logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Nyersanyagtól a szőttesig

A nyersanyagok

A hagyományos római öltözék anyaga a gyapjúszövet és a lenvászon volt. Az aquincumi ábrázolásokon Pannonia éghajlatához igazodva gyakran láthatunk vastagabb, puhának tűnő szövetekből varrt ruhákat, de előfordul vékonyabb, finomabb kelme ábrázolása is. A legfontosabb alapanyag a gyapjú (lana) volt. Nemcsak az antik forrásokból, hanem a római kori gyapjútextíliák anyagvizsgálati eredményeiből is tudjuk, hogy ekkorra már a juhtenyésztés is specializálódott.
Rövid- és hosszú-, illetve vékonyés vastag szálú gyapjút adó fajtákat tenyésztettek ki, sőt ezeket gyakran keresztezték is egymással. Az idősebb Plinius szerint a gyapjút juhnyíró ollóval nyírták, vagy a tavaszi vedlés időszakában tépkedték le az állatokról, minden nehézség és fájdalomokozás nélkül.

A len (linum) a hidegebb, északabbi területeken is megterem. Már a rómaiak előtt termesztették Pannonia területén. Szintén az idősebb Plinius leírásából ismerjük a lenrostok előkészítésének hosszú munkafolyamatát: a növényt vízbe áztatták, különböző törőeszközökkel törték, végül kifésülték belőle a pozdorjává tört, fölösleges anyagokat, és csak a hosszú, finom rostszálak maradtak.

Luxusárunak számított a selyem (serica). Kínából, a Selyemúton érkezett a Római Birodalomba a fonál, vagy a már kész textília, melyet sokszor felbontottak, és olcsóbb lenfonállal keverve szőttek újra. Az irodalmi források szerint gazdag hölgyek ruhadarabjai is gyakran a „cosi” félselyemből készültek. Pannoniából csak a 4. század elejéről maradt fenn selyem textillelet.

A selyemhez hasonlóan a gyapot (gossypium) is igen drága volt. A Kelet-Indiában őshonos növény Pannonia éghajlatán meg sem terem, de kereskedelmi útvonalakon a kész textília elérhette a provinciát. A selyemhez hasonlóan a pamutkelme használatát is csak 4. századi leletek bizonyítják.


Fonás

A megtisztított nyersanyagot kifésülték, a guzsalyra vagy a hosszú hurkába szedett gyapjút tekerték, vagy egy köteg lent kötöttek rá, s a jobb kézben fogott orsó segítségével sodorták fonallá. A római kori guzsaly (colus) legegyszerűbb fajtája egy kb. 20-25 centiméter hosszú, hengeres pálca volt. Az aquincumi guzsalyleletek nagy része csontból készült, az előkelő hölgyek viszont használtak bronztűre húzott, borostyánkő gyöngyökből összeállított guzsalyt, vagy üvegből csavart díszesebb darabokat is.

Az orsó (fusus) két részből állt: az orsópálca fából vagy csontból készült, a végére szorított orsógomb fából, agyagból, csontból vagy üvegből. Az orsógombok kissúlyúak voltak, tehát nem a lógatott orsó súlya és pörgetése adta a fonal sodratát, ahogy az ókori görög vázaképeken is látható, hanem az ujjak között forgatták az orsópálcát, melyen a könnyű gomb csak a fonal végének rögzítésére szolgált.

Kőemlékeinken a kelta nők gyakran tartanak bal kezükben guzsalyt, jobb kezükben orsót. Néhol a guzsalyra tekert gyapjú piros színe is látszik, tehát a gyapjúfonalat már a festett nyersanyagból készítették. Az elkészült fonál így S-sodratú lett, mely a textilleletek alapján a Római Birodalom európai részére volt jellemző. Délkelet-Európában és az Európán kívüli területeken a Z-sodratú fonás terjedt el, ahol a guzsalyt a jobb kézben tartották, míg az orsót a balban pörgették, így lett ellenkező irányú a fonál sodrata is.


