A római orvostársadalom összetételéről igen sok vita folyt már, mert a tényanyag viszonylag kevés és sokféleképpen értelmezhető. Annyi bizonyosnak látszik, hogy Róma aranykorában (Kr. u. I. század) az ”orvosi rend” társadalmi helyzete alapján nagyjából négy csoportra osztható. A ranglétra legalacsonyabb fokán a rabszolga orvosok (servi medici) állnak – ami természetesen nem jelentett alacsony fokú ismereteket. A felszabadított rabszolgák, az úgynevezett liberti medici lehetőségeiről éppen az előbb említett Antonius Musa esete tanúskodik.
A szabad orvosok e társadalmon belül gyakorlatilag csak bevándorolt görögök vagy más keleti náció fiai lehettek: a medici ingenui (a bennszülött orvosok) alacsony számára viszont létezésük bizonyítékainak szűkösségéből következtethetünk. A források azt mutatják, hogy képzett orvosokat még a császárkorban is néha csak egy-egy beteg kedvéért hozattak Rómába.
A római orvos jogi helyzetét egyébként két körülmény befolyásolta. Egyrészt a szervezett orvosképzés, hivatalos diploma hiánya, másrészt a medicina kétes tudomány-rendszertani helyzete. A hivatalos képzés hiánya miatt az orvosok mint csoport, nem kaphattak kollektív jogokat. Julius Caesar ugyan Kr. e. 46-ban többek közt a városban dolgozó orvosoknak is polgárjogot adományozott, ”hogy azok minél szívesebben lakjanak ott és másokat is odahívjanak” (Suet.: Jul. 42.1.), de ennek a rendeletnek bizonytalan a hatálya, hiszen az ifjabb Pliniusnak még a Kr. u. II. században is kérelmeznie kellett háziorvosa számára a polgárjogot (Plin.: Epist. 10.5.4, 6.2.).
Ami pedig a medicina kétes helyzetét illeti: Plinius és Varro ugyan ars liberalisként említi az orvostudományt, maga az orvosi gyakorlat azonban, mivel fizetés járt érte, legföljebb ars mechanicának számíthatott. Cicero szerint ”merces est auctoramentum servitutis” (Cic. De off. 150), vagyis: a fizetség a szolgaság bére.
Az egyébként, hogy az orvos pénzt fogad el munkájáért, egészen a XIX. századig némiképp degradálta a szakmát, és bonyolult magyarázatokat tett szükségessé. A helyzet tehát zavaros maradt: Cicero az értelmiségiek, Varro a kézművesek közé sorolja az orvosokat.
Változás e szemléletben csak a III-IV. században következett be: ekkoriban ugyanis, a közösség által fizetett városi orvos (archiater) intézményének elterjedésével, illetve az alkalmazott orvosok számának növekedésével párhuzamosan – mint például az Ausonius család felemelkedésén láthatjuk – az orvosi szakma ázsiója is látványosan növekedett
Az orvosok beilleszkedését az is gátolta, hogy Rómának voltaképpen sosem volt központilag irányított egészségügye. Az egészségüggyel kapcsolatos kérdéseket a római jog a magánjog felől közelítette meg, a mai értelemben vett közegészségügyi intézkedések pedig a higiéné védelmében, vagy egyéb közmunkák (építkezés, csatornázás), illetve a járványok melléktermékeként születtek.
A római szemlélet ráadásul nem a betegellátást, hanem az egészségesek védelmét részesítette előnyben: az állam a ”civil szférában” ezért nem is alkalmazott orvost vagy egyéb egészségügyi személyzetet. Az egészségügyi képzés államosítási kísérlete is csak a késő császárkor fejleménye.
Nero Gymnasiuma vagy Hadrianus Athenaeuma csak egyebek közt foglalkozott orvosképzéssel. Az első, kizárólag orvosokat képző intézmény csak Alexander Severus (222–234) alatt létesült. A II. századig a képzés magániskolákban folyt vagy egy-egy jelentősebb mester oktatott magántanítványokat
Egészségügyi szervezetekről e korban szintén nem beszélhetünk. Csak a hadsereg és a gladiátoriskolák némelyike rendelkezett effélével (például Galénosz is egy ilyenben kezdte pályáját), itt jelent meg első ízben az alkalmazott orvos, az egészségügyi tisztviselő orvos intézménye, és a hadsereg találta ki az egészségügyi üdültetés és a szűrővizsgálat azóta oly ismerőssé vált fogalmát is. (A közegészségügy, higiéné, csatornaügy tisztviselői azonban Rómában továbbra sem orvosok voltak!)
