logo

XXVI Januarius MMXXII AD

A kelta női viselet

Az antik irodalom a rómaiak öltözködését részletesen ismerteti, de az őslakosság ruházatát alig vagy egyáltalán nem említi, így a pannoniai viseletről sem ismerünk írott forrást. Az aquincumi kelta női viseletet csak korabeli ábrázolások őrizték meg, ezért rekonstrukcióinkhoz a néprajzi analógiák segítségével a kísérleti régészet módszereit alkalmaztuk. A sírköveken már első pillantásra felismerhető és megkülönböztethető a római és a kelta nő. Bár az eraviscus asszonyok viselete Aquincum környékén is több variációban jelentkezik, a legfontosabb jellemzők mégis azonosak. A hosszú ujjú, hosszú vászoningre egy gyapjúból készült felsőruha került, melyet a vállon jellegzetes kelta fi bulákkal tűztek össze és derékon vagy mell alatt övvel szorították le. A szoknyarész soha nem ért bokáig, hanem rövidebb volt. A kelta nők fedett fővel jártak, különböző, jellegzetes, a rómaitól teljesen eltérő típusú fejfedőjükre általában még egy nagy fejkendő is került. A ruha együtteshez esetenként vállkendők, valamint kötények járulhattak.

Alsóruhaként hosszú ujjú inget viseltek, amely valószínűleg fehér lenvászonból készült. Az ingek különböző szabásmintáira a nyakkivágás és az ingujj formájából, illetve ráncolódásából következtethetünk. Az ing elejeháta néha egyetlen darab, téglalap alakú vászonból készült, az ujjrészeket hozzávarrták, nyakkivágását beleszőtték. Ábrázolásai kétféle rekonstrukciót engednek meg, akár hosszú, egybeszabott, akár rövidebb lehetett, melyhez alsószoknyát hordtak. A felsőruha gyapjúból készült, színe általában vörös volt. Bár az aquincumi kőtárban is nehezen találunk két, minden részletében azonos viseletet, a felsőruhák néhány jellemző típusa mégis elkülöníthető.

A legegyszerűbb a lepelruha volt. Ahogy a téglalap alakú szövet lekerült a szövőszékről, minden szabás és varrás nélkül maguk köré tekerték, s vállukon fibulapárral rögzítették. Viselése elsősorban a korai időkben, a Kr. u. 1. században volt divatban, s a 2. század elejéig használták, ahogy ezt múzeumunk legkorábbi kőemlékein is láthatjuk. Úgy öltötték fel, hogy először a lepelruha jobb felső csücskét elől a bal vállra helyezték. Majd a jobb hónalj alatt hátravezették, és a jobb vállon összetűzték elejét és a hátát. Ezután a háton továbbvezetve az első csücsköt tűzték hozzá a hátulról előre húzott hátrészhez. Végül a textilt a bal hónalj alatt előrevezetve is megtűzték a bal és jobb vállon fekvő fibulákkal. Így a ruha elől kétrétegű volt, és széle a jobb vállról függőlegesen lógott le.
Jellegzetes ruhatípus volt a kötényruha. A lábszárközépig érő felsőruha alól – az ábrázolások többségén – kilátszik a hosszú alsószoknya. Elejének és hátrészének felső sarkait a vállon nagy fibulákkal tűzték össze, oldalt pedig összevarrták. A ruha mellrésze a 2. században gyakran felfelé keskenyedő, trapéz alakú formát öltött. Hord ták övvel és öv nélkül.

