1. A gazdagok és jómódúak mellett természetesen az ókorban is ott voltak a szegények és nincstelenek, azok, akiknek nem volt semmijük és proletároknak számítottak. A vagyon felhalmozódása a kevésszámú gazdag kezében pedig szükségképpen növelte az elesettek és nincstelenek számát. Már mondottuk, hogy Róma hódító hadjáratai a Kr. e. 2. és I. században főként Görögországban, de Kisázsiában is nagy területek elszegényedését vonták maguk után.
A hódító hadvezérek nagy országrészeket sarcoltak végig, a lakosság nagy részét rabszolgának hurcolták el, az állatállományt pedig elhajtották hadizsákmány címén. Így nagy területek gazdasági élete összeroppant és az csak lassan tudott ismét regenerálódni.

Az elszegényedés az Augustust megelőző korszakban nemcsak egyes provinciákban, hanem Itáliában és Rómában is mutatkozott. Itt ugyan nem volt általános, hanem a nagyvagyonok felhalmozódásával ellentétben lehetett megfigyelni. A polgárháborúk alatt a proscriptiok családok ezreit tették tönkre és juttatták koldusbotra.
Ugyanakkor a hadvezérek csak úgy tudták hadseregeiket összetoborozni és együtt tartani, hogy a katonáknak gazdag zsákmányt és földet ígértek. Ezért minden hadvezér végzett telepítéseket. A polgárháborúk idején és közvetlenül utánuk a telepítések úgy történtek, hogy a proscriptiok során elűzött parasztok birtokaira, valamint a háborúk következtében elnéptelenedett gazdaságokba telepítették le a veteránusokat.

Augustus Kr. e. 29-ig 120 000, haláláig pedig 180 000 kiszolgált katonáját telepítette le és juttatta földhöz. Az actiumi csata után pl. Itáliában 28 katona-kolóniát alapított, Kr. e. i4-től fogva pedig számos provinciában keletkeztek hasonló újvárosok (coloniák). A telepítések a következő császárok alatt is folytatódtak, mivel azonban csak a veteránusokra vonatkoztak, a proletariátus helyzetén alig könnyítettek.
Nerva volt az első császár, aki a nagyszámú római proletariátus csökkentése érdekében is végzett telepítést: Itáliában 60 millió sestercius értékben földet vásároktatott és azt kiosztotta. Utóbb nagyjelentőségűek voltak azok a telepítések, amelyek Traianus óta Daciában folytak. Ezt a háborúk során szinte teljesen elnéptelenedett provinciát Traianus az egész római birodalomból hozott „mérhetetlen embertömegekkel" népesítette be. Bányászokat Dalmáciából és Pannóniából, egyéb lakosságot főként Szíriából és Kisázsiából telepített oda. A polgári lakosság mellett Daciában sok aktív katonaság is volt és veteránusokból is jelentős telepek létesültek.

2. A polgárháborúk idején Rómában nagyon felszaporodott a proletárriátus. A proscriptiók során a birtokairól elűzött parasztság és az elszegényedett vidéki lakosság Rómába özönlött, ahol a munkanélküli tömeget szaporította és a közraktárakból várt élelmezést. Ez volt az a proletáriátus, amely „kenyeret és cirkuszi játékokat" (Panem et circenses!) követelt. Azok száma, akiket állami közraktárokból rendszeresen élelmeztek, időnként változott, kb. 200 000 és 320 000 között ingadozott, de időközönként sikerült leszorítani 150 000-re is.
Róma lakosságának ez a legalsó rétege nagyjából kb. 200 000 főre tehető. Ezek sem voltak ugyan mind teljesen nincstelenek, azonban nem volt biztosnak mondható megélhetésük. Ez a nagy munkanélküli tömeg nemcsak az elszegényedett rómaiakból, hanem a provinciákból is Rómába özönlők sokaságából tevődött össze. Antik írók is panaszkodnak a miatt, hogy Rómában sereglik össze a népek szemetje.

3. A szegények közé nemcsak a nincsteleneket kell sorolnunk, hanem azokat is, akiknek megélhetése nem volt biztosítva és akik így másokra szorultak rá. A határvonalat e tekintetben nem könnyű meghúzni. így pl. a szegények közé számíthatott Martialis, a költő is, aki rászorult gazdag jótevők támogatására és nem restéit kérésével a császár ajtaján is kopogtatni. Kapott is a császár ruhatárából hol egy köpenyt, hol egy ünnepi tógát. Éveken keresztül szolgálta mint kliens a római nagyurakat és nem vonakodott epigrammáiban kiszolgálni és dicsőíteni azokat, akiktől jótéteményt várt.

Rómában a megélhetés a birodalom egyéb városaihoz viszonyítva drága volt. A lakások bére pl. Caesar idején Rómában a vidékinek kb. négyszerese volt. Az évi lakbért az alsóbb néposztályok számára kb. évi 2000 sesterciusra lehet becsülni. Ehhez képest csak kb. 20-24 000 sestercius jövedelem biztosított szerény, de tisztességes megélhetést. Ehhez azonban hozzá kell venni, hogy Rómában igen sok volt a „ragyogó szegénység" és a rátarti éhenkórászság. Sokan voltak, akik többet mutattak, mint amennyire nekik tellett.
Szegénységnek számított pl. ha valaki nem ezüst-, hanem agyagedényből étkezett, vagy ha nem tógában mutatkozott nyilvánosan és nem rabszolgák kíséretében jelent meg nyilvános helyeken. Martialis is gúnyolja az előkelősködő rómait, aki a legdrágább ruhákba öltözik, sok klienssel és rabszolgával jelenik meg a fórumokon, gyaloghintó követi a sétáján, de kénytelen elzálogosítani utolsó gyűrűjét, hogy meg tudjon ebédelni (epigr. I, 57). Ennek a kifelé sokat mutató életmódnak volt a következménye a sok csalás és vagyoni bukás. A munka szégyennek számított, ezért mindenki arra törekedett, hogy minél kevesebb munkával minél fényűzőbben éljen és minél többet mutasson akkor is, ha ehhez az anyagi lehetőségek nem voltak meg.

Viszont a dolgozóknak Róma rengeteg kereseti és megélhetési lehetőséget biztosított, nem annyira iparosként - ilyenek viszonylag kis számmal voltak és az üzemek elsősorban rabszolgákat foglalkoztattak -, hanem inkább a rendkívül fejlett kereskedelem, a vele kapcsolatos különböző szállítások és az ezekkel együtt járó pénzüzletek révén.

A felsorolt adatok leginkább Rómára vonatkoznak. De nagyjából ugyanaz volt a helyzet a provinciákban is. Noha a birodalom élete döntő módon a fővárosban lüktetett, a provinciákban is alakultak tartományi központok, egész országrészek életét összefogó metropolisok, melyek ugyanazt a szociális helyzetet tükröztették, mint a főváros.