állítja, hogy az orvosok rabszolgákat képeznek ki, hogy a beteg rabszolgákat azok kezeljék: „Vajon abban is egyetértesz-e velem, hogy mivel a betegek részben szolgák, részben szabadok a városokban, a szolgákat rendszerint a szolgák gyógykezelik, akik sietve bejárják a betegeket, vagy a kórházakban várják őket, és az ilyen orvos semmiféle magyarázatot nem ad a szolgák betegségeiről, és nem is hallgatja meg őket, csak rendel nekik valamit, ami gyakorlata alapján jónak látszik neki, mintha pontosan ismerné a bajt, akárcsak egy tyrannos, önelégülten távozik, s már siet is egy másik beteg szolgához – és így kényelmessé teszi orvos gazdájának a beteggondozást.
A szabad lelkű orvos ellenben többnyire a szabad emberek betegségeit vizsgálja és gyógyítja, és ezeknek okát és lényegét kutatja, megbeszélve a dolgot a beteggel és hozzátartozóival, s így maga is megtud egyet-mást a betegeitől, s a beteget magát is, amennyire lehetséges, felvilágosítja, s nem rendel semmit sem előbb, míg a beteget meg nem győzte, s így bizalmát meg nem nyerte; s így próbálja az egészség felé vezetni s kezelését befejezni.” A Platón által jelzett probléma még a császárkorban is fennállt.

Egy pergamoni felirat szerint Domitianus császár kifejezetten elítélte a pénzéhes orvosokat, akik pénzért rabszolgákat is kiképeztek, és megfosztotta őket a Vespasianus által biztosított előjogaiktól. Az ókorban igen változatos képet mutat mind a férfi, mind a női gyógyítók elnevezése. A görög világban az egyik leggyakoribb forma az orvos (általános) kifejezésére az iatros (lat. medicus) és a iatriné (lat. medica).

A szülésznőket és a bábákat maiának (lat. obstetrix) hívták, míg a segédek és az ápolók elnevezése rendszerint a iatraleiptés (lat. iatraliptes). A gyógynövényekhez, illetve más gyógyító anyagokhoz értők a rhizotomos és a herbarius nevet kapták. Habár a mágusok (magos = magus), a csillagászok (mathématikos = mathematicus), az álomfejtők (oneirokrités = nincs latin elnevezése) és a gyógyító tapasztalatokkal rendelkező öregasszonyok (gréys, lat. anus) is a gyógyítók táborához tartoztak, nem csak, és nem kizárólag gyógyító tevékenységekkel foglalkoztak, hanem más feladatot is végeztek, ilyen volt pl. a szerelmi mágia.

A gyógyítás középpontjában az iatros, vagyis a medicus vagy állt. Egy férfi orvos munkája világos és egyértelmű volt, ráadásul meg is fizették. Kevésbé világos az orvosnők szerepe. A feliratok azt mutatják, hogy jelentős lehetett a számuk, ugyanis az Ibériai-félszigettől egészen Kis-Ázsiáig szép számban kerültek elő orvosnő-feliratok. A feliratokból azonban csak arra következtethetünk, hogy a felirat állítói orvosként vagy gyógyítóként tekintettek a nőre. Arra viszont nincs bizonyítékunk, hogy valóban képzett orvos volt-e az illető asszony, és ha igen, ki és hogyan képezte ki.
A voltaképpeni orvosnőket az iatros szóból képzett, különböző alakváltozatokban fennmaradt kifejezéssel iatriné, iatreiné, eiatriné, eiatreiné és archieiatréna néven említik felirataink. Ezek értelmezése azonban sokáig vitatott volt. Aphrodisiasi Alexandros (Problémata 2, 64) és Michaél Psellos (Opusculum 55, 113) beszámol egy iatrinéről, aki a szülés során ecetet használt (Psellos szerint az anyaméhbe öntötte, és el is nyerte méltó büntetését), ezért sokáig bábaként fordították az iatriné kifejezést. A LSJ szótár is csak ezt a jelentést adja meg.

