A viharba került hajót előbb a villámcsapás fenyegette, majd a sűrű hullámcsapások következtében megtelt vízzel. A kormányos parancsára ekkor az utasok bedobálták a hajó terhét a tengerbe: bíbor köntösöket, ezer mívesen kidolgozott ezüsttálat, vegyítő edényeket, kelyheket, mert ”hol merné más a világon / többre becsülni fejét az ezüstnél, üdvöt a pénznél?” .
A vihar dühe azonban továbbra sem csillapult, így a matrózok fejszét ragadtak, és az árbocot is kivágták. Végül a szinte ronccsá vált, szedett-vedett rongyokkal ”felvitorlázott” bárka befutott Ostia kikötőjébe. Nem csoda, ha az ókorban a hajósnépeket tartották a legbabonásabbaknak, hiszen jóformán minden út halálos veszélyt jelentett számukra. A Misna egyik traktátusa például megtiltja, hogy zsidók pogányokkal üzletet kössenek nyilvános vagy magán ünnepeken (például születésnap alkalmából); de ugyancsak tilos bizniszelni egy pogánnyal aznap, mikor hajóútjáról megérkezett, mivel ez alkalommal bizonyosan bálványimádó szertartásokban vett részt.
Hogy a tengeri utazás milyen veszélyeket rejtett: ”fogadalmi táblák száza reá a bizonyság templomainkban” – hogy ismét Iuvenalist idézzük. A költő megállapítását a régészet is igazolta. Egyiptom déli részén, a Vörös-tenger melleti El-Kanaďs egyik Pánnak szentelt templomában kilencven fogadalmi felirat került elő, amelyben a szerencsésen partot ért utazók hálálkodnak isteneiknek, köztük egy zsidó is: ”Dicsőség Istennek! Theodotosz, Dórión fia, zsidó [állította], miután megmenekült a tengerből”.
Ugyancsak az egyiptomi Koptoszban előkerült fogadalmi feliraton így hálálkodik egy hajós ember:
”A nagy szamothrakéi isteneknek! A thérai Apollóniosz, Szószibiosz fia, fedélzeti tiszt [állította], mivel nagy veszélyekből menekült meg, mikor kihajózott a Vörös-tengerről, fogadalomképpen”.
A hajótörések gyakoriságát bizonyítja az Újszövetség is, hiszen Pál élete során összesen négyszer szenvedett hajótörést. Lukács egy hajónapló részletességével számol be a Caesareától Puteoliig tartó utazásról: a hajó nevét, a szelek irányát, a kikötők fekvését, az időjárás változását is lejegyezve.
Pál vitába száll a római tiszttel és a kormányossal, hogy megtegyék-e a Kaloi Limeneszből Foinixba (a mai Fineka) vezető rövid utat. Az ellenkezés oka a rossz idő mellett a kései szezon lehetett.
A római hadtörténész, Vegetius szerint a tengeri utazás május 27. és szeptember 14. között tekinthető biztonságosnak, november 10-ig nagy kockázatot vállal, aki útnak indul; november 10. és március 10. között azonban ”zárt a tenger”, vagyis semmiképpen nem szabad hajóval útra kelni.
A hajózási tilalomnak nemcsak a gyakori viharok, hanem a szinte állandó felhősödés is oka volt, ugyanis a Nap, a Hold és a csillagok nélkül nem lehetett a tengeren tájékozódni. Pál utazásának megkezdésekor már túl voltak az engesztelés napján (jóm kippur, vagyis tisri hó 10-e, ami i. sz. 56-ban valószínűleg október 9-re esett), vagyis az út kockázatosnak minősült.
A hajózási szezonon túl Pált két ízben is alexandriai gabonaszállító hajókon viszik tovább Itália felé. Ez szintén megfelel a történeti tényeknek. A gabonaszállító teherhajók – amelyek minden veszéllyel dacolva, egyfolytában jöttek-mentek Egyiptom és Róma között – flottába verődtek, mint azt egy Ostiában talált felirat is bizonyítja:
”Imperator Commodus Augustus üdvéért és megmaradásáért [állíttatták] az alexandriai gabonaszállító flotta naukléroszai”.
A Lukácsnál is szereplő nauklérosz nemcsak hajótulajdonost jelent, hanem vonatkozhat olyan hajóbérlőre is, aki alvállalkozóknak adja ki a hajót. A foglyot szállító római centurio és a hajóskapitány közti vita mindenesetre arra mutat, hogy a hajón a katonatiszt parancsolt, így lehet, hogy az egész flotta császári tulajdonban volt. Ennek ellenkezőjére utal viszont, hogy éppen Claudius volt az, aki mindent megtett Róma gabonaellátásának biztosítására: ezért a szállítási vállalkozóknak megígérte, hogy ha a téli időszakban is biztosítják az utánpótlást, esetleges káraikat az államkincstár fedezni fogja.
Grüll Tibor