A klasszikus antikvitásban betegségek gyógyítására gyakorlatilag minden isten és hérós képes volt, közülük mégis kevés bírt gyógyító kultusszal. A legnagyobb gyógyító kultusza, Héraklés és Sarapis mellett, Asklépiosnak volt, amely Epidaurosból indult hódító útjára, és a Kr. e. 5. század második felére erősödött meg eléggé ahhoz, hogy más városok is átvegyék. Először a környező kisebb-nagyobb városokban, így Delphoiban és Korinthosban alakultak szentélyek, majd Kr. e. 420-ban Athénban is bevezették Asklépios kultuszát, jóval az athéni dögvész után.

A Kr. e. 4. században az Égei-tenger szigetein és Kis-Ázsiában alakultak új Asklépios-szentélyek, Róma pedig Kr. e. 293-ban importálta a kultuszt, egy nagy járvány pusztítása után. A Kr. u. 1. század elejére már több mint háromszáz kultuszhelyet ismerünk. A kultusz ebben és a rá következő évszázadban élte fénykorát, és még a Kr. u. 3. században is jelentős támogatottsága volt, amit a kereszténység térnyerése is csak lassan tudott háttérbe szorítani.

Az Asklépios-templomok legtöbbje a városfalon kívül és, ahogy azt Vitruvius (Az építészetről I. 2, 7) és Plutarchos (Római kérdések 94) megjegyzi, egészséges klímájú, bőséges forrásvízzel rendelkező helyeken épültek fel. A több száz templom közül néhány, mint Epidauros, Athén, Kós és Pergamon, hatalmas komplexummá alakult, a szentélykörzet mellett szálló, sportpálya és fürdő, sőt gyakran színház vagy könyvtár is rendelkezésre állt a hosszabb időn át a helyszínen tartózkodó betegeknek és hozzátartozóiknak. Ezektől eltekintve a templomövezetek felépítése hasonló volt.
Az előcsarnokban kaptak helyet a csodás gyógyulási feliratok (iamata), illetve az agyagból, néha fémből vagy márványból készült fogadalmi ajándékok, amelyek a meggyógyított testrészt (fej, végtagok, szem, fül, nemi szervek) ábrázolták, s amelyeket a gyógyulni vágyók megérkezésükkor megszemléltek és megbizonyosodhattak az isten gyógyító erejéről. A templom belsejében volt egy medence a rituális tisztálkodáshoz, amely a lélek megtisztulását is szimbolizálta, ahogy az epidaurosi szentély Alexandriai Szent Kelemen által idézett felirata is tanúsítja:

Tiszta legyen annak a szíve, aki a templomba belép. A tisztaság pedig nem más, mint szent gondolatok. (Csepregi Ildikó fordítása)

Vagyis a megtisztulás nem annyira a templomlátogató által elvégzett rituális tisztálkodáson és egyéb szertartásokon, hanem inkább az illető lelki tisztaságán múlt. A templomban lévő oltáron bemutatták az áldozatot, majd bevezették a betegeket egy közelről nem meghatározható terembe (enkoimétrion vagy abaton), ahol a rituális alvás (enkoimésis, latinul incubatio) zajlott: a gyógyulni vágyók lefeküdtek a padlóra, majd pedig eloltották a fáklyákat. A szerencsésebb pácienseknek megjelent álmában Asklépios, és meggyógyította őket, másoknak egy álomképben adta tudtára, mit kell tenniük a gyógyulás érdekében.
Ébredéskor, ha a gyógyulás és az álom nem volt egyértelmű, a páciens megvitathatta a templomban lévő papokkal és orvosokkal, mit jelentett az álom, és milyen gyógymód alkalmas a betegsége gyógyítására. A többség ezután hazautazott, néhányan viszont hosszabb időszakon át élvezték Asklépios szentélyének a vendégszeretetét: ismertek három-négy hónapos kezelések (C21), de a rekordot alighanem Aelius Aristeidés, a kiváló Kr. u. 2. századi szónok tartja, aki kisebb-nagyobb megszakításokkal tizenhét évig volt a pergamoni szentély vendége.
A gyógyulást követően újabb áldozatot kellett bemutatni, amely a páciens háláját volt hivatott kifejezni: gyakran maga Asklépios szabta meg a gyógyító álomban, mi legyen a fizetség, figyelembe véve a páciens anyagi helyzetét: például egy kisfiútól játékkockákat (A8), egy halkereskedőtől halat (C4), Sophokléstól pedig egy verset kért. A páciensek többsége egy felirattal vagy a meggyógyított testrészük másolatával is kifejezte háláját az isten iránt erről sokszor megint csak maga az isten rendelkezett az álomban.

