A Római Birodalom hozzávetőleg ötvenmilliónyi lakosa nem sorolható egyetlen kategóriába. A római társadalom nem csupán a gazdagok kicsinyke csoportjára és a teljesen differenciálatlan, létminimumon tengődő tömegekre oszlott. A nem előkelőnek számító rétegek is kiváltságaikat, státuszukat, gazdagságukat tekintve különböző grádicsokon helyezkedtek el, közöttük sok-sok „átlagos” vagy „közepes” rétegbe sorolhatóakkal csakúgy, mint a nagyon szegényekkel. E rétegek életéről sokkal könnyebben lehet valamilyen információt szerezni, mint a többiekéről.
Az ötvenmilliós tömeg túlnyomó többsége bizonyára parasztgazdaként élte az életét, persze nem a római írók fantáziájában született mesebeli alakként, hanem mint valahol a birodalomban izzadó kisbirtokos, aki nehéz munkával hol csak önmagát tudta ellátni, hol pedig sorsa jobbra fordultával terményéből valami még eladásra is maradt. E családok számára a római uralom nem sok változást hozott, legfeljebb más adószedőt, és egy nagyobb gazdaságot, amelyben eladhatták terményeiket, és a csecsebecsék nagyobb választékából is válogathattak, ha jutott rá pénzük. Például Britanniában már amennyire a régészeti leletekből meg tudjuk állapítani a parasztgazdák életében több mint egy évezreden át a vaskorszaknak közvetlenül az i. sz. 43-ban történő sikeres római hódítás előtt bekövetkező végétől, a római megszállás időszakán keresztül egészen a középkorig, alig volt tapasztalható jelentősebb változás. Azonban e parasztok és családjaik viselkedésére, attitűdjére, törekvéseire, reményeire vagy félelmeire nézve jóformán semmiféle tanúság, információ nem maradt ránk. A római világban élő hétköznapi emberek közül csupán a kisebb és nagyobb város lakóiról vannak erre vonatkozó ismereteink, és csak az 6 életmódjukat próbálhatjuk meg rekonstruálni.

Kijelenthetjük, hogy a városokban rettenetes nyomor uralkodott. A római törvények szigorúan tiltották a sírboltokba történő beköltözést, olyannyira, hogy bárki vádat emelhetett a sírboltban élő, abban lakozó személy ellen. Ez nyilvánvalóan az otthontalanokra utalt, akik lehettek helyiek vagy idegenek, polgárok, újonnan érkezett bevándorlók vagy szokott rabszolgák, akik a nagyvárosokba vezető utak mentén sorakozó, elegáns arisztokrata sírokban vertek tanyát.
Úgy tűnik, jobban kedveltek a mindenfele alkalmas falhoz a boltívektől a vízvezetékekig támasztott kalyibákat, amelyeket más törvények előírásai szerint le lehetett rombolni, ha tűzveszélyesek voltak, vagy ha nem, akkor lakbért lehetett szedni értük. Számos római város környéke nem sokban különbözhetett a mai „harmadik világbeli” városokétól, az éhezés határán tengődő vagy a legszükségesebbet összekolduló szegények nyomortelepeivel, bódé városaival.
A római erkölcstanítók több helyütt is beszélnek koldusokról gyakran olyan értelemben, hogy jobb, ha az ember nem vesz tudomást róluk. Egy, a helyi Forum éleiét megelevenítő pompeji festmény sorozatban látható egy rövidke jelenet, amelyen a szolgálója kíséretében érkező elegáns hölgy fittyet hányva a moralisták intelmeire, némi aprópénzt ad egy kutyáját pórázon vezető, görnyedt koldusnak.