Szövés

Számunkra egyszerűnek, könnyűnek és gyorsnak tűnik a ruhák szabása, majd darabokból történő összeállítása, varrása. A 17. századi ipari forradalom előtt sokkal kevesebb textil készült, hosszabb ideig használták, és így természetesen jobban meg is becsülték ezeket. Szabás helyett inkább megfelelő formára szőtték a szövetet, ha új ruhát készítettek.

A Római Birodalom európai részén kétféle típusú szövőszéket használtak a Kr. u. első századokban. Az egyik az ún. nehezékes, a másik a keretes szövőszék. Utóbbit ugyan a Kr. e. 1. századi római források (pl. Seneca) még újmódinak nevezik, de valószínűleg ez is éppolyan ősi, mint a nehezékes. A kelták és a rómaiak feltehetően mindkét szövőszéktípust ismerték. A nehezékes szövőszéken a függőleges (lánc) fonalakat kő vagy agyag súlyok feszítették.

A szövés alulról fölfelé haladt, ezért az asszonyok állva dolgoztak. Ha a szövőszék magasságánál hosszabb szőttest akartak elkészíteni, akkor a láncfonalak folytatását a nehezékek köré tekerték, az elkészült textilt pedig a felső vízszintes rúdra csavarták fel. Az így készíthető szőttes hossza tehát akár többszöröse is lehetett a szövőszék magasságának. Az idők folyamán a fa részek megsemmisültek, csak a nehezékek maradtak ránk. Aquincum környékén, Budatétényen került elő az a leletegyüttes, melynek alapján a kiállításon látható rekonstrukció készült.
A keretes szövőszéken a nehezékek feszítő szerepét az alsó vízszintes rúd veszi át. A láncfonalakat úgy vetették föl, hogy az alsó vízszintes rúd köré tekerték, vagy más módon rögzítették. A szövés fölülről lefelé haladt, így az asszonyok ülve szőhettek rajta. A megszőtt részt a forgatható, alsó rúdra tekerték, a láncfonalat pedig a felső hengerről adagolták, így ezen is megfelelő hosszúságú textilt tudtak készíteni. Mivel a keretes szövőszék teljes egészében fából készült, így régészeti módszerekkel megfogható nyoma nem maradt. Korabeli ábrázolások alapján rekonstruáltuk. Pl.: falfestmény Aurelius hypogeumában (Róma), dombormű a forum Nervaen (Róma).

A szövés az úgynevezett „nyüstök” segítségével történt. A hosszú, vízszintesen elhelyezett, mozgatható nyüstpálcákhoz hozzáhurkolták a láncfonalak egy-egy részét. A legegyszerűbb szőttes előállításához is legalább két nyüst kellett. Az egyik nyüstpálcához sorrendben a páros számú, a másikhoz a páratlan számú láncfonalakat hurkolták (ez a vászonkötés). Háromnyüstös szövéskor ez annyiban változott, hogy az első nyüstpálcához sorrendben minden első láncfonalat (1., 4., 7., 10., stb.), a másodikhoz sorrendben minden másodikat (2., 5., 8., 11., stb.), a harmadikhoz pedig sorrendben minden harmadikat (3., 6., 9., 12., stb.) hurkolták hozzá.
A négy és többnyüstös szőttesnél legtöbbször ugyanezt az eljárást használták, de a láncfonalak sorrendjének variációival bonyolultabb mintákat is szőttek. Ha az első nyüstpálcát előrehúzták, akkor ez a hozzáhurkolt láncfonalakat is magával húzta, míg a többi a helyén maradt. Így a fonalsíkok szöget zártak be, ez a szádnyílás, melyen keresztül átvezették a vízszintes vetülékfonalat. Majd egy úgynevezett szövőkarddal, vagy fésűvel erősen bele is verték a láncfonalak közé, végül a nyüstöt visszaengedték, tehát a szádnyílás becsukódott, a láncfonalak mind egy síkba kerültek. Ha most egy másik nyüstpálcát húztak előre, az előzőleg bevezetett fonal elmozdíthatatlanná vált, a vetülékfonalat pedig áthúzták az új szádnyíláson. A kevés ránk maradt textillelet alapján a lenvásznakat és a pamutvásznakat általában vászonkötéssel és két nyüsttel szőtték.

