logo

XVIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A járvány irodalmi forrásai

Szent Beszédek (Hieroi Logoi = Oratio XLVTI) című gyűjteményében amelyet a görögök gyógyító istenségének szentelt többször is visszatért a járvány témájára:

Csak egy bő évvel később lépett fel az a járványos betegség, amelyből engem az Üdvözítő Athéné Úrnő nyilvánvalóan megmentett. Körülbelül hat hónapon keresztül azután csodálatosan jól ment a sorom. Utána következett a makacs székrekedés és egyéb bántalmak, amelyet az isten mind szabályozott és hadd mondjam ezt az ő engedelmével még továbbra is szabályoz a napi diétás előírások és jóslatok révén.
IV.9

Nyár közepén éppen a külvárosban időztem, amikor majdnem az egész szomszédságot megtámadta egy járványszerű megbetegedés. Szolgáló személyzetemből először ketten vagy hárman lettek betegek, azután újabbak és újabbak, végül mindnyájan ágynak estek, ifjak és idősek egyaránt. Végül engem is elkapott. Az orvosok újra meg újra eljöttek a városból, segítőik betegápolóként szolgáltak nálunk. Közülük néhányan maguktól is elvállalták az ápolók helyett a feladatot. Még a háziállatok is továbbvitték a ragályt. Amikor valaki (testileg) nagyon megerőltette magát, azonmód úgy maradt (betegen vagy holtan) az ajtó előtt fekve. Így az ember ilyen körülmények között nem tudott többé egykönnyen hajóútra vállalkozni. Mindenhol csak csüggedést, jajveszékelést, nyögést és kétségbeesést lehetett tapasztalni. A városban is szörnyűséges kóresetek történtek.
II. 38

Ennek a lánynak a fivére az a Hermias volt, aki a nagy járvány során amikor is nekem az istennő megjelent halt meg, ahogy az ember mondaná, énhelyettem. Merthogy ő ahogyan azt később megtudtam ugyanazon a napon halt meg, amelyiken én megkönnyebbültem a láztól, bár ez teljes mértékben krónikus volt. Mindketten ápolónőm, Kallityché gyermekei voltak.
V. 25. Csalog Eszter fordítása

A járvány témája magának Marcus Aureliusnak főművében, az Elmélkedésekben is megjelenik. A filozófiai hasonlatban két orvosi megfigyelés is tükröződik: egyrészt hogy a dögvész az állatok között is pusztított, másrészt pedig a kor orvosi szak-irodalma alapján terjedését a levegő fertőzöttségének tulajdonították.

Az értelem romlása ugyanis nagyobb dögvész, mint a körülöttünk szétáradó levegő fertőzöttsége és elváltozása. Mert ez csak az állatok dögvésze, és az életüket támadja meg, az pedig az embereké, és az emberségüket támadja meg.
IX. 2. Huszti József fordítása

Kortárs irodalmi forrásaink közül az ún. „második szofisztika” A kis-ázsiai születésű római szenátor, Cassius Dio (164-235 k.) egyik legjelesebb képviselője, a mysiai Hadrianoiban született gyermekfejjel élte át az Antoninus-kori járványt, amely szüAelius Aristeides (Kr. u. 117-181) az egyik legfontosabb, aki szülőlőföldjén, Bithyniában is számos áldozatot szedett. Mivel már korábban is sokat belenére csak egy lakonikus tömörségű mondatban emlékezett, s ez idő alatt Asklépios elkötelezett hívévé vált, meg róla, Lucius Verus mezopotámiai hadjáratáról szólva:
Visszatérőben, katonáinak nagy részét elvesztette az éhínség és a járvány következtében, a túlélőkkel együtt mégis visszajutott Szíriába.
LXXI. 2. 4. Grüll Tibor fordítása

Dio kortársa, a szíriai Héródianos (Kr. u. 170-240 k.) A Római Birodalom története című munkájában már részletesebb leírást ad, amelyben burkoltan Galénos kritikája is megnyilvánul. Ugyanis, mint fentebb láttuk, Commodus orvosa a nagyhírű orvosdoktor volt, aki aromaterápiával akarta megakadályozni a járvány terjedését. Sikertelenül. Héródianos leírása azért is érdekes, mert bár ő maga provinciális volt, a járványt úgy mutatja be, mintha az csak Itáliában és azon belül is elsősorban Rómában pusztított volna.

