A császárkor első évszázadában bontakoztak ki a nagyszabású népszórakoztató játékok a legteljesebb fényükben és pompájukban. Szerepük azonban elsősorbán és leginkább a császárok dicsőítésére és istenítésére szorítkozott. Sajátos jellegzetessége a császárkori testkultúrának, hogy a hódítások fokozatos csökkenésével csökkent a hadifoglyok száma, s így a gladiátorok értéke (anyagi és eszmei is) növekedett. Ezzel magyarázható az a korábban említett kijelentés, hogy a köztársaságkor végi gladiátor viadalok kegyetlenebbek voltak, emberéletben több áldozatot követeltek a császárkoriaknál.
Népszerűségük is átmenetileg visszaesett. Sőt, a principatus időszakában Augustus kísérletet tett görög jellegű atlétikai versenyek meghonosítására is. A későbbi császárok közül nem egy lépett maga is a küzdőtérre, hogy aztán természetesen mindig győztesként ünnepeltesse magát (Nero, Caracalla, Commodus).

A császárkor utolsó, már hanyatló időszakában ismét előtérbe kerültek a véres gladiátor és állatviadalok, (pl. a keresztényüldözések időszakában.) Kialakultak a cirkuszi pártok (vörös, kék, zöld, fehér factio), és így a versenyjátékok is a társadalmi és a politikai harc eszközévé váltak.