logo

XXVI Januarius MMXXII AD

A római hölgy

A Birodalom minden szabadon született római polgára viseletében is demonstrálta jogállását, az asszonyok a római matrona hagyományos öltözékét hordták. Az antik szerzők többször említik a ruhadarabok sorrendjét, s viselésük szigorú illemszabályait. A tunica [tunika] fölé a stola [sztóla] került, erre a palla, hajukba pedig vittaet [vitté] (azaz szalagot, vagy fonalszálakat) kötöttek.
Fehérneműként a testre az ágyék és a mell köré kendőket tekertek (subligaculum [szubligakulum], stophium [sztófium], indusium [indúzium]) vagy kis nadrágot, esetleg fűzőt is hordtak. Erre egy rövid inget, a tunicát vették föl, az ábrázolásokon ennek csak szegélye látszik ki a felsőruha nyakkivágásánál. Színe általában fehér volt, szélét azonban néha hímzés vagy szőttes csík díszítette.

A tunica fölé egy hosszú, a lábfejeket fedő ruhát, a stolát öltötték. Ősi formáját a vállon pántok tartották (ez a típus Pannoniában valószínűleg nem terjedt el), de később a ruha elejét és hátát egyszerűen összevarrták. Ezt a változatot a nyakkivágás sarkainak vonalában két függőleges, keskeny csík is díszíthette, melyeket beleszőttek, vagy rávarrtak a textíliára. A stolának volt rövid és hosszú ujjú változata is, mellük alatt zsinórral vagy szalagövvel kötötték meg. A ruhadarab alsó, földet söprő részét belül erősebb és olcsóbb anyagcsíkkal bélelték. Ezt a szegélyt ki is tömték, hogy tartást adjon és védje a ruhaanyagot.

A stolára egy téglalap alakú, palástot, a pallát terítették. Mérete a rekonstrukciós kísérletek szerint 1,5 méter széles és legfeljebb 5 méter hosszú lehetett. A római nő úgy tekerte magára, hogy nem rögzítette tűkkel és brossokkal, hanem kezével fogta. Házát elhagyva fejét is befedte a pallával, ettől viszont teljesen független volt csak a fej fedésére szolgáló, könnyű kis fátyol. Az aquincumi sírköveken ábrázolt asszonyok pallájuk bal végét először bal vállukról lelógatták, a másik végét pedig a hátukra terítve jobb válluk felett előrevezetve a bal vállukra dobták, ez a palla klasszikus viselete.

A 3. század folyamán a palla szélét gyakran szövött csíkkal díszítették, ez a minta az ábrázolásokon is felismerhető. A mérete valószínűleg rövidebb és keskenyebb lett, viselése is módosult, a késői divatú pallát a hátra terítették, két végét a vállakat eltakarva elől a könyökhajlaton átvezetve lelógatták vagy elől összefogták.

A palla anyaga az éghajlatnak megfelelően lehetett vékonyabb vagy vastagabb és viselőjének társadalmi helyzetétől függően olcsóbb vagy drágább. A hagyományőrzőbbek ragaszkodtak a gyapjúviselethez, de Ovidius versei alapján tudjuk, hogy a divatos selymet a császári tilalmak ellenére is hordták. Pompeji faliképeken egészen áttetsző selyempallákat is láthatunk.

Az ünnepi viselet legkedveltebb színei a vörös, a bordó és a lila különböző árnyalatai voltak. A színharmónia fontos volt a római divatban: a világosabb színű stolához általában sötétebb árnyalatú pallát öltöttek. A legnépszerűbb együttesek: bordó-bordó, lila-lila, vörös-vörös, illetve fehér vagy a sárga az előbb említett színekkel, de előfordul a kék és a zöld szín is. A barna és a fekete ábrázolása ritkább, valószínűleg azért, mert ezek voltak a gyász színei.

Aquincumi sírkőábrázolásokon sárga stola vörös palla, vörös stola vörös palla összeállításokat láthatunk. Textilleleteink viszont általában sötét színűek, sötétbíbor, sötétlila, barna, sötétkék, sőt majdnem fekete textilmaradványt is ismerünk 4. századi aquincumi sírokból.
Az ókorban nem volt külön gyermekdivat, a kislányok ugyanúgy öltöztek, mint anyjuk. Állami és vallási ünnepeken az előkelő családból származó serdületlen fiúk és lányok egyaránt a toga praetextát [tóga prétekszta], vagyis a bíborszegélyű togát viselték. A gyermekek hétköznapi ruhája a lányoknál egy hosszabb, a fiúnál egy rövidebb tunica volt, melyre hűvösebb időben köpeny került. Sok sírkövön ilyen, az anya pallájához hasonló köpenyben ábrázolják a kislányokat.

A sírkövek alsó tábláján a halottak portéi alatt kifaragott ún. áldozati jeleneteken az élők áldozatot visznek a halottaknak. Itt az asszonyokat hétköznapi ruhájukban láthatjuk. Ez általában a tunica hosszabb, vagy ujjatlan, vagy hosszú ujjú változata, mely abban különbözik a stolától, hogy nem fedi a lábfejeket. Hosszát gyakran egy alsó övvel szabályozták.

A római nők legújabb divatú frizurája általában a császár feleségének hajviseletét követte. A 3. században jelent meg a főkötő viselése. Kopt leletekből tudjuk, hogy ezek szövött textilből, de sprang-technikával is készülhettek. Néha ezeket a fejfedőket rávarrott ékszerekkel díszítették.


Antik források Apuleius: Aranyszamár. X.
Horatius: Szatírák. I, 2, 94-103. Livius XXXIV, 7.
Ovidius: Pontusi levelek. III, 3, 51. Persius: Szatírák. V, 30-33. Petronius: Töredékek. LVII-LIX. Satyricon. LXVII.
Plautus: Epidicus. 225-233
Tibullius: Elégiák. I, 6, 67-68; II, 3, 557
Vergilius: Aeneis. I, 648-649.

Modern irodalom
Sebesta, J. L.: Symbols in the Costume of the Roman Woman. In: The World of Roman
Costume. [ed. Sebesta, J. L. – Bonafante, L.] Wisconsin, 1994. p. 46-53.
Szirmai K.: Az idősebb Faustina portrétípusai az aquincumi kőemlékeken. In: Budapest Régiségei 23 (1973) p. 171-178.