A római kórház – eltekintve a mai hasonló intézményekre leginkább emlékeztető katonai kórházaktól – szintén sajátos funkciót töltött be, hiszen – amellett, hogy többnyire szentélyekhez kötődött – elsősorban nem a betegek gyógyítását, hanem elkülönítését és így az egészségesek védelmét szolgálta.
A Columella vagy a Celsus által emlegetett valetudinariumok pedig inkább csak a mai honvédségi ”gyengélkedőkre” emlékeztettek: képzett orvosok ezekben sem működtek, a kezelést kezdetben a pater familias, később segédszemélyzet végezte, s a ”beteganyag” is többnyire rabszolgákból állt.
A mai kórház őse csupán a birodalom keleti felében jelenik meg a kereszténység évszázadaiban: a xenodokhium-hospitale típusú, szegénygondozási feladatokat is ellátó, s egyértelműen a keresztény kultuszhoz kötődő intézmények formájában.
Csak a késő császárkor (III–V. század) vívmánya azoknak a város-egészségügyi szervezeteknek – valószínűleg spontán – kiépülése is, amelyek utóbb a középkori egészségügyben játszottak fontos szerepet (archiatratus, collegiumok, orvoscéhek kezdeményei).
Bizonyosak lehetünk tehát abban, hogy a késő császárkorig Rómában a gyógyítással foglalkozó személyek gyakorlatilag ugyanúgy csoportosíthatók, mint Egyiptomban vagy a klasszikus Hellászban, vagyis alapvetően három rétegük különíthető el: a templomok pap-orvosaié, a paloták – utóbb magánszemélyek, városok, a hadsereg és a gladiátoriskolák – világi orvosaié, illetve a ”népi” gyógyítóké, akik közt kuruzsló és ráolvasó éppoly bőven akadt, mint a maga területén szakképzett mesterember.
Magyar László András
Az orvosi rend tagolódása
Irodalom
1. Celsus AC. De medicina. Lib. I-VIII. Cambridge: Harvard Univ Press-Heinemann; 19711979. Vols 1-3.(The Loeb Classical Library)
2. Kerényi K. Az isteni orvos. Tanulmányok Asklépiosról. Budapest: Európa; 1999.
3. Koelbing HK. Arzt un Patient in der antiken Welt. Zürich-München: Artemis; 1977.
4. Kudlien F. Der griechische Azt im Zeitalter des Hellenismus. Seine Stellung in Staat und Gesellschaft. Mainz-Wiesbaden, Akademie-Steiner, 1979. (Abhandlungen des Geistes- und Sozialwiss. Klasse. Akademie der Wiss. und der Lit. Jg. 1979. Nr. 6.)
5. Puschmann Th. Gechichte des medicinischen Unterrichts von den ältesten Zeiten bis zur Gegenwart. Leipzig, Von Veit, 1889.
6. Scarborough J. Roman medicine. London: Thames and Hudson; 1969.
7. Kudlien F. Die Stellung des Arztes in der römischen Gesellschaft. Freigeborene Römer, eingebürgert Peregrine, Sklaven, Freigelassene als Arzte. Stuttgart: Steiner; 1966.
8. Szabó Á, Kádár Z. Antik természettudomány. Budapest: Gondolat; 1984.
Forrás:
http://www.lam.hu/folyoiratok/lam/0110/29.htm
1. Celsus AC. De medicina. Lib. I-VIII. Cambridge: Harvard Univ Press-Heinemann; 19711979. Vols 1-3.(The Loeb Classical Library)
2. Kerényi K. Az isteni orvos. Tanulmányok Asklépiosról. Budapest: Európa; 1999.
3. Koelbing HK. Arzt un Patient in der antiken Welt. Zürich-München: Artemis; 1977.
4. Kudlien F. Der griechische Azt im Zeitalter des Hellenismus. Seine Stellung in Staat und Gesellschaft. Mainz-Wiesbaden, Akademie-Steiner, 1979. (Abhandlungen des Geistes- und Sozialwiss. Klasse. Akademie der Wiss. und der Lit. Jg. 1979. Nr. 6.)
5. Puschmann Th. Gechichte des medicinischen Unterrichts von den ältesten Zeiten bis zur Gegenwart. Leipzig, Von Veit, 1889.
6. Scarborough J. Roman medicine. London: Thames and Hudson; 1969.
7. Kudlien F. Die Stellung des Arztes in der römischen Gesellschaft. Freigeborene Römer, eingebürgert Peregrine, Sklaven, Freigelassene als Arzte. Stuttgart: Steiner; 1966.
8. Szabó Á, Kádár Z. Antik természettudomány. Budapest: Gondolat; 1984.
Forrás:
http://www.lam.hu/folyoiratok/lam/0110/29.htm