Tulajdonképpen az efféle, a nyomor határát súroló szegénységre kevesebb adatunk van, mint amire számítanánk. Az okok azonban nyilvánvalóak. Először is a nincstelenek kevés nyomot hagytak a történeti és régészeti anyagban. A kérészéletű bódévárosok után sem találni a talajban maradandó nyomokat; a jelöletlen sírba eltemetettek nyilvánvalóan sokkal kevesebbet árulnak el magukról, mint azok, akikről egy sokatmondó sírkő beszél. Másodszor és ami még fontosabb - e a római világban a mély szegénység olyan állapot volt. amely önmagától megoldódon: az áldozatai ugyanis meghaltak.
Akik semmi támaszra sem számíthattak, nem maradtak életben. Ezen még a Róma városában, Caius Gracchus i. e. 120-ból származó kezdeményezésének folytatásaként oszlott ingyen gabona sem segített. Az kétségtelen, hogy kidomborította a 7.államnak a polgárai alapvető élelmiszerekkel történő ellátásában viselt felelősségét. Azonban haszonélvezői egy népes, ám behatárolt és kiváltságos csoport tagjai voltak, az i. sz. I. és II. században hozzávetőleg kétszázötvenezer férfi polgár, akik elegendő mennyiséghez jutottak ahhoz, hogy két személy kenyérszükségletét fedezni tudják. A segély korántsem biztosított mentőhálót minden rászorulónak.

A gazdagság grádicsának következő fokaira sokkal többen fértek fel, és ők földi életükről olvashatóbb nyomokat hagytak maguk után. Ám az előjogoknak és a jólétnek esetükben is nagyon széles a skálája. Egyik végét azok foglalták el, akiknek viszonylag biztos megélhetés adatott meg, gyakran valamilyen termék kezdve a mindennapi kenyértől a divatos ruhákig előállításából és eladásából. E családok többszobás házakban, olykor a bolt vagy a műhely fölött laktak, esetleg néhány rabszolgával, meg akkor is (amint ez sokszor előfordult), ha valamikor maguk is rabszolgák vagy volt rabszolgák gyermekei voltak. Erről az életmódról egy különösen intim képet kapunk egy, a Pompeji szomszédságában fekvő, a Vezúv i. sz. 79. évi kitörésekor ugyancsak elpusztult Herculaneum városában talált, boltokból, lakásokból álló épület alatt feltárt emésztőgödörből.
A pöcegödör tartalma melynek vizsgálata még nem fejeződött be a fenti egyszerű lakások illemhelyeiből származik, miután már áthaladt a körülbelül százötven lakó emésztőrendszerén. Az étrendjük változatos, mennyisége elégséges volt: egyebek mellett halat, tengeri sünt fogyasztottak (azonosították a tüskemaradványokat), csirkét, tojást, diót és fügét (melynek magjai megemészted énül haladtak át a tápcsatornán). A felső emeletek lakói a vécébe a szemetüket is beledobták: törött üvegei, cserépedényt, ám esetlegesen néhány drágakő is oda került. Ezeknek az embereknek némi pénztartalékuk is volt, ahogyan fölösleges konyhaeszközeik és ékszereik, amelyeket olykor el is veszítettek.

Voltak azonban olyanok, akik sokkal bizonytalanabb helyzetben találták magukat: férfiak, nők és gyermekek állandó foglalkozás vagy különösebb képességek nélkül, akik valószínűleg alkalmi munkából éltek csapszékekben, éttermekben vagy éppenséggel a szexiparban, rakodó-, teherhordó munkásként a kikötőkben, kubikosként az építkezéseken. Az efféle munka iránt fokozott kereslet mutatkozott.
Hozzávetőleges becslés alapján, a Róma város lakosságának megélhetéséhez. szükséges legfontosabb árucikkekből olaj, bor, gabona importált mennyiség hajóról partra rakodásához, zsákokban, amforákban, évente több mint kilencmillió egységnyi „rakodómunkás-teher” szükségeltetett. Csupán ennek a tehernek a mozgatása háromezer kikötőmunkásnak adott volna munkát hozzávetőleg száz napon át. De persze ez idényjellegű munka volt, ezért inkább alkalmi munkásokat és nem rabszolgákat foglalkoztattak, és nyilvánvalóan nem számított biztos megélhetésnek.
Ezek közül az emberek közül sokan és gyakran éheztek; a csontvázakon (mindenekelőtt a fogaknál) lelt, árulkodó sérülésnyomok az elégtelen táplálkozás különböző formáira utalnak, amelyektől nem csupán a város legszegényebbjei szenvedtek. Minden bizonnyal afféle óradíjas munkásszállókban lakhattak, vagy többen osztoztak egy szobán, és felváltva aludtak. Valószínűleg még azokból a szórakozásokból sem sok jutott nekik, amelyekről gyakran feltételezzük, hogy a római szegények kedvelt mulatságai közé tartoztak.
Az óriásinak kinéző Colosseum ülőhelyeinek száma körülbelül ötvenezer lehetett, amiből tekintve, hogy egymilliós városról van szó arra következtethetünk, hogy a gladiátorjátékokat és a véres vadállathajszákat inkább csak a tehetősebbek látogatták. Vagyis nem azoknak az embereknek találták ki, akik ha egy kicsit is lejjebb csúsztak, valamelyik síremlékbe vagy bódévárosba mentek lakni.

