logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az orvostudomány

Az orvostudomány nagyon nehezen fejlődött ki Rómában; hosszú évszázadok babonás kuruzslása előzte meg a szakképzett orvosok működését. A nehézkes kibontakozásnak kétségtelenül oka volt az a nagyfokú bizalmatlanság is, amit a maradi római körök éreztek és szítottak a bevándorló görög orvosokkal szemben.

M. Porcius Cato szerint a görög orvosok egyetlen célja rómaiak kiirtása volt, éppen ezért óva intette tőlük fiait. Sőt, hogy feleslegessé tegye a görög orvosok gyakorlatát, „De re rustica" c munkájában maga állított össze egy népies és babonás gyógyeljárásokat tartalmazó gyűjteményt emberek és háziállatok gyógykezelése céljából.
A Kr. e. I. század elejére azonban már jelentősen megváltozott a helyzet. Ekkorra már nemcsak sok jól képzett orvos találhat Rómában, de az orvosok társadalmi helyzete is javulni kezd. Ebben az időben működik Aszklépiadész, a kitűnő képzettségű, nagy műveltségű orvos, aki orvosi iskolát is alapított. Tekintélyét mutatja az, hogy Crassus és Antonius barátságát is élvezte.

A római orvostudomány, de általában az egész ókor orvosi tudományának jellegét és tudományos szintjét a császárkorban élt két tudós művéből tudjuk pontosan megítélni. E két tudós a Tiberius alatt működő A. Cornelius Celsus és a II. században élt Claudius Galenus.
Celsus hatalmas enciklopédiát írt a földművelésről, az orvos-tudományról és a hadászatról, de művéből csak az orvostudományt tárgyaló nyolc könyv maradt ránk. Ez a De medicina című rész jobbára Hippokratész és Aszklépiadész nyomán halad, de sok becses egyéni észrevétel is akad benne. Érdekes, hogy mind Celsus, mind pedig utódja, Galenus különös figyelmet szentelt a tüdőbajnak. Celsus pontosan leírta a tüdőfekély tüneteit és gyógymódját, de nincs kizárva, hogy a tüdőrákot azonosította vele.

A II. században működött Rómában Claudius Galenus, aki az egész előző orvosi irodalom felhasználásával olyan rendszert épített fel, amely másfél évezreden keresztül megfellebbezhetetlen tekintéllyel uralkodott Európa orvosi köreiben. Galenus korának egyik legműveltebb embere volt; hatalmas ismeretanyag felett rendelkezett, rendszerező készsége, egyben munkabírása pedig csodálatos volt: műveinek száma messze meghaladja a százat. (Közöttük nagyszámú bölcsészeti, nyelvi és jogtudományi értekezés is volt.)
Különösen az idegrendszer szerkezetével és működésével foglalkozó művei értékesek. A tüdővész gyógyítása terén felismerte a tengeri utazás, a meleg és pormentes levegő gyógyhatását. Nagyon szívesen ajánlotta a testgyakorlatokat, a különböző fürdőkúrákat és izzasztásokat. Kitűnően ismerte a vérvétel fontosságát és különböző gyakorlati eljárásait; csak az érmetszésekről három értekezést írt. A tapasztalati megfigyelést nagyon fontosnak tartotta. Hosszasan tanulmányozta például egy kisgyermek szívmozgását, akinek mellcsontját csontszú miatt előzőleg kioperálta. Számtalan kísérletet hajtott végre élő állatokon; átmetszette agyukat, gerincüket és bizonyos idegeiket, majd az előállott tünetekből következtetett az átmetszett részek feladatára.
Természetesen számos tévedése is volt. Teljesen félreismerte például a légzési és vérkeringési szervek működését, és egyáltalán nem volt tisztában a vér szerepével, a vérképzés központjának pedig a májat tartotta. Mint francia orvos-történészek bebizonyították, soha nem boncolt emberi hullát, hanem kísérleteit általában majmokon végezte, s így szerzett tapasztalatait alkalmazta az emberekre. De tekintélyére jellemző az, hogy mikor a XIV. és XVI. században az emberi hullákon végzett boncolások és vizsgálatok alapján kifogásolni kezdték néhány megállapításának helyességét, a korabeli orvosok inkább azt feltételezték, hogy az emberi szervezet változott Galenus óta, mintsem hogy ő tévedett volna. Tekintélye egészen XVII. század hajnaláig döntő volt, s voltaképpen csak William Ha Vey-nek sikerült a vérkeringés felfedezésével (1628) új utakon elindítania az orvostudomány fejlődését.

Az orvosok társadalmi helyzete a császárkorban határozottan megjavult, egyesek magas tisztségeket is töltöttek be, és különböző tudományos fokozatot is elértek. Ez összefüggött azzal, hogy a császárok egy-egy kedvelt háziorvosának kiváltság megjutalmazása kihatott az egész orvoskarra. Az udvari orvosok az archiater palatinue, a hatósági főorvosok pedig az archiater popularis címet viselték. Később a hírneves, orvosok a vir perfectissimus címet is elnyerték; a legmagasabb fokozat viselője a comes archiatorum vagy vir spectabilis volt. A gladiátoriskolák, a színházak és általában a nagyszemélyzetű intézmények külön rendszeresített orvosi állásokat tartottak fenn. Az általános orvosi gyakorlatot folytató orvosokon kívül szakorvosok is működtek: sebészek, szemészek, fogászok, fülorvosok, nőorvosok és bőrgyógyászok.

Az orvostudomány a Nyugatrómai Birodalom bukása után Keletrómai Birodalomban még hosszú évszázadokon keresztül virágzott. Ezt a tovább élő keleti orvostudományt vették át az arabok és ők közvetítették később nyugat felé.



Majoros József