Ezek a feliratok átfogó képet adnak Asklépios gyógyításairól. A legnagyobb korpusz az epidaurosi feliratok gyűjteménye (iamata) a Kr. e. 4-2. századból, de ismertek még későbbre datálható feliratok is, mint például az e folyóirat hasábjain már ismertetett Marcus Iunius Apellas epidaurosi felirata a Kr. u. 2. századból.
Az epigráfiai forrásanyag mellett a legfontosabb irodalmi forrás Aristophanés Kr. e. 388-ban bemutatott Plutos című komédiája, valamint a már említett Aelius Aristeidés Szent történetei, amely gyógyulásának állít emléket hat könyvben, és a Kr. u 2. század második felére datálható.

A Kr. e. 4-2. század és a Kr. u. 2. század forrásai jelentős eltéréseket mutatnak az álmok és az álombeli gyógyulás mibenlétében, de néhány főbb tendencia minden forrásban felismerhető. Például az az elgondolás, hogy a betegség isteni büntetés ahogy az Ilias első énekében (43-52) a dögvész Apollón haragjának a következménye teljesen hiányzik Asklépiosnál. Ennek oka a hippokratési orvostudomány népszerűvé válása mellett az lehetett, hogy inkább a járványokat tartották isteni büntetésnek, mintsem az izoláltan jelentkező betegségeket, márpedig Asklépiost a források tanúsága szerint túlnyomó többségben az utóbbi, főleg idült megbetegedésekben szenvedők keresték fel.
Az isten tehát elsősorban krónikus betegségekre (bénulás, némaság, vakság) specializálódott, bár olykor az akut betegségeket vagy traumás sérüléseket is el kellett látnia, mint például Aischinas sérülését, akinek egy tövisbokor verte ki a szemét, mert egy fáról illetéktelenül leskelődött Asklépios után (A11). Így érthető, hogy a gyógyulási feliratok is leginkább a krónikus eseteket említik, hiszen ezek sikeres meggyógyításának sokkal nagyobb a hírértéke, főleg, ha azokkal a korabeli orvostudomány nem volt képes megbirkózni.

A korabeli orvosok limitált tudását látva a szakirodalom számára kézenfekvőnek tűnik, hogy elsősorban az orvosok által gyógyíthatatlannak ítélt betegek fordultak Asklépioshoz. Ez a feltételezés nem teljesen légből kapott, az orvosi szakmának ugyanis nem létezett állami felügyelete az ókorban, azaz egy orvos megélhetése a közösségén belüli megítélésétől függött. Erre pedig nagyon negatívan hatott, ha olyan pácienseket vállalt el, akik nem gyógyíthatók, vagy mert becsapta ezeket az embereket, gyógyulást ígérve nekik, vagy mert nem ismerte fel a betegség természetét, azaz inkompetensnek bizonyult.
Ugyanakkor ez a legkevésbé sem jelentette azt, hogy sorsára hagyták ezeket a betegeket: Galénos, aki olyan pontosan jósolt a beteg tüneteiből, hogy sokan jósnak, és nem orvosnak tartották, korán felismerte, hogy egyik kollégája, Antipatros halálos beteg, ennek ellenére haláláig figyelte annak egészségi állapotát, sőt még gyógymódot is javasolt számára.