A pannoniai sírköveken ritkán jelzik a szőttesek mintáját. A Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött egyik sírkövön (MNM. 97. 1913. 2.) a kelta viseletű nőalak ruhájának szoknyarészébe azonban belekarcoltak egy függőleges cikk-cakk-mintát. Ez valószínűleg az úgynevezett fenyőágas minta jelzése, melyet négynyüstös technikával szőttek.


Szövőkártya, szövőtáblácska, sprang

Az aquincumi sírköveken a katonaköpenyek szélén néha vastagabbra faragott csíkot látunk. A textília kezdőcsíkját ábrázolták, melyet feltehetőleg nehezékes szövőszéken, szövőkártyákkal készítettek el. A Római Birodalom területén számos lelőhelyről (pl. Britannia, Germania) ismerjük a szövőkártyák variánsait: háromszög, vagy négyszög alakú, csontból vagy fából készült, három vagy négy lyukkal ellátott lapocskák. Egyszerre csak egyforma méretű és formájú kártyákat használtak. Élüknél összefogták, minden lyuksorba kártyánként egy-egy láncfonalat vezettek, majd a fonalakat vízszintesen kifeszítették. A kártyákat összefogták és az így képzett szádnyílásba vezették a vetülékfonalat, ezután az összefogott kártyákat 90°-kal elfordították. Az előző szádnyílás bezárult és egy új nyílott ki, melyen keresztül a vetülékfonalat visszavezették.

Sírtáblákon találkozunk a kelta asszonyok szalagövével, melynek három típusát ismerjük. Az egyik a sima változat, melyet valószínűleg szalagszövő táblácskán szőttek. (kat. 11.) Ilyen, bronzból készült szövőtáblácska Castra Ad Herculem (Pilismarót) késő-római temetőjéből került elő. Ebbe a téglalap alakú táblába hosszú, függőleges nyílásokat vágtak, közéjük pedig egy vonalba, középre lyukakat fúrtak. Minden nyílásba és minden lyukba egy-egy láncfonalat vezettek, melyeket szintén vízszintesen feszítettek ki. Ha a táblácskát fölfelé húzták, akkor a lyukakban lévő láncfonalak a nyílásban lévő láncfonalakkal (melyek eredeti helyükön maradtak) szádnyílást alkottak, melyen áthúzták a vetülékfonalat. Ezután a táblát lefelé nyomták, így az eredeti síkhoz képest alul képződött a szádnyílás, itt vezették vissza a vetülékfonalat.
A geometrikus mintájú szalagöv is így készült, azonban itt a felvető láncfonalak mindegyike más-más színű lehetett. A harmadik fajta szalagöv két hosszanti szélén magasabbra szőtt sáv fut végig, itt valószínűleg a kártyás és a táblácskás módszereket együtt használták.

A nemzetközi terminológiában sprangnak [szprang] (magyarul: fonott csipke) nevezett ősi textiltechnika egyes hagyományőrző vidékeken még a közelmúltig is gyakorlatban volt. A sprangnál a láncfonalat két, rögzített, párhuzamos rúd között feszítették ki, ezeket a rudacskákat egy fakerethez erősítették.
A láncfonalat nyolcas alakban tekerték a két rúd köré, ezután a szövő minden segédeszköz nélkül, az ujjait a bölcsőjátékhoz hasonlóan mozgatva bonyolult fonadékot készített az egyetlen folytatólagos szálból. Amikor ez már annyira szoros lett, hogy tovább már nem volt fonható, középen egy átbújtatott fonallal rögzítették. Ezzel a módszerrel készítették a görög nők hajhálójukat; ábrázolásait számos vázaképen láthatjuk. Az ősi római hagyomány szerint az eladósorban lévő lánynak saját kezűleg kellett megszőnie menyasszonyi ingjét és hajhálóját. Hajhálót néha a matrónák is viseltek: egy 2. századi britanniai bronzportrén és egy aquincumi kőábrázoláson pontos részletei is megállapíthatóak.