A Franco Montanari szerkesztette, jóval korszerűbb olasz szótár is csak ezt említi meg. Pedig az, hogy egy iatriné szülést vezet le, még nem jelenti azt, hogy kizárólag ez lenne a feladata, csak azt, hogy – többek között – ez is.
Abban ma már a legtöbb szerző egyetért, hogy az iatriné/medica csak és kizárólag nőket (és gyerekeket) gyógyíthatott, míg a medicus esetében nem volt ilyen megkötés. A női betegek gondozása természetesen a maiák feladata is volt. Sóranos pl. kijelenti, hogy ha a nőnek olyan szerve beteg, ami egy férfinak nincs, maiához fordul. Ez világosan elhatárolja tehát a nőgyógyászati panaszokat az általános orvosi teendőktől. Az első név szerint ismert orvosnő, az athéni Phanostraté pl. bizonyosan maiaként kezdte pályafutását, de időközben valamilyen módon orvosi kompetenciára is szert tett:

Itt fekszik Phanostraté, bába is, orvos (iatros) is egyben,
senkinek sem okozott bánatot, de hogy meghalt, mindenkinek fáj a hiánya.

A felirat érdekessége, hogy a maia mellett Phanostratét a hímnemű iatros illeti meg, jelezve, hogy a Kr. e. 4. században még nem létezett az iatriné kifejezés – talán még nem voltak olyan számban orvosnők, hogy külön nevet kellett volna találni rájuk. Ugyanakkor a maia kai iatros szerkezet egyértelműen jelzi, hogy két különböző fogalomról van szó, és a megsiratott asszony mindkét mesterséget gyakorolta.
A maia és az iatros elnevezés azonban olykor összekeveredett, így jött létre az iatromaia/iatromaea kifejezés, amely a Kr. u. 2. században terjedt el a Római Birodalom területén.

A 34 éves korában elhunyt Valeria Berecunda azzal dicsekedett feliratán, hogy abban a római kerületben, ahol élt, ő volt az első iatromaia (eiatromeae regionis suae primae). Ez a megnevezés egyrészt utal arra, hogy a bába és az orvosnő feladata bizonyos esetekben fedte egymást, de arra is, hogy az iatriné nem azonosítható a maiával. Különös egybeesés, hogy az iatromaiák éppen abban az időben jelennek meg, amikor Sóranos a szervezett bábaképzés számára tankönyvet ír, amelyben elkülöníti egymástól, hogy ki alkalmas bábának, és ki az, aki a legkiválóbbak közé tartozik:
„Általánosságban megfelelőnek nevezhetjük a bábákat, akik pusztán az orvosi feladatok ellátására alkalmasak, legkiválóbbnak viszont csak azt, aki a gyakorlati ismeretein túl az elméletben is jártas. Részletesebben kijelenthetjük, hogy a legjobb bába a gyógyítás minden területén gyakorlott, mivel egyes esetekben helyes életmódra, más esetekben sebészeti beavatkozásra van szükség, és vannak, akik a gyógyszerektől gyógyulnak meg. Képes előírni a megfelelő kezelést, egészében és részleteiben látni a betegséget, és ebből következtet arra, mi a hasznos a beteg számára, nem pedig az (elméleti) okokból, sem az általános tünetek többszöri megfigyeléséből vagy a tünetek egyikéből-másikából.”

Úgy tűnik, ez a leírás felelhet meg nagyjából az iatromaiának, aki csak abban különbözik az orvosnőtől, hogy tanulmányait egy bábaképző iskolában végezte el kiválóan, nem pedig egy orvosi iskolában. Egyéb szempontból viszont megfelelt mindannak, amit egy medicától elvárhattak. Egyes orvos szerzők egyértelműen tanúsítják, hogy voltak nők, akik önálló könyveket alkottak az orvostudomány területén, és ezek témája nem kapcsolódott feltétlenül a nőkhöz. Scribonius Largus pl. egy női szerzőtől idézi egy fogtisztító szer receptjét, ami arra utal, hogy a szerző, Octavia (Augustus nővére) a fogászattal vagy legalábbis a szájhigiéniával is foglalkozhatott. Olympias, Cleopatra, Elephantis és Salpé önálló könyveket írtak, bár feltehető, hogy esetükben álnevekről lehet szó. Még érdekesebb Antiochis esete, akinek egy egész receptgyűjteményt ajánlott a Kr. e. 1. században élt tarentumi Hérakleidés.

Antiochis lépbetegség, vízkór, ülőidegzsába és izületi gyulladások kezelésére szolgáló, bonyolult összetételű gyógykészítményét Galénos többször is megemlíti. Vonzó feltételezés, hogy Antiochis azonos lehet azzal a lykiai iatrinével, akinek a szobrát felállították szülővárosában, Tlósban:

Antiochis, Diadotos lánya, Tlósból, akinek a tlósiak tanácsa és népgyűlése – tanúsítva az orvosi mesterségben mutatott tapasztalatát –, felállította a szobrát.

