Pál apostol hellenizált műveltségű zsidó családban született a kilikiai Tarszuszban (latin: Tarsus; Törökország). Római polgárjoggal rendelkezett. Eredeti neve Saul volt. Jól beszélt görögül, és hellenisztikus kulturáltsága mellett zsidóként is nagy műveltségű embernek számított. A farizeus irányzat híveként kezdetben aktív szerepet vállalt a kereszténység üldözésében.
43-ban a Damaszkusz felé vezető úton csoda történt vele: megjelent előtte Jézus, és felszólította, hogy menjen a városba, ahol majd megmondják neki, mit kell tennie. Saul a látomás hatására megvakulva érkezett Damaszkuszba, ahol három nappal később Jézus, egy Ananiás nevű tanítványának közreműködésével, megszabadította νakságátó1,74 és az új hit követőjévé tette. Ezt nevezik pálfordulásnak: Saulosból Paulussá változott. Hátralévő életében három nagyobb missziós utazást tett a Római Birodalomban, megalapította a legjelentősebb egyházközségeket, és vitában állt a zsidó-keresztény irányzat vezetőjével, Szent Péterrel (eredeti zsidó nevén Simonnal). 64-ben Rómában ismét elfogták - mint római polgár azonban elkerülhette a megalázó véget, a keresztre feszítést -, és lefejezték.
Az utazásait dokumentáló források az Újszövetségben találhatók: egyrészt, a Lukács által írt Apostolok cselekedetei, másrészt Pál leveleinek egyes részletei nyújtanak segítséget rekonstrukciójukhoz. A modern bibliakritika Pál leveleit tartja elsődlegesen megbízható forrásoknak, a Lukács-féle szöveg átdolgozott forrásnak tekinthető. Az Apostolok cselekedeteiben található szövegrészek nem különböztetik meg az egyes utazásokat, a hagyomány azonban három missziós utat ismer, Pál negyedik nagyobb utazása a Rómába vezető tengeri út volt. Motivációja a térítés volt, tehát elsősorban olyan területeket keresett fel, ahol még nem léteztek keresztény közösségek.
Első missziós útjára 44-47 között került sor (más források szerint 45-49 között). Útvonala a következő volt: Antiokheia (Antakya, Törökország déli határánál, közel a Földközi-tengerhez) - Szeleukeía (Antíokheía kikötője) - Ciprus - Perga (Perge, Törökország) Antiokheia (Törökország belső területén) - Ikonion (Konya, Török ország) - Lüsztra (Hatunsaray, Törökország) - Derbe (Hatunsaray kőzetében, Törökország) - Attaleia (Antalya, Törökország) - Antíokheia (Antakya).
Második missziós útja 49-52 kőzött zajlott le, megint mások szerint 50-52 kőzött, az alábbi útvonalon: Jeruzsálem - Tarszosz - Derbe - Lüsztra - Tróasz (Eski Stambul, Törökország) - Phílippoí (Philippi, Görögország) - Τhesszaloniké (Szaloniki, Görögország) - Berea (Verria, Görögország) - Athén - Korinthosz - Epheszosz (Efes, Törökország) - Caesarea Maritima (Caesarea, Izrael) - Jeruzsálem.
Harmadik missziós útjára ismét a Törökország déli részén fekvő Antiοkheiából indult el, feltehetően még 52-ben vagy 53-ban. Főbb állomásai a következők voltak: Antiokheia - Epheszosz - Philippoi Thesszaloniké - Berea - Troasz - Asszosz (Troasz mellett) - Mílétosz (Törökország) - Patara (Gelemis, Törökország) - Túrosz (Sűr, Libanon) - Ptolemaisz (Akko, Izrael) - Caesarea Maritima - Jeruzsálem. Az út valószínűleg 56-58 között érhetett véget.
58-ban, caesareai fogsága után indult hajóval fogolyként Rómába. Az út főbb állomásai: Szidón (Saydā, Libanon) - Müra (Demre, Törökország) - Kréta szigete - Málta szigete - Szürakuszai (Siracusa, Olaszország) - Rhegium (Reggio, Olaszország) - Puteoli (Pozzuoli, Olaszország) - Róma. Szabadulása után állítólag HíspaníAba utazott téríteni, és ugyancsak a hatvanas évek elején járhatott ismét görög területeken. Ezekről a feltételezett útjairól nem rendelkezünk ismeretekkel.
