logo

XXIX Januarius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Dopping az antik sportéletben

Baltrusch láthatóan új, illetve újnak vélt megállapítások megfogalmazására törekszik, s fejtegetéseiben az elfogult (?) tudományos közmegegyezés leleplezésére törekszik. Ezek során azonban egyrészt a tárgyhoz nem tartozó dolgok előadásával szolgál, másrészt nem egyszer félreértett források alapján, az újabb tudományos eredmények ismeretének hiányában hadakozik.
Alapvető hibája, hogy az antik görög sportversenyek tárgyalásába bevonja a római gladiátorviadalokat is, és kifogásai, negatív - nem egyszer valóban jogos - megjegyzései lényegében ez utóbbiakra vonatkoznak. Ily módon egy kalap alá veszi az előkelő görögök vetélkedéseit (510) és a gladiátorok küzdelmeit, bár tudni látszik, hogy ezek jobbára hadifoglyok voltak, tehát jogilag rabszolgák, esetleg élet-halál harcra ítélt bűnözők. Szerinte azonban a gladiátorok „Kampfsportler"-ek voltak (518), a gladiátorviadal pedig szabályos „Kampfsportart" (510).

Baltrusch ír arról is, hogy részeg fanatikus rajongók között tömegverekedések törtek ki - mármint gladiátorviadalokon, illetőleg későcsászárkori lóversenyeken. Ilyen adatokról azonban görög sportversenyek esetében ő sem tud. Elismeri, hogy nincsen adat ezeken észlelt alkoholos befolyásoltságról a nézők körében, de nem tartja kizártnak, utalva egy delphoi feliratra, amelyből azonban ennek éppen az ellenkezője derül ki, mint amit Baltrusch sugall (516).
A delphoi stadion régi támfalában fennmaradt, az elején romlott feliratot a századfordulón (mármint a 19-20. század fordulója körül) tévesen olvasták, hibásan értelmezték, s úgy képzelték el, hogy a fal közelében volt egy bizonyos Eudromos hérosz temenosa, amelybe a tilalom szerint nem lett volna szabad bort bevinni. Ma már azonban, legalábbis Fontenrose (1988), illetve Miller (1991) közlései óta tudjuk, hogy egészen másról, tulajdonképpen a dolog ellenkezőjéről van szó. A tilalom arra vonatkozott és azokat büntették, akik a kultikus rendeltetésű, az Apollónak való áldozatbemutatás céljából tárolt borból loptak, kivittek volna belőle. Mai tapasztalatok alapján valóban a bornak a stadionba való bevitelét várnánk, - de hát a tény az tény.

S még egy apróság (?), minden esetre jellemző adalék. Baltrusch megállapítja, hogy Tiberiust nem érdekelte a sport (511). Ha ez igaz lenne, akkor nehéz volna megmagyarázni, miért küldte el a későbbi uralkodó négyes fogatát az olympiai versenyekre, s lett annak sikerével olympiai győztes. Cetera de genere hoc!

De végtére is miben állt a görög athléták állítólagos doppingolása? Nos, az izmok erősítését és a testsúly gyarapítását célzó „manipulált" táplálkozásból („Nahrungsmanipulation"), azaz a céltudatos és bőséges étkezésből. Gondolom, az általánosítás a nehézatlétákra vonatkozik, nem pl. a távfutókra. Érdekes módon azonban itt nem a finnyás antik szerzők, művészek által támadott és karikírozott „nagyevőkről” beszél, hanem a gladiátorok bab- és árpakásájáról (gladiatorum sagina, 519).
Ennek a tápértéke olyan lehetett, amilyen. Mindenesetre olcsóbb volt, mint az atléták koronként változó diétája, ami főleg sajtból, fügéből, s persze húsból állt. De akadna-e akár ma is olyan zord purifikátor, aki doppingolásnak minősítené azt, ha egy mázsás nehézsúlyú birkozó, ökölvívó vagy éppen súlyemelő sokat eszik?! S lehet szó a sportolók testi erejének kiuzsorázásáról olyan versenyzők esetében, mint pl. az ökölvívó szicíliai Teisandros, aki a 6. sz. első felében 4-4 olympiai és pythoi győzelmet aratott; vagy a rhodosi Leonidas, aki a Kr. e. 2. sz. középső évtizedeiben négy Olympián 3-3, tehát összesen 12 koszorút szerzett. Igaz, ő valószínűleg nem volt olyan „falánk".
Amiképpen az élisi Gorgos sem, aki négy olympiai győzelmet aratott pentathlonban, s szerzett még 1-1 koszorút diaulosban és fegyveres futásban is. S az említettek esetében, mintegy 2-2 évtizedes csúcsformáról beszélhetünk. S itt nem lehet szó időszakos rákészülésről, formaidőzítésről, hisz ez utóbbiak az Olympia mellett más közbeeső versenyeken is részt vettek.

S szándékosan hagytam a végére a krotóni Milónt két okból is. Milón hat (egyesek szerint hét) Olympián győzött birkózásban, s emellett az olympiai ciklus, a periodos más versenyein is, így a pythói, az isthmosi és a nemeai játékokon is, tehát legalább ötszörös periodos győztes volt. S tekintve, hogy az első olympiai sikerét még a fiatalkorúak (paides) kategóriájában érte el, diadalmas pályafutása vagy három évtizedet ölelt fel.
S ne felejtsük el, hogy az antik küzdőszámokban nem voltak súlycsoportok! Nyilvánvaló, hogy Milón sikerei magyarázhatók: hatalmas termete, kivételes testi ereje részben genetikai tényezőkkel, részben életmódjával, azaz rendszeres edzésmunkájával, megfelelő táplálkozással. Ebben állt sikereinek a magyarázata. Az ókori ember azonban a kivételes teljesítményeknek a maga módján adta indoklását; olykor isteni, hérósi eredettel. Így pl. az ökölvívásban és pankrationban 1300 győzelmet aratott thasosi lheogenést Héraklés fiának tartotta a közhiedelem; másokat éppen Hermés isten fiának tartottak.

Volt azonban Milón esetében más indoklás is, akit, persze jóval halála után, olyan gyanú ért, amit ma doppingvádnak mondanánk. Nevezetesen azt olvashatjuk néhány antik szerzőnél, hogy legyőzhetetlen testi erejének titka valami babszem nagyságú kristályfélének a fogyasztása volt, amit pl. a kakasok gyomrában is találtak.
Az ismereteim szerint a máig azonosítatlan valami neve alektoria volt - a spekuláció alapja a harcias állatként ismert kakas görög alektór neve. A baromfiak persze, hogy mindenfélét felkapnak a földről csakhogy ha ilyesmit egészben találtak a kakas gyomrában, tehát nem emésztette meg, nem szívódott fel a szervezetében, akkor hatása sem lehetett a kakas harcias természetére, erejére. De mi köze volt ehhez Milónak?! Ugyan találtak ilyesmit az ő gyomrában is? Minderről persze Balt-rusch mit sem tud...



Maróti Egon