Antiochis kompetenciája – fennmaradt receptje alapján – messze túlmutatott a szülészet-nőgyógyászat területén (bár gyógyszerét egy libyai nő, Phabillé kezelésére készítette), és – ha azonos a tlósi szobor modelljével – éppen orvostudományi tapasztalatai miatt tüntette ki Tlós városa azzal, hogy felállította a szobrát. Ilyen megtiszteltetés pedig még férfi orvosokat is csak ritkán ért. Úgy tűnik tehát, hogy a feliratos anyag vizsgálata alapján pontosabb képet alkothatunk az ókori iatrinék társadalmi elismertségéről, és arról, hogy – legalábbis egyes esetekben –, az iatriné ill. a medica szó egyértelműen orvosnőt jelentett.

Jelen pillanatban mintegy 33 orvosnő-feliratot ismerünk a Kr. e. 4. századtól a Kr. u. 5. századig. Ezek közül 14 görög, és 19 latin nyelvű. E számok, összehasonlítva pl. a Samama gyűjteményében található 524 görög orvosfelirattal (amiből 510 csak férfiakat örökít meg), nem tekinthetők túlságosan jelentősnek. De ha térképre vetítjük, vagy kronológiai sorba állítjuk valamennyit, láthatjuk, hogy minden területen és minden időszakban találunk iatrinékat vagy medicákat.
Igaz, Róma a maga 9 feliratával messze kiemelkedik a sorból. Különös, hogy éppen ezek között találjuk a társadalmi helyzetben a legnagyobb különbségeket. A császári család (igaz, felszabadított) orvosnőjétől, akinek a nevét, sajnos, nem ismerjük, a polgári származású Primilláig és az egyszerű felszabadított rabszolgáig, Venuleia Sosisig terjed a skála. Különösen érdekes egy orvosházaspár felirata, amely Lucius Naevius Philippus felszabadított medicus chirurgus, vagyis sebészorvos, és felesége, az ugyancsak felszabadított Naevia Clara, medica philologa, tudós orvosnő emlékét őrzi meg.

Míg a sebészetet az orvosok általában nem sokra becsülték, a hippokratési eskü pl. kifejezetten tiltotta a műtéteket, a feleség philologa jelzője arra enged következtetni, hogy Naevia Clara járatos volt a szakkönyvek világában, talán maga is írt olyat. Az időszámítás kezdete körül készült felirat, amit a mai napig nem adtak ki korrekt módon, a korabeli értékrend szerint a medica philologát egyértelműen a férj, a medicus chirurgus fölé emelte.

A kilenc Róma városi felirat közül négy egyértelműen felszabadított rabszolgákról ír. A három italiai felirat közül kettőn szerepel felszabadított rabszolga orvosnő. Ha a galliai emlékeket nézzük, a lugdunumi Metilia Donata saját költségén emelt dedikációs feliratot, aminek a helyét a decuriók rendelete biztosította számára: l(oco) d(ato) d(ecreto) d(ecurionum).
A nemaususi Flavia Hedone sírfelirata saját végrendelete alapján, annak összegéből készült. Flavia Hedone és Metilia Donata meglehetős vagyonra tehetett szert orvosi mesterségéből, és a lyoni decuriók bánásmódja arra utal, hogy Metilia Donata köztiszteletnek örvendett. A legszebb emlékművet azonban a hispaniai Iulia Saturnina kapta férjétől, Cassius Philippustól, aki 35 éves korában elhunyt asszonyát összehasonlíthatatlan hitvesnek, kiváló orvosnőnek és a legkegyesebb asszonynak nevezte (uxori incomparabili, medicae optimae, mulieri sanctissimae).
Az adadai Alexandria Zósimét férje, Aurélios Pompónianos orvosi tudománya miatt (apo epistémés iatrikés) tiszteli meg sírfeliratában, de nem nevezi iatrinénak. Az asszony vagy nem volt végzett orvos, vagy a körülírás arra szolgált, hogy kiemelje Aurélia különleges képzettségét. Elképzelhető az is, hogy a férj (is) orvos volt, hiszen Kis-Ázsiából még két orvosházaspárt is ismerünk. A pergamoni Glykón pl. sírversében azt állítja feleségéről, Pantheiáról, hogy az, nő létére, nem maradt le orvosi dicsőségben mögötte.