Az útvonalakat elemezve a következőket állapíthatjuk meg: útjai során általában keletről nyugat felé haladt, és elsősorban nagyvárosokat keresett fel. Ennek egyik oka, hogy maga is nagyvárosi ember volt, közelebbről ismerte az urbánus közeget, és jobban megértette magát a városiakkal, mint a parasztokkal. Másrészt mivel térítő útjai általában csak csekély eredményt hoztak, még a nagyvárosi térítés kecsegtetett a legnagyobb sikerrel az „emberhalászat” terén; a sűrűn lakott városokban biztosabban kereshetett és találhatott követőket. Egyik utazása során Caesareából Rómába hajózott, mert római polgárként megfellebbezhette Agrippa király ítéletét.
A hajó viharba került, Pálék hajótörést szenvedtek, és Málta szigetére vetődtek. Szent Pál utazásaival az ókori utazások történetének új fejezete nyílt meg: a keresztény utazásoké. Térítő tevékenységét halála után mások folytatták, és egyre nőtt az új vallást követők száma. Ami a keresztényüldözéseket illeti, ennek oka nem egyszerűen a rómaiak vallási türelmetlenségével magyarázható.
A hellenisztikus korban kiteljesedő birodalom hozzászokott a különböző vallások és kultuszok egymás mellett éléséhez, még ha ez nem is volt minden esetben súrlódásoktól mentes. Az egyébként hullámzó tendenciát mutató keresztényüldözések legfőbb okát annak kizárólagosságra való törekvésében kereshetjük. A római hatóságokat leginkább az zavarta, hogy az új hit hívei megtagadták a császárok istenként való tiszteletét. A keresztényüldözések történetében a Kr. u. IV. század hozott fordulópontot. I. Constantinus császárt a kereszténység történetében játszott szerepe miatt Nagy Konstantinnak is hívják.
313-ban kiadott türelmi rendeletében, az úgynevezett milánói ediktumban, Maxímínus Daía, egyik társcsászára legyőzése után, annak keresztény alattvalóira is kiterjesztette a birodalom más területein már megvalósult szabadságot:
„... mostantól fogva mindazok, akik e keresztény vallás gyakorlását akarják vállalni, azt szabadon és nyíltan, minden háborgatás Is zaklatás nélkül tegyék.”
Az esemény hátteréül szolgáló legenda szerint az akkor még társuralkodókkal együtt kormányzó császárnak 312-ben látomása támadt: a csatába menetelő uralkodó előtt megjelent a kereszt képe a Napban, miközben ezeket a szavakat hallotta: „In hoc sígno vínces” („E jelben győzni fogsz!”).
Később, álmában azt az utasítást kapta, hogy tüntesse fel a kereszt jelét zászlóín. Mindez azonban több okból sem volt még egyértelmű utalás a kereszténységre, és nem tekinthetjük az új hit melletti egyértelmű kiállásnak sem. Az, hogy a kereszt a Napban jelent meg, a Győzelmes Nap (Sol Invictus) pogány kultuszára, a napvallásra való utalásként is felfogható. A nyilvánosságra hozott császári látomás különböző hitű katonáit egyaránt lelkesíthette. Egyik társcsászára, Licinius később visszavonta a milánói ediktumot, és ez újabb fegyveres konfliktust robbantott ki az uralkodók között.
324-ben Konstantin három ütközetben is megverte Lícíníus seregeit, és ezzel egyeduralkodóvá, a birodalom egyetlen császárává vált. A 325-ben megrendezett níkaiai vagy niceai (Iznik, Törökország) zsinaton már meghatározó szerepet vállalva vett részt, és az eretnekségnek nyilvánított ariánus irányzat ellen foglalt állást.
