logo

X Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A teahiány következményei a római közegészségre nézve

A rómaiaknál a szembaj (aspritudo = trachoma) valóságos népbetegségnek számított, Galénosz 124 fajtáját ismerte. A baktériumfertőzéssel terjedő szembetegségek ma már antibiotikumos kezeléssel gyógyíthatók, de a római korban természetesen még nem létezett ez a medicina. Hogy ehelyett mit írtak fel receptre a római orvosok, íme egy példa, ugyancsak Galénosztól: „48 gr vasoxid, 24 gr sáfrány, 12 gr mirrha, 8 gr hematit, 12 gr ópium, 36 szem fehérbors, 80 gr gumiarábikum - mindez jól elkeverve falernumi borral”. Ma már azt is tudjuk, hogy a trachoma elsődleges kiváltó okai a rossz higiénés körülmények, a vitaminhiányos táplálkozás és a fertőzött víz. Nem véletlenül mondják a szakemberek, hogy ez a betegség elsősorban szociális, és csak másodsorban orvosi probléma.

A szembetegségekre gyógyírt kínáló római oculariusok tevékenysége régészetileg is jól dokumentálható. 1977-ig 240 olyan kis (kb. 4 cm-es) simára csiszolt kőlapocskát találtak, amely a rajtuk található feliratok szerint szemorvosoké volt. Ezek többsége a Birodalom északi tartományaiban került elő (Tres Galliaeből 89; Belgicából 73; Britanniából 20; Germaniából 42). Érdekes, hogy Görögország és Egyiptom területéről mindmáig nem kerültek elő ilyen lapocskák, pedig a szembetegség itt is elterjedt lehetett. Tudjuk, hogy Napóleon egyiptomi seregéből 1800-ban két és fél hónap alatt több mint 3000-en fertőződtek meg a trachomától.
A leletek hiánya természetesen nem jelenti azt, hogy itt nem működtek szemorvosok: az említett kis-ázsiai Galénosznak remek szemgyógyszerei voltak, és a bithüniai Aszklepiadész is foglalkozott szemorvoslással. A csiszolt lapocskák egy része források vagy szent helyek környékén került elő, valószínűleg azért, mert a gyógyulni vágyók itt hagyták őket. Más részük piacokon, sőt amfiteátrumokban és színházakban is, ami arra enged következtetni, hogy a szemorvosok mindenütt praktizáltak, ahol nagy tömeg gyűlt össze.

Az irodalmi és régészeti források egybehangzóan tanúsítják, hogy a trachoma leghatékonyabb gyógyszere a lyciumnak nevezett medicina volt, amit egyenesen Indiából szállítottak. A lyciumot, amelynek fő hatóanyagát egy tanninban gazdag növény kivonata alkotta, egy Berberis nevű, Indiából (pontosabban a mai Lahore környékéről, vagyis Pakisztán területéről) származó család importálta a Római Birodalomba.
Scribonius Largus - aki azért kísérte el Claudiust Britanniába, hogy különleges gyógynövényeket találjon - szintén ezt tartotta a legjobb szemgyógyszernek. Néhány orvoslással összefüggő régészeti lelet is kapcsolatban áll a lyciummal: egy Athénban talált, ma a British Museumban lévő, 3 cm magas ólom korsócska a Lükion para Muszaiu feliratot viseli, melynek jelentése „Lükion Musza receptje szerint”. Nem másról van szó, mint Antonius Musáról, Augustus háziorvosáról. A lycium felirat ellenben teljességgel hiányzik a nyugati tartományokban előkerült collyrium-lapocskákról, ami talán annak tudható be, hogy ennek a drága szernek a kereskedelme idáig már nem ért el.

A tea kínai eredetű növény. Már i. e. 800-ban egy Lu Ju nevű renegát buddhista szerzetes - császári támogatással - Csa Csing címen írt egy traktátust a tea termesztéséről és fogyasztásáról. A teaivást buddhista misszionáriusok terjesztették el Japánban is, igaz, csak az i. sz. 8. században. A kínaiak állítólag azért nem szenvedtek annyit ezektől a járványos betegségektől, mert rendszeresen fogyasztottak teát, amelyhez a vizet fel kellett forralniuk. (Ez Japánban ma is hagyományos szertartás.) A rómaiak azonban - úgy tűnik - lemaradtak erről az élvezeti cikkről és egyben egy fontos gyógyszerről. Pedig ha a tea nem is, de a vízforralás önmagában sok bakteriális megbetegedésnek elejét vehette volna.

A teát elsőként a 16. század közepén portugál misszionáriusok hozták be Európába, majd a 17. században főként a hollandok kereskedtek vele. A növény kedvező és kedvezőtlen hatásairól persze azonnal vitatkozni kezdtek az orvosok (a tudós disputák egészen 1657-ig tartottak), ez azonban nem zavarta meg a nagyközönséget abban, hogy rákapjon az új élvezeti cikkre.

Peter Stuyvesant 1650-ben már Új-Amszterdamban árulta a teát az amerikai holland kolóniának. Angliába valamikor 1652 és 1654 között érkezett meg a tea, és hamarosan a szigetország nemzeti italává vált.


Forrás: Grüll Tibor - Az utolsó Birodalom