Majdnem ugyanebben az időpontban Itália-szerte járvány tört ki, amely a legnagyobb kárt a fővárosban okozta, mivel túlnépesedett, és mindenféle népséget befogadott. Róma városa mind emberéletben, mind a háziállatokat tekintve igen nagy károkat szenvedett. Commodus orvosai javaslatára Laurentumba tette át székhelyét, amely sokkal kellemesebb klímájú volt, és igen nagy babérfái árnyékot nyújtottak, a település is róluk kapta a nevét.
Úgy tűnt fel, ez a hely biztonságos lesz, s az orvosok azt mondták, hogy a babér illatának ereje és a fák kellemes árnyéka ellenállóvá teszi az embert a vészt terjesztő levegővel szemben. A városlakók is követték az orvosok utasításait, orrnyílásukat és fülüket a legillatosabb szerekkel töltötték meg, szüntelenül füstölőket égettek. Egyesek ugyanis azt mondták, hogy illatuk betölti az érzékszervek nyílásait, és megakadályozza, hogy a vészes levegő behatoljon, ha pedig már bejutott, eredményesen kiűzi onnan. Ennek ellenére a dögvész ereje mit sem csökkent, igen sok ember és emberrel érintkező állat esett áldozatául.
I. 12. 1-2. Fehér Bence és Kovács Péter fordítása

A 4. században keletkezett történeti művek közül legfontosabb a Historia Augusta járványleírása, amelyet mind Lucius Verus, mind Marcus Aurelius életrajzában megtalálhatunk.12

Az volt a végzete, hogy a provinciákba, amelyeken keresztül utazott egészen Rómáig, úgy tűnik, magával hurcolt valamilyen fertőzést. Az a hír járja, hogy a fertőző betegséget Babilóniában kapta el, ahol Apollo szentélyében egy arany szelencéből, amelyet egy katona véletlenül kettévágott, fertőző gáz szabadult ki, és elárasztotta a parthusok vidékét, majd az egész világot. Ez nem Lucius Verus hibájából történt, hanem Cassiuséból, aki a békeszerződés ellenére megostromolta Seleuciát, amely korábban barátként fogadta katonáinkat. Ez alól a vád alól azonban többek között Quadratus, a parthus háború történetírója menti fel őt, azzal vádolva a seleuciaiakat, hogy ők szegték meg először a szerződést.
Lucius Verus VIII. 1-4. Orosz Ágnes fordítása

Akkora volt a pestis, hogy kocsikkal és szekerekkel szállí-tották a holttesteket. Akkor pedig az Antoninusok a temetésről és a sírokról igen kemény törvényeket hoztak, mivel megtiltották, hogy bárki is ott építsen sírt, ahol éppen akar. Ez ma is érvényben van. Sok ezernyi embert vitt el a dög-vész, és sokat az előkelők közül is, akik közül a legtekintélyesebbeknek [a császár] Antoninus-szobrokat is állíttatott. Annyira kegyes volt, hogy közköltségen tartatott temetéseket. (...) Mivel még mindig tombolt a dögvész, egyrészt az istenek tiszteletét igen gondosan helyreállíttatta, másrészt a rabszolgákat, ahogy a pun háborúban is történt, felvette a katonaságba, s őket az önkéntesek mintájára „önként bevonulóknak” nevezte el. Felfegyverezte a gladiátorokat is, akiknek az „engedelmeskedők” nevet adta. Katonává tette a dardán és a dalmát rablókat is. Felfegyverezte a diogmitákat, és a germán segédcsapatokat is igénybe vette a germánok ellen.
Marcus Aurelius XIII. 13; 21. Lakfalvi Géza fordítása