330-ban megalapította új fővárosát a görög Βüzantion helyén. Az új várost Roma Νovanak nevezte el, és csak halála után kapta a Constantínopolis (Konstantinápoly) nevet. Ez a város a kereszténnyé váló Keletrómai Birodalom központja lett. Az új főváros egyre inkább keresztény arculatot kapott. Szimbolikus értékűnek tekinthetjük például, hogy Aphrodité korábbi templomának helyén az Apostolok székesegyházát építették fel. A császár közben Rómát is keresztény jellegűvé tette: a császárok birodalmának fővárosa a mártírok, elsősorban Szent Péter és Szent Pál városává alakult át.
A hit mártírjai az üdvösséget „közvetítették” az egyszerű hívőknek. Ez nem a keresztény vallás újítása volt: a síron túl már a görög héroszok is hatást tudtak gyakorolni az élőkre. A kereszténység csak felhasználta ezt az eszmét, és az antik, pogány ünnepségek helyébe a mártírokról való megemlékezés ünnepnapjait állította. Eltűnt egy régi világ, és helyébe lépett egy új:
„Attól fogva, hogy asszonyi méhben szállt meg a Lélek, Isten lelke, az Úr, anya-testet véve lakásul, és a szüzességgel férfit született a világra, Delphiben elnémult a barlang, sorsa betellett, háromlábát nem fedi üst, a szibillai könyvből nem jósol habos ajkkal megszállt papja lihegve. Tébolyodott ρárája veszett a hazug Dοdοnának, Cumae is némán gyászolja jóshelye holtát, s Lybia zátonyain választ többé nem ad Ammon; búsul az ős Capitolium is: fejedelmei Krisztust ismerik Istennek, s a vezérek rendeletére templomok omlanak össze, nagy Aeneas üke bíbor köntöseiben Krisztus hajléka előtt könyörög már, s áldva imádja a Föld ura ím a Kereszt lοbogóját...”
Ezzel véget ért a többféle kultúra hol békés, hol békétlen együttélésének, a hellenisztikus korra visszanyúló időszaka is. A Iulianus Apostata császár uralkodása idején (Kr. u. 361-363) történt visszaesést kővetően a katolikus Theodosius császár (Kr. u. 379-395) Kr. u. 380-ban kötelezővé tette a Constantinus által elfogadtatott niceai hitvallást, ami az egységes katolikus államvallás meghirdetését jelentette. A főként a keleti birodalomrészben jelentkező ellenállást legyűrve, a császár 391-ben, majd a rákövetkező évben még egyszer, ismételten betiltotta a pogány szertartásokat. Miután a kereszténység győzedelmeskedett, a keresztény hívők lerombolták a régi görög-római valláshoz kapcsolódó templomokat, könyvtárakat és művészeti alkotásokat. A gyújtogatásokban, utcai harcokban a régi hit védelmezői is sok esetben tömegesen vesztették életűket. Ekkor pusztították el az alexandriai Szarapeion-templomot is.
Theodosius tevékenysége ezért ellentmondásokkal terhelt: miközben diadalra juttatta a kereszténységet, sokban hozzájárult az emberiség egyik legértékesebb, kőzés örökségének, a klasszikus, „pogány” kultúrának az elpusztításához is.
Amint a kereszténység államvallássá vált, nagy erővel látott hozzá hivatalszervezetének kiépítéséhez. Ez természetesen a hivatalból úton lévő keresztények számának hirtelen megnövekedésével járt. Különféle prelátusok, követek, hírnökök és püspökök lepték el a birodalom útjait. Az utóbbiak olyan nagy számban, hogy egy zsinaton határozattal kellett fellépni a püspökök utazásainak mérséklése érdekében. Közben éppen a zsinatok miatt nőtt meg a püspökök utazási kedve: a már említett Niceai zsinaton például több mint háromszáz püspök vett részt, és mindegyikűk nagyszámú kísérettel utazott. Az egyházi személyek általában a cursus publicus szolgáltatásalt vették igénybe (szállás, étkezés), ezzel is megterhelvén az állandó anyagi gondokkal küzdő intézmény költségvetését.
