Caius Plinius Caecilius Secundus Minor, ismertebb nevén ifjabb Plinius - a hasonló nevű természettudósnak, a Vezúv 79. évi kitörésekor elhunyt Caius Plinius Secundus Maiomak az unokaöccse - a kis-ázsiai Bithynia és Pontus provinciának a Kr.u. 110-es évek elején regnáló helytartója1 egyik levelében így ír Traianus császárnak: „Míg a provincia különböző részeit látogattam, Nikomédiában egy hatalmas tűzvész számos magánházat pusztított el, és két középületet is, a Gerusiát (idősek háza) és az Iseumot (Isis-szentély), jóllehet egy utca húzódott közöttük.
A tűz főként a szél hevessége, másrészt az emberek tétlensége miatt terjedt el, akikről köztudomású, hogy az efféle bajnak mindig csupán mozdulatlan és rest szemlélői. És egyébként is: a városban nincs egyetlen fecskendő, egyetlen vödör, egyetlen olyan eszköz sem, amely tűzoltáshoz alkalmas volna. Mindezeket parancsomra be is fogják szerezni. Te pedig, uram, fontold meg, hogy vajon indokoltnak tartanád-e egy mindössze százötven főből álló tűzoltótestület fölállítását? Én magam fogok ügyelni rá, hogy ne vegyenek be mást, mint tűzoltót és hogy ne éljen vissza senki az engedélyezett joggal. Ennyi embert felügyelni sem volna nehéz.”

Plinius, aki föltehetőleg Kr. u. 111 novembere és decembere között, Claudiopolisi utazása miatt volt távol Nikomédiától - ami a mai török Izmit közelében fekszik, Kis-Ázsia északkeleti részének görög alapítású városa volt, Bithynia és Pontus provincia részét képezte - ekképpen festette le a város tűzvédelmi helyzetét. A város igen korán föllépett a történelem színpadára: tanúja volt Nagy Sándor véres küzdelmeinek, a Róma és VI. Mithridatés pontosi király közötti harcoknak, a híres pun hadvezér, Hannibal is fölkereste öngyilkossága előtt, itt született Arrahianos, a világuralomra törő Nagy Sándor hadjáratainak megörökítője, és itt adta ki Galerius császár a keresztyénség szabad vallásgyakorlatát biztosító türelmi rendeletét.

Bithyniát Kr.e. 74-ben IV. Nikomédés végrendeletileg Rómára hagyta, amelynek eredményeképpen a területet közel tíz évvel később provinciává szervezték, Nikomédia pedig a senatus által igazgatott provincia részévé vált. A város fontos kereskedelmi központ, úthálózati csomópont, kedvelt kikötőhely, egyúttal kultikus központ is volt, hiszen Augustus Róma istennőjének és saját magának itt is szentélyt emeltetett. A provincia székhelyi címét azonban mégsem Nikodémia, hanem a közeli Nicaea kapta meg, amelyért hosszú időn keresztül vetélkedtek. A település jelentősége később igencsak megnőtt, hiszen Diocletianus a tetrarchia megszervezésekor az egyik császár székhelyét itt jelölte ki, ehhez mérten nagyarányú építkezésekkel csinosította a várost.