Az első részlet a járvány kitörésének okaival foglalkozik, és azt egyértelműen Lucius Verus keleti hadjáratával, illetve egy Babilónban elkövetett szentségsértéssel hozza összefüggésbe. A második részlet a járvány jogi, vallási és katonai következményeiről szól: a temetésekkel kapcsolatos új törvényekről, az istenek tiszteletének helyreállításáról, valamint a rendkívüli sorozásokról, amely a gladiátorokat, rabszolgákat és a barbárok egy részét is érintette.
A szövegben említett diogmites valamiféle polgárőrség lehetett Kis-Ázsia rurális részein, amint azt Aizanoiból és Termessosból előkerült epigráfiai emlékek is igazolják. Egy a boiótiai Thespiaiban talált feliraton nyolcvan fiatal regruta, egy orvos és két kísérő neve szerepel, akik önként jelentkeztek a „legnagyobb és legszentségesebb császár”, Marcus Aurelius Antoninus Augustus Armeniacus Parthicus hadjáratában való részvételre.
A nevek viselőjének több mint 80%-a peregrinus volt, ugyanakkor a felirat nem említi, hogy itt egy szokásos auxilia-sorozásról lett volna szó, sőt ellenkezőleg: az önkénteseket és szüleiket különféle meg-tiszteltetésekben részesítik, amelyek korábban csak a városi magistratusoknak jártak ki.

A 4. század végének nagy történetírója, Ammianus Marcellinus (325/330 post 391) Róma története című művében megerősíti, hogy a járvány kitörésének egy szentségtörés volt az oka, de annak színhelyét nem Babilónba, hanem a Tigris melletti Seleukeiába helyezi:

Már említettem, hogy amikor Verus Caesar vezérei ostrom-mal bevették a várost [Seleuciát], ledöntötték alapjairól Apollo Comaeus szobrát, Rómába vitték, ahol a főpapok a palatinusi Apollo-templomban állították föl. Mondják, hogy a szobor elhurcolása után a katonák fölgyújtották a várost, majd átkutatták a szentélyt, ahol egy szűk nyílást találtak.
Amikor kiszélesítették, hogy valamilyen értékes holmit találjanak, egy elzárt szent helyről, a chaldaeusok rejtekéből valamilyen őseredetű vészes anyag tódult ki, amely gyógyíthatatlan betegségeket okozott, s az említett Verus és Marcus Antoninus idejében Perzsia határától a Rajnáig és Galliáig halálos járványokkal fertőzött meg mindent.
XXIII. 6. 24. Szepesy Gyula fordítása

Ugyancsak a 4. század második felében működött Eutropius, aki a Breviarium historiae Romanae című kompendiumában így foglalta össze az Antoninus-kori járvány legfontosabb hatásait:

[A markomann háború] azáltal vált igazán végzetessé, hogy odaveszett az egész római hadsereg. Közben tudniillik akkora pestis dúlt, hogy a perzsiai győzelem után Rómában, Itáliában és szerte a provinciákban az emberek nagy része és szinte minden katonai egység elpusztult a járványban.
VIIL 12. Teravágimov Péter fordítása

Végül nézzünk egy 5. századi forrást is, a keresztény Orosiust (375-418 k.), aki A pogányok ellen című nagyhatású művében így fogalmazott:

Következett egy járvány, amely a számos provinciát meg-fertőzött, és a ragály egész Itáliát oly mértékig elpusztította, hogy a szerteszét fekvő majorságok, földek és városok munkások és lakók nélkül, elhagyatva romokká és erdőkké váltak. Mondják, hogy még a római hadsereget, azaz valamennyi legiót amelyek hosszas téli elszállásolásokra voltak szétosztva olyannyira felemésztette [a járvány], hogy a markomann háborút, amely újra kitört, csakis új katonák besorozásával tudta folytatni, amit Marcus Antoninus három éven keresztül egyfolytában végzett Carnuntumnál.
VII. 15. 5-6. Grüll Tibor fordítása



Grüll Tibor


Grüll Tibor (1964) egyetemi docens a Pécsi Tudományegyetem Ókortörténeti Tanszékén. Kutatási területe a Római Birodalom története, ezen belül földrajzi, gazdaságtörténeti és ökológiai kérdések, valamint a hellenisztikus és római kori judaizmus és a korai kereszténység története.


Forrás: Grüll Tibor „Non extincta lues" Az Antoninus-kori járvány