Mindez azonban elhanyagolható volt az utazás akkoriban megjelenő új, tömeges formájához, a zarándoklatokhoz képest. Kisebb számban már korábban is voltak zarándoklatok. Jézus halálától kezdve eleinte csak kevesen, majd egyre nagyobb számban keresték fel a keresztény hívők Jeruzsálemet, hogy láthassák Jézus életének és halálának helyszínét, és egyben útjukkal vezekelhessenek bűneikért. Ezek a zarándoklatok Constantinus uralma alatt váltak tömegessé. Nicea után a császár eltávolította a városban található pogány emlékeket, és felépítette a Szent Sír templomát.
Már a következő évben megindultak a zarándokok. Többek között Constantinus anyja, Helena látogatott el Jeruzsálembe. A vezekelni kívánό császárné látogatása pompázatos külsőségek kőzött zajlott le. Helena felügyelte az új templomok felépítését, egy álom sugallatára pedig megtalálta annak a keresztnek egy darabját, amelyen Jézust megfeszítették. A töredék darabjait Rómába és Konstantinápolyba küldte, megteremtvén ezzel az ereklyekultusz intézményét. Így az ő nevéhez fűződik az ókori utazások történetének utolsó, a korszakon túlmutató, máig létező tömeges utazási formájának, a zarándoklatnak a megteremtése. Jeruzsálem a kereszténység „fővárosává” vált.
A Kr. u. IV-V. században fellendülő bibliai turizmus részleteiről tanúskodnak az úgynevezett zarándokkönyvek. Ezek közül feltétlen említést érdemel a híres burdigalai (Bordeaux, Franciaország) zarándokkönyv A névtelen burdigalai zarándok 333-ban kelt útra. Valószínűleg kocsival utazhatott, mert pontosan feljegyezte az előfogatváltó állomásokat és a szálláshelyeket (mutatio, mansio). Átkelt az Alpokon, és Észak-Itálián áthaladva érkezett meg a pannonisi Poetovióba (Ptuj, Szlovénia). Innen a Balkán-félszigeten át elérte Konstantinápolyt, majd a mai török területek és Szíria érintésével, Libanonon keresztülhaladva, érkezett meg Jeruzsálembe.
Törökországon áthaladva járt Apollóniοsz szülővárosában, Tüanában és Szent Pál szülővárosában, Tarszoszban is. Megfordult Jerikóban (Yerího, Izrael), felkereste a Holt-tenger partját, a Sínai-hegyet, ellátogatott Jézus szülővárosába, Betlehembe (Izrael), valamint a Jordán folyóhoz is, amelyben Jézust megkeresztelte Keresztelő Szent János. Hazafelé tartva útjának egy részét feltehetően a tengeren hajózva tette meg, érintve Rómát és Mediolanum (Milánó) városát is.
A zarándokok útját megkönnyítendő, Nagy Konstantin tanácsadója és Caesarea püspöke, Euszebiosz (Kr. u. 263 k.-339) elkészítette az Újszövetségben szereplő helynevek katalógusát, és a nevezetes helyszínekhez vezető útvonalat is leírta. Műve az Onomasztikon (Névjegyzék) címet kapta. (A zarándokok egyébként a római ítínearíumokon kívül „útikönyvként” a Bibliát is használták.)
A 370-es években az idősebb Melánia, 381-84-ben Egería (Aetheria), 386-ban a bibliafordító Szent Jeromos (Kr. u. 340 k.-420) és követője, Paula, még később pedig ifjabb Melánia keresték fel a bibliai szent helyeket. Mindannyiukat az első híres zarándokok között tartjuk számon. Egena a spanyol területekről vagy Galliából indult el útjára, eljutott Jeruzsálembe, majd onnan Egyiptomba utazott, hogy ott meglátogassa a keresztény remetéket. Egyiptomból visszatért a Szentföldre, majd ismét útra kelt; felkapaszkodott Mózes hegyére a Sinai-félszigeten, ahol Mózes a kőtáblákat kapta az Úrtól. Ezután ismét Jeruzsálembe érkezett, de nem hazafelé, hanem keletre vette útját: a mezopotámiai Edessza városában felkereste Szent Tamás apostol sírját, innen pedig Carrhae (Harran, Törökország) városába vezetett útja. A hagyomány szerint ez volt Ábrahám városa. Ellátogatott a kis-ázsiai Szeleukeiába (Lyrbe, romváros, Törökország) is, ahol Szent Pál társának, Teklának a sírja található. Innen Konstantinápolyba ment, ahol véget ért hosszú zarándoklata.