A Plinius által hivatkozott probléma nem csupán Nikomédia sajátja volt a korszakban, hiszen számos, a Római Birodalom területén elhelyezkedő város járt hasonló cipőben. Nikodémia annyival volt talán rosszabb helyzetben, hogy egy ingoványos politikai-földrajzi kontextus közepén feküdt, ahogy az Traianus Pliniusnak írt válaszából is kiderül, a császár éppen azokra a kétes párttömörülésekre hivatkozva tiltotta meg a tűzoltóság szervezését, amelyek ebben a térségben szokásosak voltak.
Plinius közeli ismerőse és barátja, a korszak neves történetírója Tacitus Évkönyveiben számos tűzesetről adott hírt. A híres, Kr.u. 64. évi római tűzvész mellett korábban Kr.u. 23-ban és Kr.u. 27-ben, valamint Kr.u. 36-ban is tűzkatasztrófa sújtotta a várost, amelyek oka a szűkös lakhatási viszonyokban keresendő. Ugyancsak tűzvész pusztított Rómában Titus császár idején, amely éppen a Vezúv kitörésével közel egy időben három éjszakán át sújtotta a várost, illetve később is, Kr.u. 192-ben, Kr.u. 217-ben és Kr.u. 238-ban is. Természetesen ahogy nőtt a város lakossága, úgy nőtt a tűzveszély is, mégis a növekvő tégla és kőépületek számával az efféle katasztrófák kockázatát csökkenteni lehetett.
Más provinciabeli városok is szenvedtek tűzesetektől. Claudius uralkodása alatt Bononiát, a mai Bolognát emésztette a tűz, a coloniát egy jelentősebb pénzösszeg adományozásával Neró segítette ki a bajból, Lugdunum, a mai Lyon városa néhány évvel a nagy római tűzvész után szenvedett hasonló katasztrófát, itt ugyancsak Neró járt élen a város megsegítésében, egy germán törzsnek, az ubiusoknak Rómával szövetséges városát, a mai Köln elődjét pedig vulkanikus eredetű tüzek pusztították.

A Plinius és Traianus császár között folytatott levélváltás a római kori tűzvédelem egyik igen fontos, ha nem a legfontosabb dokumentuma. Mielőtt azonban ezt a két szöveget tárgyalnánk, összehasonlításképpen vázoljuk föl a Róma városi tűzvédelem és tűzoltóság helyzetét, hiszen - nem meglepő módon - a korszak legnagyobb városának vonatkozásában áll rendelkezésünkre a legtöbb forrás. Tűzoltó testületek szervezésére vonatkozó adatok már a
köztársaság korából is rendelkezésre állnak.
A lustinianus-kori jogszabálygyűjtemény, a Digesta a „régiek” vonatkozásában („apud vetustiores”) említi azokat a tresvirit - három emberből álló testületeket -, amelyek tűzvédelmi feladatokat látták el, és minthogy ezek éjszakánként teljesítettek szolgálatot, innen az elnevezésük: „tresviri nocturni.” Ebben a testületben a mindenkori aedilis, illetve a néptribunusok is részt vehettek.
Rajtuk kívül voltak olyan állami rabszolgákból álló csoportok, akik a kapuk és a falak környékén állomásoztak, és ha kellett, onnan hívták őket segítségül. A tűzoltás harmadik módját azok a magáncélból megszervezett rabszolgák jelentették, akik vagy némi ellenszolgáltatás fejében, vagy teljesen ingyen vettek részt a tűzoltásban. A tresviri nocturni mint tűzoltásért felelős római hivatalnokok viszonylag kevésszer szerepeltek a forrásokban, hiszen ők - hasonlóan a vigilekhez - egyéb rendvédelmi feladatot is elláthattak.

A Kr.e. 186-os hírhedt Bacchanalia-botrányban például az orgiákon résztvevő személyek, összeesküvők után nyomoztak. A Kr.u. I. század első felében alkotó Valerius Maximus úgy tudta, hogy testületük Kr.e. 169-ben egy tűzesethez olyan lassan ért ki, hogy büntetést kellett fizetniük, ahogy Kr.e. 56-ban annak a triumvirnek is, aki hanyag módon látta el feladatait és nem jelentette a tüzet.
Az aedilisek mint a városi közbiztonságért felelős tisztségviselők némely esetben saját költségükön állítottak föl rabszolgákból álló tűzoltótestületeket, ahogy tette ezt a Kr.e. 26. évben Egnatius Rufus, aki később - az alkalmi népszerűséget meglovagolva - praetori tisztséget is nyert, mivel rabszolgáit használta a tűzesetek megfékezésére. Sőt, a consuli címet is megpályázta, föllépésével azonban kivívta Augustus a rosszallását, ezért a princeps személye ellen szőtt összeesküvés vádjával börtönbe zárták.