Szintén ellentmond a feltételezésnek az a tény, hogy az Asklépios-templomoknál orvosok is voltak, akik segítettek a páciensnek az álom értelmezésében, és különféle terápiás megoldásokat javasoltak. A páciensek pedig természetesen minden gyógymódot kipróbáltak annak érdekében, hogy meggyógyuljanak: az, hogy az istenekhez fordultak, egyáltalán nem zárta ki, hogy egy orvost, esetleg egy mágust is felkeressenek, vagy fordítva. Azaz Asklépios kultuszát (és az összes többi gyógyító kultuszt) helyesebb a korabeli egészségügyi ellátás egyik jelentős szektorának tartani, semmint a halálos betegek utolsó menedéknek, kiváltképp a császárkortól kezdve, amikor is a vallásos gyógymódok egyre inkább a korabeli orvostudomány által javasolt terápiás módszereken alapultak.

Ugyanakkor a korai és késői időszak forrásai néhány fontos változást is jeleznek. Ehhez érdemes megnézni az egyik gyógyulási feliratot (A9):

Az istenhez egy félszemű férfi érkezett könyörögve, akinek csak a szemhéjai voltak meg, a szemhéjai között pedig semmi sem volt, hanem teljesen üres volt szemürege. A szentélyben lévők közül néhányan kinevették együgyűségét, hogy azt gondolja, látni fog, holott egyáltalán nincs szeme, csak a helye van meg. Amíg benn aludt, álomképet látott. Almában az isten valamilyen gyógyszert forralt, majd széthúzta szemhéját, és beleöntötte az orvosságot. Miután felvirradt, úgy távozott, hogy mindkét szemével látott. (Czeti István és Seres Dániel fordítása)

Az idézett szöveg szerint Asklépios maga műtött (lásd még A4, A12, A13, A18, B1, B3, B5, B7, B10, B12, C23), ő készített gyógyszert (további példák: A4, A9, A17, A19, B21), máskor pedig kikérdezte a beteget (A2, A4, A8, B14), vagy követelte a fizetséget (A7, A8, B2, C4)33 azaz úgy viselkedett, mint egy korabeli orvos. Olykor vele voltak a szolgái is mint az orvosok segédei vagy tanítványai, akik lekötözték a beteget a műtéthez (B7) vagy kivitték a templom elé (B18), illetve fiai, akik Troizénban praktizáltak, de nem tudták elvégezni a műtétet (visszailleszteni a páciens fejét), így Asklépiosnak kellett közbeavatkoznia (B3).
A nagy különbség Asklépios és egy orvos között természetesen az volt, hogy Asklépios hatalma a betegségek legyőzésében messze meghaladta a halandó orvosokét. A feliratok célja éppen ennek az isteni képességnek és hatalomnak a propagálása, amit felerősítenek a kétkedő hangok, mint az idézett szövegben, de ugyanez a kétkedés előfordul a törött ivóedény (kóthón) esetében is (A10), vagy olykor a betegek részéről, akik kigúnyolták a feliratokat (A3, A4, B16). Emiatt és Asklépios papjainak tendenciózus szerkesztőmunkája miatt a modern kutatás színtiszta propagandának tartja az iamatát de a propaganda is csak akkor tud működni, ha a páciensek igényeivel találkozik, és elhiteti velük, hogy betegségükre kapnak gyógymódot, például úgy, hogy Asklépiost isteni hatalommal felruházott orvosnak mutatja, vagy úgy, hogy a terápiában kételkedőket is meggyógyítja.

A hippokratési és nem hippokratési orvosi teóriák és terápiák és azok gyors elterjedése, illetve divatossá válása Asklépios gyógyításaira is komoly hatással volt. Marcus Iunius Apellasnak Asklépios „azt parancsolta, hogy azon a két napon, amíg eső lesz, burkoljam be a fejemet, sajtot és kenyeret egyek, zellert salátával, vegyek fürdőt úgy, hogy ebben senkinek a segítségét nem veszem igénybe, edzzem a testemet futással”
(IG IV2 I, 126, Németh György fordítása).