A későrómai és bizánci főkötők egy része is így készült. Egy Szentendréről származó sírkövön olyan rugalmas, elasztikus anyagból készült főkötő ábrázolása látható, amely a kontyos fej formáját követi. Lehetséges, hogy ez is sprang-technikával készült.


Kallózás, nemezelés

A kallózás a római korban fejlett iparág volt. Több nagyobb kallózó műhely maradt meg Pompejiben, az egyik épületben talált falfestmény pedig a munkafolyamatot is ábrázolja. A vastag gyapjútextileket (szappan hiányában) emberi, illetve állati vizelettel vagy nátronnal kevert vízben mosták, főzték, taposták, illetve nagy présekben préselték. A kallózás fő célja az, hogy vízhatlanná tegye a szövetet, bár így a textil egyúttal kissé merevvé is válik. Az egyik férfiköpenyt (paenula) is valószínűleg ezzel az eljárással készítették.

A nemezkészítés nem azonos a kallózással, vizes gyapjútincsek lappá préseléséből áll. Így készítették a sisakokban és cipőkben használt béléseket. Sírkőábrázolásainkon a kelta asszonyok nagy, gömb alakú főkötője valószínűleg formákon készített nemezkalap lehetett. Nemcsak Pompejiben tömörültek egyesületbe (collegium) a kallózók és a textilfestők. Több aquincumi felirat is bizonyítja, hogy városunkban is collegiumot alkottak a posztósok. A collegium működése a 2. század elejétől a 3. század végéig, 4. század elejéig követhető.


Antik források
CIL IV 1507
Homérosz: Odüsszeia. X, 222-224
Martialis: Epgrammák. Költő és milliomos. VI, 93
Ovidius: Fasti. III, 809-810; 817-821
Átváltozások. VI, 53-69.
Petronius: Satyricon. XXXVIII; LXIII
Plinius: Naturalis Historiae. IV, 62; VIII, 190-192; XII, 30; XIX, 16-18; XXVIII, 66 és 91
Propertius: Elégiák. I, 2, 1-2; II, 1, 5-6. Seneca: De benef. VII, 9, 5;
Suetonius: Caesarok élete. Caligula 52
Tibullius: Elégiák. I, 6, 77-80
Varro: A mezőgazdaságról. II, 2, 16-17
Vergilius: Aeneis. VII, 5-9.

Modern irodalom
Barkóczi L.: Későrómai temető Pilismaróton. In: Folia Archaeologica XII (1960) p. 111-
132.
Behrens, G.: Brettchenweberei in römischer Zeit. In: Germania IX, p. 45-47.
Broudy, E.: The Book of Looms. A History of the Handloom from Ancient Times to the Present. Hanover, 1979. p. 23-62.
CIBA Rundschau. Textilien in biblischer Zeit. 1968/2. p. 5-37.
Coarelli – a Rocca – De Vos: Pompeji. Archäologischer Führer. Augsburg, 1997. p.
104-105; 251-254; 267-269; 283-284; 405-407; 412
Hoffmann, M.: The Warp-Weighted Loom. 1964.
Madarassy O.: Házmunka.: a textilkészítés példája. Aquincum. In: Aquincum – Augusta Raurica. Élet a Római Birodalom két városában. Kiállításvezető. Basel, 1997. p. 194.
Nappo, S. C.: Pompeji. Az eltemetett város. Vercelli-Budapest, 1998. p. 59-61.
Németh M. – Topál J.: Verses szarkofág mumifikált temetkezéssel. In: Budapest Régiségei 27 (1991) p. 73-84.
Szilágyi J.: Tűzvédelem Aquincumban és a római birodalom más városaiban. In: Tűzoltó Múzeum Évkönyve 1984. p. 21-96.
Szirmai K.: Beszámoló a budatétényi római kori telep feltárásáról II. (1974-1977) In: Budapest Régiségei 26. (1984) p. 153-182.
Szirmai K.: Kaiserzeitliche Porträts in Aquincum. Budapest, 1999. p. 46. kat. 26. Wild, J. P.: Roman Textiles from the Walbrook (London). In: Germania 53 (1975) p.
138-143.