Hogy tűzvédelmi előírások léteztek már a köztársaság korában is, arra a legkézenfekvőbb példát a tizenkét táblás törvények nyújtják (Kr.e. 451-450), ahol az egyik rendelkezés a városon belüli égetések tiltását fogalmazta meg. Mégis egy tényleges, bár kevésbé hatásos tűzoltótestület fölállítására Rómában viszonylag sokáig, a Kr.e. 22. évig kellett várni, amikor is Augustus az aedilisek feladatai között a tűzvédelemnek is fontos szerepet szánt: ezt támasztja alá, hogy hatszáz főből álló rabszolga testületet rendelt a mindenkori tisztségviselő mellé.
A tűzvédelem fejlődése terén azonban a legnagyobb ívű változást a vigiles (virrasztók) megjelenése jelentette. Augustus - miután Kr.e. 8-ban Róma városát tizennégy régióra osztotta - hét vigil-cohors fölállítását rendelte el oly módon, hogy minden egyes cohorsra két-két városi régió tűzvédelmi feladatát testálta. Az egyes cohorsok eleinte hozzávetőlegesen ötszáz, később - valószínűleg a harmadik századra - mintegy ezer főt számláltak, túlnyomó részük leszerelt katonákból állt, és a praefectus vigilumnak voltak alárendelve, aki lovagrendi (ordo equester) állású volt, és valamiféle igazságszolgáltatási jogkörrel is rendelkezett a praetor urbanus alatt. A praefectus vigilum helyetteséről Traianus császár uralkodásától kezdve van adatunk, míg a harmadik századtól kezdve Ostia külön tűzoltó parancsnokáról olvasunk.

A vigil-cohorsokba történő sorozás helyzete az idők során annyiban változott meg, hogy a latin joggal rendelkezők is beléphettek a testületbe, három év szolgálat után pedig teljes római polgárjogot nyertek. Minden cohors hét centuriából állt, amely a római katonai szervezet összehasonlításában különlegesnek számít, hiszen a hadseregben a cohorsok normális esetben öt, illetve hat centuriát számláltak. Augustus idején tehát még csupán 3500 fős tűzoltó testület működhetett, a létszámuk pedig a harmadik században már elérhette a 7000 főt.
Róma lakossága a köztársaságkor végén (Kr.e. I. század utolsó harmada) hozzávetőlegesen háromnegyed millió főt tett ki. A legtöbb ember Hadrianus, Antoninus Pius és Marcus Aurelius uralkodása idején, a II. század közepén élt Rómában, ekkor a város lakosainak száma mintegy 1 millió fő lehetett. Constantinus és fiai idején - a rivális birodalmi főváros, Constantinopolis alapítása nyomán - csökkenni kezdett a lakosság, ebben az időben mintegy 500 000 főre apadt a városban lakók száma.

Látható, hogy a vigilek cohorsait alapvetően katonai mintára szervezték meg, még ha nem is tekintettek rájuk úgy, mint a katonákra. Munkájuk részét képezte az állandó éjszakai járőrözés, napközben azonban más feladataik is elvonták a figyelmüket a tűzvédelmi teendőikről. Fölszerelésükben tűzoltótömlők, pumpák (cohorsonként két darab) úgynevezett siphok, amelyet Plinius is említ levelében, és amelyet Vitruvius mint „machina quae in altitudinem aquam educit” említ, azaz mint olyan eszközt, amely a vizet a magasba viszi - csöbrök (hamae), tűzoltó botok, horgok (uncini), bontócsákányok (falces, dolabrae), betöréshez használatos balták (secures), ecettel vagy vízzel átitatott posztódarabok, takarók, párnák (cento) egyaránt megtalálhatók voltak.
A vigilek fölszereléséhez tartoztak a ballista-k (lövedékek) is, amelyekből három-három állt minden cohors rendelkezésére, és amelyek a tűz megfékezését szolgálták, a rombolás útján történő tűzoltás ugyanis szintén bevett - a Digesta által sok esetben hivatkozott - módszer volt, maga Suetonius Neró életrajzában ezt a módszert is említi a Kr.u. 64. évi, nagy római tűzvész idején.
Kr.u. a III-IV. század idejéből olyan eszközökről is van tudomása az utókornak, amelyek akár a hajítógépek, tűzoltás esetén a lövedékeknek a tűzbe való juttatását szolgálták. Az is valószínűsíthető, hogy a Severus-korra (Kr.u. 193-235) a vigil-cohorsok mindegyikéhez 4-4 orvost, illetve úgynevezett unctorokat (kenegető, dörzsölő embereket) is beosztottak, amolyan fizioterapeutákat, akik szintén a tűzoltók egészségét szolgálták.