Az egyre nagyobb számú zarándoklatok hamarosan a korabeli utazások egyik legfontosabb válfajává váltak, és gazdasági jelentőségük sem volt elhanyagolható. Megjelentek a kereskedők és árusok, akik kis üvegpalackokban (ampullae) árulták a Jordán folyό vizét vagy az oltárok lámpásainak olaját. Mindkét „szent” árucikk a másodlagos ereklyék csoportjába (brandeum) sorolható. Ugyanúgy, ahogy más utazási formák esetében, a zarándoklatok történetében is hamarosan felütötte a fejét a luxus. A betlehemi Születés templomában az eredetileg agyagból készült jászolt hamarosan felváltotta egy ezüstből készült műtárgy. Az egyébként szegény Palesztinára a zarándoklatok hatására a viszonylagos jólét korszaka köszöntött be.
A korai jeruzsálemi zarándoklatokon kívül a keresztény utazások történetének felvázolásakor meg kell még említenünk a szerzetesség intézményének kialakulását is. A szerzetesség és a kolostorok létrejöttével az utazók, illetve az úti célok új csoportja jelent meg az utazás történetében. Az általánosan elfogadott egyháztörténeti hagyomány szerint a szerzetesség kialakulásának legfőbb oka a keresztény aszkézisben keresendő. A kialakulás folyamata három szakaszra bontható.
Az egész folyamat mintegy 80-100 évet vett igénybe. Az első szakaszt a remeteség kialakulása jelentette. Az aszkéta életformát követő keresztény remeték az egyiptomi sivatagokban tűntek fel először a Kr. u. III. század közepén. Anachoretának hívták őket (a görög anakhórein: „visszavonulni” szóból), legismertebb képviselőjük pedig Remete Szent Antal (Nagy Szent Antal, Kr. u. 251-356) volt, aki a 270-es évektől kezdve 105 éves korában bekövetkezett haláláig a Vörös-tenger partjához közel eső Kolzim-hegy (Quolzum) lábánál élt, és valóságos remetekolónia alakult ki körülötte.
Az írástudatlan szentnek mindössze hét olyan levele maradt ránk, amelyek nagy valószínűséggel valóban tőle származnak; állítólag ő diktálta őket tanítványainak, és az aszketikus életmód, és így a szerzetesi életmód alapelveit fogalmazta meg bennük. A Remete Szent Antal köré szerveződött remetekolónia megjelenése már a szerzetesség kialakulásának második szakaszába vezet át minket, amelyre az ilyen jellegű telepek általánossá válása jellemző.
A kolóniákban az egyes remeték kis kunyhókban éltek, és életmódjukat lelki atyjuk tanításaihoz igazították. A harmadik szakaszban a laza szerveződésű remetekolóniák átalakultak egy szilárd és állandó, konkrét szabályzat által irányított kolostori közösséggé. Az első kolostori közösséget a hagyomány szerint Szent Pachomius (Kr. u. 292 k. - 346 k.) hozta létre a felső-egyiptomi Tabennisi falu közelében, a 320-as évek közepén. Később Pachomius kilenc szerzetesi és két apácakolostort alapított. Ő határozta meg elsőként a kolostori életmód alapjait, és ő épített első alkalommal olyan épületkomplexumot, amely a későbbi kolostori építészet számára is kiindulópontként szolgált.
A szerzetesség útja ezután Kis-Ázsiába és Európába vezetett. Kis-Ázsiában Baszileiosz (Nagy Szent Vazul, Kr. u. 330-379) honosította meg az intézményt az ortodox egyház területén. Nyugat-európai meghonosítójának a Savariában (Szombathely) született Tours-i Szent Mártont (Kr. u. 316-397) tekinthetjük, aki 361-ben alapította a galliai Ligugé-ben az első nyugati szerzetesi kolostort.