Azaz a császárkori feliratokon már nem az isten operált és készített gyógyszert a páciens álmában, hanem utasításokat adott. Ezek az utasítások pedig a korszak népszerű dietétikai elképzelésein alapultak: kímélő ételek fogyasztása, koplalás, mozgás, fürdés, masszázs, pihenés. Szintén nagy különbség, hogy míg a korai források nem említenek orvosokat, addig például Aelius Aristeidés gyakran említ őket, ugyanis az álmot sok esetben képzett orvosokkal, orvosi ismeretekkel rendelkező barátaival, illetve a templomi személyzettel beszélte meg.
Aristeidés álmainak megfejtésekor egyébként a barátok vagy az orvosok gyakran az istentől jövő sugallat ellenében foglaltak állást, de végül mindig az istennek lett igaza: ha Aristeidés az istennek engedelmeskedett, jobban lett, ha (ritkán) nem, rosszabbodott az állapota. Ennek ellenére igen gyakran kikérte az orvosok tanácsát, sőt, olykor az általuk ajánlott kezelést is elfogadta. Vagyis némi túlzással azt mondhatjuk, hogy az isten orvoslást tanult, még ha az incubatio és az azt megelőző, illetve követő szertartások meg is maradtak. De hogyan folyt a terápia közvetítése az álomban?
A feliratokon az isten parancsol vagy int, mit kell tenni, vagyis úgy tűnik, hogy egyértelműen megszabta a terápiát, ám Aristeidés Szent történetei alapján sokszor nem volt ilyen egyértelmű az üzenet, és a páciensnek kellett megfejteni (némi külső segítséggel), mit akarhat az adott álomképpel az isten.

Azt álmodtam, hogy néhány barbár foglyul ejtett, akik közül az egyik odalépett hozzám, és úgy tűnt, mintha billogot akarna sütni rám. Aztán belenyúlt a számba az ujjúval egészen le a torkomig, és beleöntött valamit, nyilván ottani szokás szerint, amit gyomorsavnak (oxysitia) hívott. Később, amikor beszámoltam róla, mit álmodtam, a hallgatóság csodálkozott, mondván, ez volt az oka annak, hogy a szomjam ellenére nem tudtam inni, mert az ételek (ta sitia) savassá (oxys) váltak. Javallt a hánytatás, illetve a barbár előírta, hogy a mai nap tartózkodjak a fürdéstől, és ehhez tanúul hívjak egy szolgát. Tartózkodás a fürdéstől és hányatás a megkönnyebbülés érzésével.
Aelius Aristeidés: Szent történetek I. 9


A történet jól mintázza az aristeidési narratívát, ahol az álom és a valóság határai, illetve az időbeliség és térbeliség keretei is összemosódnak: a valósnak tetsző hallgatóság után még visszanyúl egy megjegyzés erejéig az álombeli barbár férfi utasításához, ami miatt Harris a hallgatóságot is álombelinek véli. Egy másik álom ismertetésénél maga Aristeidés is azt írja, hogy olyan, mintha valahol félúton lenne álom és valóság között (II. 32).
Az álom megfejtése a korabeli álomfejtés teljesen tipikus példájának tartható, ami a daldisi Artemidóros (kb. Kr. u. 2. század) álomfejtéseiben is tetten érhető: a savas nedű valójában gyomorégés, mint ahogy az álomban elfogyasztott Asklépios ujjai (daktylos) valójában a gyógyulást elősegítő datolyát (daktylos) szimbolizálja (Artemidóros: Alomfejtés V 89).

A gyógymód pedig olyan, a korban használt közkeletű módszereken alapult, mint a purgálás.




Zimonyi Ákos (1987) az ELTE BTK Ókortörténeti Doktori Programjának hallgatója.
Kutatási területe a görög–római orvoslás társadalomtörténete, különösképpen a császárkori Róma orvosainak társadalmi helyzete.