A vigilek jelentőségét jól jelzi, hogy mind Rómában, mind Ostiában, a város kikötőjében számos tűzoltólaktanyát sikerült föltárni - elvileg Rómában tizennégy efféle őrhely működhetett - a vigilek (νυκτοφύλακες nyktophylakes) városbéli jelenlétét pedig a görög származású történetíró, Cassius Dio Róma-történetében mint kortárs jelenséget említette. Az Augustus által életre hívott városi intézmény tehát még a Kr.u. III. században is működött. Munkájukat nagyban segítették azok a Róma város tűzvédelemének alapját képező vízgyűjtő medencék, amelyeket a kiterjedt vízvezeték hálózat mellett többek között a censorok parancsára építtettek Kr.e. 184-ben.
A nyilvános vízvezetékeket ugyanis csak az előkelőbb magánszemélyek házaiba vezették közvetlenül, esetleg közösségi jóváhagyással biztosították a vízbevezetési jogot, melynek birtokában a joggal rendelkezők saját költségükön vezethették be a vizet házukba. A vízbevezetési jog nélkül házukba vizet bevezetők ellen a hatóságok fölléptek, illetve őket adófizetésre kötelezték.
A vigilek másik elnevezése, amolyan beceneve volt a sparteoli (tűzőrök), ők a σπαρτόν-ról (sparton), más néven eszpartófűről (Stipa tenacisimma) kapták a nevüket, mivel ebből készült köteleket, vödröket használtak. Az idősebb Plinius is említette a tűzvédelem terén az eszpartófűből készült köteleket, amelyek száraz és nedves környezetben egyaránt jól hasznosíthatók voltak.

Augustus után más császárok is élenjártak a tűzvédelmi intézkedések foganatosításában, a tűzkárok enyhítésében. Caligula sok embernek megtérítette a tűzkárát. Claudius Puteoliába és Ostiába külön vigil-cohorsokat rendelt. Neró - hogy a tűzkárok elejét vegye - a házak és paloták építését szabályozta, kimérette a házsorokat, megszabta az épületek magasságát. Domitianus számos tűz által pusztított épületet helyreállíttatott - köztük magát a Capitoliumot is - a könyvtárak számára pedig pótolta a Kr.u. 80. évi tűzvész során megsemmisült legértékesebb könyveket.

Ostia különleges fontossággal bírt a tűzvédelem terén, hiszen tőle függött Róma élelmiszerellátása. Claudius ezért helyezett három - rendvédelmi feladatokkal megbízott - urbanae cohortes-t a kikötőbe, amelyeket nem sokkal később, a négy császár évében Kr.u. 69-ben eltávolítottak. Traianus Ostiát Róma elsőszámú kikötőjévé építette ki, utóda Hadrianus pedig ehhez mérten tűzoltólaktanyával is fölszerelte, és külön, négyszáz vigilből álló, négy centurio és két tribunus parancsnoksága alatt álló tűzoltó zászlóaljat (vexillatio) rendelt mellé, amelynek a személyi állományát négyhavonként váltották fel. A tűzoltó zászlóalj létére az utolsó feliratos adat a Kr.u. 241244. közötti időszakból származik.