A Kr. u. 2. századi, ankyrai Trebulia iatriné valóságos síremléket emelt még életében magának, édesanyjának, Ailia Phósphórisnak, nagyanyjának, Ailia Agathénak, nagyatyjának, Statóriosnak és férjének, Ailios Leónidasnak. Kikötötte azt is, hogy senkit sem szabad ezután e sírba temetni, de ha valaki megszegné ezt az előírást, 15.000 denarius büntetésre ítéljék. A családszerető asszony komoly befolyással rendelkezhetett életében, ha feltételezte, hogy a síremlékével visszaélőket ilyen drákói szigorral fogják megbüntetni.
Két különleges feliratot hagytam vizsgálódásom végére. Az egyik egy 4/6. századi phrygiai keresztény sírfelirat, amelyet egy Aurélios Gaios nevű archiatros (archieiatros), vagyis hivatalosan alkalmazott városi orvos állított feleségének, Augustának, akit archieiatrénaként említ, vagyis hivatalos városi orvosnőként. Augusta a felirat szerint „sok beteg testének adott gyógyulást”.
Ez az egyetlen példa arra, hogy egy asszony nem csak magánpraxist folytathatott, hanem, férjéhez hasonlóan, egy közösség alkalmazta fizetésért. Ez akkor is figyelemre méltó, ha tudjuk, hogy Gdanmaa valódi Isten háta mögötti helységnek számított. Az utolsó példám egy kevéssé ismert, Kr. e. 3. századi metapontioni átoktábla. Ez jelenlegi, töredékes állapotában is 13 nevet tartalmaz, méghozzá kizárólag orvosokét. Ismerünk más orvosok ellen intézett átoktáblákat is, pl. egy Kr. u. 2­3. századi, Róma városi, görög nyelvű ólomtáblát, amely Artemidórost, az orvost célozza meg, vagy a három bolognai átoktáblát egy Porcellus nevű medicus és egyben mulomedicus (öszvérgyógyász) ellen.

A metapontioni tábla különlegessége, hogy a nyilvánvalóan a konkurrencia által elátkozott rendelőben (ergastérion) egy nő is dolgozott férfi társaival együtt. A Dikais ugyanis női név, és a táblán az alpha és a sigma között egyértelműen látszik az ezt bizonyító ióta:

„Először is megkötöm ezek rendelőjét (ergastérion). Megkötöm, hogy ne tudjanak dolgozni, hanem maradjanak munka nélkül és legyenek szerencsétlenek az itteni jótetteikkel. Újból megkötöm az itteni orvosokat, hogy ne tudjanak dolgozni, hanem maradjanak munka nélkül, valamennyien, akik fel vannak írva erre az ólomra: Philón, Nearchos, Dikais, Theudóros, Euklés (?), Simulión, Tré..., León, Agias, Theudóridas, Bakalles, Philoklés, ..., Zóilos ...”

Különös módon Évelyne Samama kivételével Dikais nemét sem Gager, sem a felirat többi kiadója nem tartotta lényeges információnak, ezért külön nem is említik. Számunkra talán nem is az a legfontosabb, hogy eggyel gyarapíthatjuk a feliratokról ismert orvosnők számát, hanem inkább az, hogy a gyógyítók versengésének eszközei között a mágia is szerepelt, és az átkok nem tettek különbséget a férfi és női doktorok között.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a feliratokról ismert iatrinék jó része bizonyosan orvos volt, nem bába, és kiemelkedő tudásukról vagy férjük és kollégájuk, vagy az általuk kezelt közösség emlékezett meg. Egy asszony még a hivatalos városi orvos címét is elnyerte. A feliratok többször hangsúlyozták, hogy e nők tudása nem maradt el a férfi orvosoké mögött.
Végül pedig azt is láttuk, hogy a konkurenciaharcban férfi ellenfeleik ugyanolyan veszélyes, és átokkal megkötendő vetélytársat láttak bennük, mint a többi férfi orvosban. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ezek az ókori orvosnők igen fontos szerepet játszottak a női emancipáció irányába vezető hosszú és rögös úton


Forrás: Gradvohl Edina: Medica optima - A görög és római orvosnők társadalmi és szakmai megbecsüléséről