A rómaiak, akiknek orvoslási tudománya kezdetben meglehetősen alacsony színvonalú volt, gyógyító istenüket is háborúiknak köszönhetik. Livius kilencedik, elveszett könyvében tudósít arról, hogy a második samnis háború idejében, Kr. e. 292-ben ragályos betegség, feltehetőleg pestis pusztított Rómában. A senatus a Sybilla-könyvekből arra a következtetésre jutott, hogy gyógyító istenséget kell kérni a görögöktől. A hagyomány szerint Epidauroszból, Aesculapius (azaz Aszklépiosz) szentélyéből hajón szállítottak egy kígyót Rómába. Már a Tiberisen haladva a kígyó hirtelen a vízbe csúszott és egy kis szigetre úszott. Ezért ott, az Insula Tiberinán építették fel az első római Aesculapius-szentélyt.

Mint mondtuk, a pestishez gyakran kapcsolódott az isteni büntetés képzete. A büntetést kiváltó bűn eredhet az istenségeitől elforduló néptől, de a népével kegyetlenkedő uralkodótól is. Nem véletlen, hogy a Nero uralkodásának utolsó éveiben fellépő dögvészt is így ábrázolja a történetíró Suetonius:
„Az uralkodó okozta nagy bajokhoz és csapásokhoz még néhány sorsszerű is hozzájárult: dögvész, amely egyetlen ősz folyamán harmincezer halottal növelte Libitina (vagyis a halottak istennője) lajstromát”.

A járvány pontos évének meghatározásában segít, hogy a történetíró elmondja: ebben az évben volt „a britanniai vereség, amelyben a két legnevezetesebb várost kifosztották, és sok római polgár meg szövetséges vesztette életét; a Keleten elszenvedett gyalázat, hogy Armeniában iga alá hajtották a legiókat, Syriában pedig nagy keservesen tudtak ellenállni”. Valószínű, hogy ugyanerről a járványról ír Tacitus is az Annalesben. Egybevetve a két forrást és a bennük szereplő utalásokat, a járvány idejét a Kr. u. 65. évre, a Piso-féle összeesküvés utáni évre tehetjük.

Az ókori Róma nagy orvosi szaktekintélye is foglakozott a pestissel: Galénosz (Kr. u. 130–200 k.), aki Marcus Aurelius orvosa volt. Az Kr. u. 161–166-os parthus hadjárat fényes sikert hozott ugyan, de a visszatérő seregek 166-ban magukkal hozták a dögvészt. Galénosz a pestisjárvány elől Pergamonba menekült, onnan szólította maga mellé a filozófuscsászár. Az uralkodótárs, Lucius Verus az ismét fellángoló pestisjárvány áldozata lett Aquileiában a markomann hadjáratot megelőzően (Kr. u. 169). A lakosság veszteségét az egykorú források alapján kb. 20%-osra, míg a hadseregét 25%-osra becsülhetjük.

A Severusok dinasztiájának idejéből is tudunk pestisjárványról: Cassius Dio szerint Septimius Severus császár (193–211) Kr. u. 199–200 telén Egyiptomban állomásozott a parthusok elleni hadjáratot követően. Rövid palesztinai kitérő után felhajózott a Nílus alsó folyásának vidékére, de az etiópiai területekről a Nílus alsó folyásának vidékére betört pestisjárvány megállította (Róma története 67.13.1.).

Szintén Etiópiát jelöli meg a pestis forrásául I. Alexiosz Komnénosz bizánci császár kancellárja, Ioannesz Zoarasz, aki Epitome historión c. világkrónikájában főként Cassius Dio utolsó, elveszett könyvére támaszkodva számol be a pestisről, amely Trebonianus Gallus (Kr. u. 251–253) császársága alatt pusztított:
„De ebben az időben pestis is pusztította a vidéket, amely Etiópiában kezdődött és minden országban szétterjedt, keletre és nyugatra. Sok város kiürült és a ötvenes évek végére teljesen elnéptelenedett”.

A járvány nem állt meg Róma falai előtt: 251 júliusában ott is felütötte a fejét. A járványnak esett áldozatul C. Valens Hostilianus, Gallus társcsászára is, s akár pestisnek, akár kanyarónak minősítjük a betegséget, tény, hogy az egykorú beszámoló szerint Rómában napi 5000 áldozatot szedett.

A korabeli leírások alapján a történeti irodalom sokszor a mai napig himlőnek, illetve kanyarónak minősíti az „Antoninusok pestisét”. Az egykorú források a himlő megjelenését a római birodalom területein Marcus Aurelius germán hadjárataitól eredeztetik. 251-ben Karthágó püspöke, Szent Cyprián sokkal inkább a kanyaró tüneteire emlékeztető leírást ad az Antoninusok és Trebonianus Gallus korának pestiséről.
A kérdéses forrásokban azonban nagymértékben keverednek a különböző kiütéses betegségek klinikai jegyei, ezért a himlős betegségek mögött egyszerre sejthetjük a variola vagy smallpox (feketehimlő), a morbilli (kanyaró) vagy akár a rubeola tüneteit is. A kiütéses betegségek tüneteik alapján történő szétválasztási nehézségei végigkísérték az orvosi szakirodalmat, egészen a 19. századig.
Rházesz (Rasis, kb.850–930) perzsa orvos, aki a bagdadi kórház vezetője volt, munkájában még együtt értekezett a himlőről és a kanyaróról (De variolis et morbillis). A két kórképet csak 1846-ban különítette el végleg Panum dán orvos. Tény, hogy Hippokratész beszámol egy magas lázzal és a mirigygyulladással járó betegségről (Aforizmák 6. 55), amelyet később az utókor orvosai, köztük Galénosz is pestisnek értelmeztek.

Ammianus Marcellinus mint a háborúhoz kapcsolódó dögvészről számol be Constantius császár parthus hadjáratakor kitört betegségről, amikor Kr. u.358–359-ben a rómaiak által uralt mezopotámiai Amida városát megtámadják II. Saphur seregei: „a sok bajhoz még a dögvész is hozzájárult, amelyet a férgesedő hullák párolgása, a tikkasztó hőség és az emberek kimerültsége még inkább terjesztett”. A történetíró hivatkozik az említett Iliász-részletre, valamint Thuküdidész leírására is, és kitér a ragályok okának ismertetésére.

Iustinianus uralkodása (527–565) alatt a perzsa háborúk befejezését követően, 541–542-ben minden addiginál szörnyűbb pusztítással jelentkezett a dögvész Bizáncban. Prokopiosz szerint naponta mintegy 10 000 ember esett áldozatul a dühöngő járványnak. Becslések szerint 541 ősze és 542 tavasza között összesen 200 ezer fő volt a járványban elhaltak száma, ez a város népességének mintegy 40 százaléka lehetett.
A járvány végigterjedt a Földközi-tenger partvidékén, elérte Itáliát és Galliát is. Az Örök Városban pestisjárvány búcsúztatta a 6. századot, a betegségben halt meg II. Pelagius pápa (579–590) is. A pápai trónra lépő I. (Szent) Gergely (590–604) pontifikátusának kezdete is a pestis árnyékában játszódik le.



Mende Gusztáv Balázs


Mende Gusztáv Balázs (1971) PhD, paleoantropológus, a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének munkatársa. Kutatási területe a paleoantropológia és paleo-demográfia.