Hadd kezdjük ezt a fejezetet talán egy átmeneti formával, mely a kizárólag, közösségi forma és a magán jellegű szórakozás között található a római életben: ez pedig a fürdők sajátos római rendszere. A fürdő a római ember számára, a meleg miatt, éppúgy életszükséglet volt, mint akár az étkezés, s épp ez alakította ki azt a szokást, hogy szabad idejük egy részét a római polgárok itt. töltötték, másrészt, hogy a fürdő, amely alapjában véve a magánember felüdülése célját szolgálta, a társadalmi érintkezés egyik legfontosabb színterévé vált.
A divat maga a görögöktől terjedt át Rómába (maga a thermae szó is görög eredetű). Rómában azonban speciális értelmet nyer. Annak a munka és foglalkozásnélküli tömegnek, a válik állandó szórakozási helyévé, melynek saját otthonában nincs módja fényűző, saját fürdőt berendeznie. Jellemző, hogy a közfürdők fenntartásának nagy divatja, melyet az egész császárkoron végig kísérhetünk, éppen az i. e. I. század közepe táján kezdődik, korábban már csak az erkölcsi előítéletek is akadályozták ilyenféle szórakozás lehetővé tételét. Jellemző az is, hogy az öreg Cato Censorius, akinek pedig módjában állt otthonában saját fürdőt létesíteni, még ott sem volt hajlandó régi elveiről lemondani (például fiával egy helyiségben fürdeni), a családi házon kívül készíttetett közös fürdő igénybevétele ellen aztán meg körömszakadtáig tiltakozott.

A jég persze itt is megtört, akárcsak a kultúra többi területén, az irodalom, a filozófia, a vallás területén. Az egyszerű nép eljárt az ügyes vállalkozók által létesített közfürdőkbe, akiket a politika emberei is támogattak, hogy a plebs támogatását a maguk számára megnyerhessék. A férfiak és nők külön medencében fürödtek, de ezek nem voltak teljesen elkülönítve egymástól, így aztán egyre több alkalmat adtak az erkölcsi kicsapongásokra. Már a köztársaságkor közepéről tudunk olyasmiről, hogy unatkozó szépasszonyok Tiberis-parti villájukból szemlélgetik a fürdő ifjakat, vagy hogy öreg hetérák az as negyedré-szét kitevő belépődíjért, a férfifürdő ellenőrét a lábáról levéve osonnak be a medencébe, hogy ott legalább az ifjú férfiak teste látványában gyönyörködjenek.
A római történelemben a ránk maradt adatok tanúsága szerint Agrippa az első, aki valamiképp rendezni próbálja a fürdők ügyét. Mikor i. e. 33-ban aedilis lett, meghatározta a fürdők számát, amelyek legálisan működhettek (ezt 170-re maximálta), s a belépődíj nagyságát, amelyet a fürdők tulajdonosai vagy bérlői a vendégektől elkérhettek. Ugyanakkor ellenőrizte működésük valóságos feltételeit, a víz felmelegítését, a higiéniát, a rendfenntartást stb., s felajánlotta, hogy saját költségére számlázzák mindazok belépti díjának összegét, akik az ő aedilitasának évében a közfürdőkben megfordulnak, természetes, csupán Róma területén belül. Nem sokkal ezután megalapította a nevéről elnevezett thermákat, amelyekbe a belépés mindenki számára bármikor ingyenes volt.

Ennyi történt Augustus koráig, a többi már a császárság történetéhez tartozik. Caracalla, Diocletianus és más császárok gigantikus romjaikban ma is látható thermái ebben az összefüggésben inkább csak ahhoz nyújtanak segítséget, hogy a fürdők életét a római kultúra „aranykorában” feltárják, abban a korban, melynek fürdőiről adat alig beszél, de amelynek mégis döntő szerepe volt abban, hogy inaugurálta a császárkor kultúráját.