A háztartások tűzvédelmi feladatai ellátásának szintén voltak hagyományai Rómában, a Digesta, számos efféle rendelkezést tartalmazott. A háztulajdonosok számára előírták, hogy tartsanak vizet a házukban, mely szabály megtartását a praefectus vigilum kötelessége volt ellenőrizni. A háztartások tűzoltásra alkalmas eszközeinek tekintették az ecetet, a botokat, létrákat, szivacsokat, vödröket, vesszőseprűt stb. Magánszemélyek a nyilvános kutakból vételezhettek vizet vagy a vízgyűjtőmedencékből, melyek számát mintegy hatszázra tehető. Frontinus korában (Kr.u. I. század) a vízvételi lehetőséget kiterjesztették a természetes forrásokra és a fürdőkre is.

Traianus császárnak a tűzoltásról szóló ifjabb Pliniusnak küldött levelében így ír: „Több város példája nyomán jutottál arra, hogy Nikodémiában is tűzoltótestületet lehetne létrehozni. De emlékezzünk arra, hogy maga a provincia és különösen ezek a városok mennyit szenvedtek az efféle párttömörülésektől. Ugyanis bármilyen okot figyelembe véve, bármilyen nevet is adunk azoknak, akik efféle csoportokba verődnek, rövid időn belül politikai szövetséget alkotnak. Célszerűbb tehát beszerezni azokat a dolgokat, amelyek a tűzoltásnál segítségünkre lehetnek, és figyelmeztetni a háztulajdonosokat, hogy akadályozzák meg a tüzek terjedését; és ha a helyzet úgy kívánja az összecsődült tömeget is lehet hasznosítani.”

A provincia lakosai és a mindenkori helytartó - lett légyen az császári vagy senatusi delegált - közötti kapcsolat nem volt felhőtlen a korábbi évtizedekben. Cadius Rufus (Kr.u. 47-48.), M. Tarqinius Priscus (Kr.u. 59-60.), G. Iulius Bassus (Kr.u. 101-102.) és Varenus Rufus (Kr.u. 105106.) helytartóknak egyaránt bíróság előtt kellett felelniük tetteikért, hiszen a bithyniai koinon (közösség) vesztegetés, gondatlanság, jogosulatlan haszonszerzés vádjával bevádolta őket Rómában.
A sors különös játéka, hogy utóbbi kettőt éppen Plinius védte sikeresen, valószínűleg ezért nevezte ki Traianus később éppen őt helytartóvá, hiszen jól ismerte a terület ügyes-bajos dolgait. Már maga a tény is sokatmondó, hogy bár Bithynia és Pontus provincia alapvetően a senatus igazgatása alá esett, a császár mégis a saját emberét küldte a területre, hogy a megvesztegetési, gondatlansági ügyekkel fölhergelt provinciabeli lakosság kedélyeit megnyugtassa, és a problémás területet közvetlen ellenőrzése alá vonja.

A provinciában a keresztyénség terjedése is az ellentétek szításához vezetett. Plinius a keresztyénséget babonás ragálynak tartotta (contagio superstitionis), amely óriási néptömegeket képes a rossz útra téríteni, ehhez mérten kezdte el üldözésüket a provincia egész területén. Egy másik bithyniai város, Prusa, a mai török Bursa is sokat szenvedett különféle pártütésektől, választási csalásoktól. A város híres szülötte, „aranyszájú Dión” azaz Dión Chrysostomos szónoklataiban több alkalommal is említett efféle ármánykodásokat. Ezekben az esetekben főleg gazdagokból álló politikai klubok létrehozásáról lehetett szó, egy helyütt pedig hasonló szervezkedésekről beszélt Nicaeaban is.

A fentiek tükrében nem lehetett véletlen, hogy Traianus a tűzoltótestületek esetében - ahol néhány férfi bizalmas, bajtársias szövetségéről volt szó - efféle politikai veszélyeket vizionált. Ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a római jog eleve szigorúan kezelte a társulatok, egyesületek alapítását.
A Caesar vagy Augustus alatt elfogadott Lex lulia de collegiis senatusi jóváhagyáshoz kötötte az efféle társulatok létét. Suetonius pedig úgy tudta, hogy mindkettejük kemény kézzel föllépett az efféle társulatok, egyesületek ellen, mert sok rabló, csavargó, gonosztevő verődött össze ezen jogcím alatt. Caesarhoz hasonlóan a princeps csak a régi egyesületeket engedélyezte, előzetes ellenőrzés alapján. A késő köztársaság és a kora császárkor szigorú törvénykezése alól persze voltak kivételek, például a közjó érdekében munkálkodó szobrász és kézműves társulatok (collegium fabrorum, collegium fictorum).