A Rómában és kikötőjében, Ostiában mindenütt megtalálható többemeletes, hatalmas bérházak (insulae, vagy szigetek) jelképezik az egyszerűbb rómaiak közötti hierarchiát, és bemutatják a még meglehetősen biztos, kényelmes helyzetet élvezők és az egyik napról a másikra tengődök közti különbséget. Az insulákban sok-sok bérlakást zsúfoltak össze, lehetővé téve, hogy Róma városának népes lakossága viszonylag kis területen elférjen. Tulajdonosaik számára kedvező befektetési lehetőségnek számítottak, és a könyörtelen lakbérbehajtók sem maradtak kenyér nélkül.
Az egyik lakásbérlő, a negyvenhárom éves korában elhunyt volt rabszolga, Ancarenus Nothus akinek hamvait egy, a városfalakon kívüli, megosztott sírban temették cl sírfelirata néhány egyszerű verssorában a túlvilágról emlegeti föl sokak panaszát: „Immáron nem kell rettegnem, hogy éhen pusztulok / Fájós lábaimon is túladtam, és lakbérelőlegért sem kilincselek többé / Ingyen koszt-kvártélyom az örökkévalóságig élvezhetem.” De még ha a háziúr rosszul bánt is velük, néhány bérlőnek a többiekénél sokkal kényelmesebb élet jutott.

Minél alacsonyabb szinten lakott valaki, lakása annál tágasabb és drágább volt, míg fölfelé haladva egyre olcsóbb, nyomorúságosabb és veszélyesebb lakások következtek, amelyekben sem főzni, sem mosni nem lehetett, és a gyakorta előforduló tűz esetén menekülésre sem igen nyílt lehetőség. Juvenalis tréfás sorai szerint a legfölül lakó („akit csak a puszta cserép óv / fent az esőtől”) sül meg utolsónak, ha lent tűzvész törne ki.
Vagyis a rendszer pontosan fordítottja volt a modem bérházakban alkalmazottnál, tetejükön a luxuskivitelű tetőteraszlakásokkal, amelynek tökéletes példája az az egyik legjobb állapotban fennmaradt, ma is megcsodálható római insula, amely pontosan a Capitolium-domb alatt, mindössze néhány méterre a valaha ott emelkedő, fényesen ragyogó templomoktól állt (a szó szoros értelmében ragyogó, hiszen az i. sz. I. század végén Jupiter templomát aranyozott cserepekkel borították be).

A házban az utcaszintet a magasföldszinti boltok, lakások foglalták el. Az első emeletet vagy piano nobilét („előkelő, nemes emelet”) egy pár tágas lakás foglalta el; a megmaradt negyedik emeleten jó néhány kis méretű, egyszobás lakás sorakozott, amelyekben valószínűleg nem egy személy, hanem egy egész család élt. E fölött még rosszabb volt a helyzet. A kerületi, körzeti fölosztás hiánya azzal járt, hogy a Capitoliumon megrendezett, legfényesebb állami ünnepségek kőhajításnyira zajlottak egy olyan épülettől, amelynek felső emeletein nyomorúságos odúk éktelenkedtek.
E fejezetben az ezekben és a hozzá hasonló bérlakásokban lakók életéről lesz szó. Valójában inkább az alsó, mint a felső emeletek lakóinak életét mutatjuk be, hiszen minél nagyobb jövedelemmel rendelkeztek, „annál több nyomot hagytak maguk után”. A munka, a szórakozás, a kultúra és az aggodalom világát vesszük górcső alá: nem csupán azt, hol és hogyan élt a nem előkelőkhöz tartozó népesség, hanem azt is, miként szembesültek a római életben tapasztalható egyenlőtlenségekkel, hogyan szórakoztak, és hogyan szálltak szembe az élet tengernyi viszontagságával, a kisebb bűncselekményektől a fájdalomig és a betegségekig.