Ami a késő ókori zarándokok szálláshelyeit illeti, az ő esetükben is a vendégbarátság intézményét kell elsőként megemlítenünk. A püspökök magától értetődően egymás palotáiban szálltak meg. De az egyszerű zarándok is hatványozottabban számíthatott hitsorsosának szolidaritására: elszállásolása a keresztény könyörületesség részének számított. Emellett természetesen rendelkezésükre álltak a korábbi korok tipikus „fizetős szálláshelyei is (mansio, mutatio). Az is kétségtelen, hogy ezek gyakran nem feleltek meg a keresztények erkölcsi elvárásainak.
A keresztény zarándokok számára rendelkezésre álló szálláshelyek kiépítésében nagy szerepe volt Baszileiosznak, aki szorgalmazta ezek felállítását (Baszileioszra emlékezvén a zarándokszállásokat egy időben baszileiasznak hívták), valamint a niceai zsinatnak, amelyen szintén felléptek ennek érdekében. Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a IV. században általánossá vált a szokás, mely szerint minden keresztény közösségnek gondoskodnia kellett az úton lévő hívők elszállásolásáról. Szállást kínáltak az utazóknak a kolostorok is. Az erre a célra szolgáló kolostori épületeket hospitiumnak hívták. Itt gyakran testvéri csókkal, esetleg rituális lábmosással fogadták a kizárólag keresztény hitű utazókat, akik egyszerű étkezésre és éjjeli nyugvóhelyre egyaránt számíthattak.
Végezetül említsünk meg egy keresztény utazót a IV. századi Nyugatrómai Birodalomból. Decimus Magnus Ausoníus (Kr. u. 310395) Gratianus császár (Kr. u. 375-383) nevelője volt. A burdigalai születésű államférfi, rétor és költő egyik folyami utazását írta meg a Mosella című költeményében, miután a Moselen és a Rajnán hajózott Augusta Treνerorumból (Trier) Bingíumíg (Bingen).
Trier városa a IV. században császári székhely volt. A ma is látható, jó állapotban megmaradt városkapu (Porta Nigra), a még most is impozáns látványt nyújtó amfiteátrum és három fürdőjének romjai tanúsítják, hogy Róma a maga képére formálta és civilizálta Európa addig barbárok lakta, nyugati, erdős végeit.
A keresztény kultúra az ókor utolsó nagybirodalmában jött létre. A korai kereszténység időszakának utazásai is szükségképp a Római Birodalom határai között megtett utak voltak. A kereszténység túlélte a kort és a birodalmat, amelyben megszületett, és uralkodó vallássá és kultúrává vált.
A középkori utazások történetében - a XI. század után, meghatározó jelleggel a XIV. századtól kezdve - egyre nagyobb szerepet kapnak majd a zarándoklatok. A Római Birodalom bukása után azonban fájdalmas űr keletkezett az utazások történetében. Már az egyre gyengülő birodalom „végóráiban , a Kr. u. IV. és V. században is érezhetővé vált a társadalmi biztonság és az utazáshoz szükséges jólét hiánya. A középkor embere évszázadokon keresztül kétszer is meggondolta, hogy utazásra adja-e a fejét. A változás jelel a feudalizmus érett szakaszában, az ezredforduló után jelentkeztek.
A városok fejlődése, a kereskedelem felvirágzása előbb a gazdasági feltételeket, majd az iszlám európai terjeszkedése a politikai kényszerítő erőt, végül a humanizmus és a reneszánsz megjelenése az eszmei alapjait teremtették meg annak, hogy Európa lakói ismét nyakukba vegyék a világot. Azóta egyre inkább feltartóztathatatlanná vált, egyre jobban terjed az utazási láz. Az ipari társadalmak korában kialakult a modern turizmus kora, és mi is ennek a korszaknak vagyunk a gyermekei.
Antik elődeink, a „régiek” nyomában járunk, utazzunk akár Rómába, Capri szigetére, Athénba, a görög szigetvilágra, Kairóba, nyaraljunk a Vörös-tenger partján, vagy éppen Tunisz kőzetében.