Pliniusnak egy másik leveléből az is kiderül, hogy Nikodémia sokat szenvedett vízellátási gondoktól. A város tetemes összegeket fordított vízvezeték építésére, azonban a félbemaradt építményeket szépen lassan széthordták, a többi lepusztult, így a helytartó Traianus segítségét kérte, hogy küldjön vízügyi szakembert és építészt a korábbi szituáció elkerülésére.
Egy következő levelében pedig korrupciót és megvesztegetést említett, és arra kérte a császárt vizsgáltassa ki az ügyet, hogy ne történhessen meg Nikomédiában a korábbi eset. A város vízellátása meglehetősen bizonytalan lábakon állt, ezért nem meglepő, hogy Nikomédiában tűzvész pusztított. A kis-ázsiai város példáját alapul véve az sem elképzelhetetlen, hogy efféle zavaros, korrupciós ügyek más provinciákban is előfordulhattak.

Traianus javaslata a tűzoltás és tűzvédelem egyéni úton történő biztosításáról korántsem volt légből kapott. Egyrészt a nagy római tűzvész után foganatosított nerói rendelkezések egyike éppen az volt, hogy ki-ki a maga háza táján tegyen megfelelő óvintézkedéseket, másrészt a sűrűn épített házak, szűk utcák kevésbé tették lehetővé a tűzoltótestületek munkáját. Az összecsődült nép munkába állítása sem valószerűtlen, hiszen a Kr.u. II. század közepén vértanúságot szenvedett smyrnai püspök, Polykarpos életéből ismert, hogy egy alkalommal, amikor tűz ütött ki éjszaka, az összeverődött tömeget kötelezték a sipho-k működtetésére. A tűzoltóeszközök beszerzése és az egyéni tűzvédelem tehát célravezető lehetett, függetlenül attól, hogy megvalósult-e a Plinius által javasolt centralizáció a tűzoltás terén.

Plinius bevezetőben idézett levele nyilvánvalóvá teszi, hogy a város egyáltalán nem volt fölkészülve a tűz elleni védekezésre. Miközben Róma ebben a korszakban már kifejezetten jól működő tűzoltószervezettel rendelkezett, addig akár még egy ilyen jelentős város, mint Nikomédia sem lehetett nyugodt a tűzvédelem terén, mivel nem rendelkezett megfelelő tűzoltóeszközökkel.
A nikomédiai tűzoltóság megszervezésére irányuló pliniusi törekvések tehát nem értek célt, vagy legalábbis hasonló szervezet megalapításáról nincs információnk. Amit biztosan tudunk, az az, hogy Rómában és természetesen egyéb latin nyelvű provinciális városokban, itáliai municipiumokban egyaránt működtek hivatásos tűzoltó testületek. E testületek mellett olyan kézműves társulatok is láttak el tűzvédelmi feladatokat, mint a fabri centonarii azaz a „pokróccal oltók”, vagy a fabri dendro-phori, fabri tignarii azaz az „ácsok” egyesületei Aquincumban, Savariaban, sőt Konstantinápolyban is. A birodalom keleti térségeiben azonban nem működtek hivatásos tűzoltó szervezetek.

A kisázsiai városokban bevett gyakorlatnak számított, hogy az összecsődült tömeget kötelezték alkalmi tűzoltóként a tűzoltási feladatok ellátására, ők kezelték sipho-kat és az ő igyekezetük, avagy lustaságuk, közönyük jelentette egy-egy család, egy-egy ház további létének biztosítékát.



Lindler Gyula.