Számos kövön találkozunk egy különleges ruhával, amelynek a későbbi európai viseletben nem találjuk folytatását. A kétöves hosszúruha egy nagyon hosszú, csőszerű ruhadarab, mérete a rekonstrukciós kísérletek alapján hosszabb változatánál kb. 3 méteres, a rövidebbnél kb. 1,8 méteres lehetett. Ezt a típust, ugyan úgy, mint a kötényruhát – vállon vagy két fibulával tűzték meg, vagy összevarrták. A készruha alját bokáig fölhúzták, majd derékon övvel, vagy zsinórral rögzítették. E fölé leengedték a fennmaradó hosszat, és végül a mell alatt egy másik övvel megint megkötötték. Ebből adódnak a „felsőszoknya” ívelt, gömbölyűen végződő ráncai és a ruha érdekes kör vonala. A lenvászon alsóruha alul nem látszott ki, az „alsószoknya” és a „felsőszoknya”, valamint a mellrész színe azonos.
A kelta nők a gyapjú felsőruhát a mell alatt szélesebb vagy keskenyebb szalagövvel szorították le. Kőemlékeinken csat ábrázolásait nem ismerjük, az öveket a kőfaragó sima sávként jelzi, tehát nem köthették csomóra sem. Valószínűleg szorosan magukra tekerték a kb. 2 méter hosszú, szövött szalagot úgy, hogy a rétegek fedjék egymást, végét pedig betűrhették, a legtöbbször hátul, de az egyik aquincumi sírkövön elől lóg le hosszan a szalagöv vége.

A 2. századtól jött divatba a vállkendő. Ezt a kötényruha és a kétöves hosszúruha vállon varrott változata fölött viselték. Voltak vékony, finomabb anyagú, ráncolt és vastag anyagból készült, szélesebb redőkbe szedett típusai is. A vállkendő szélessége kb. 40 cm, a hosszabb 250 centiméter, a rövidebb 150 centiméter hosszú lehetett. Színe valószínűleg eltért a felsőruha vörös színétől, kőemlékeinken sárga és zöld színű variációit ismerjük. Felöltése is rekonstruálható: a jobb szélet a bal mellre fektették, hátravezették a jobb váll fölött, a hát közepénél keresztbehajtották, a bal vállon előrevezették, és a bal mell re fektették a jobb szél fölé, majd a kendő bal szélét a jobb szél alá visszahajtották, végül beállították a redőket. Aquincum környékén divatos lehetett ez a vállkendős viselet, kő tárunkban hat asszony portréján láthatjuk. Az övbe néha kötényt gyűrtek, mely különböző méretű és finomságú gyapjúból készült. Láthatunk olyan kötényváltozatot is, ahol a rövidebb oldalakon rojtos kelmét kétfelé hajtották úgy, hogy mind két rojtsor látható legyen. Nem varrtak rá külön kötőszalagot, hanem az öv tartotta.

A kelta gyermekek általában szüleikhez hasonló ruhákat hordtak. A kisfiúk hosszú ujjú tunicát, és e fölött gyakran sagumhoz hasonló, fibulával megtűzött köpenyt viseltek. A kislányok hosszú ujjú ingük fölött a gyapjú felsőruha különböző variációit, csak gyakoribb a vállon varrott, mint a fibulákkal megtűzött változat. Egy Óbudán előkerült sírkövön három generáció – nagyanya, anya, nagylány és kislány viseletei figyelhetők meg.
A sírkövek áldozati jelenetei alapján úgy tűnik, hogy a hétköznapi ruhák megegyeztek az ünnepi viselettel, csak a szoknyarész alját tűzték fel időnként az övbe, hogy ne akadályozza őket munka közben. Gyakoribb a vállon varrott, de előfordul a fibulával megtűzött felsőruha is.

A kelta asszonyok mindig fedett fővel jártak. A szakirodalomból is mert kelta „turbánfátyol” valójában két ruhadarab kombinációja, egy alsó vászonkendő vagy főkötő, és a felső nagykendő. Az alsó fejfedő a legváltozatosabb, mind anyagában, mind viselési módjában. Egyes területeken az asszonyok turbánszerűen csavartak fejükre egy hosszú, keskeny kendőt, más vidékeken gömbölyű, valószínű leg nemezből készült, sima felületű, kalapszerű fejfedőket hordtak. Ezt és a tarkókontyot néha finom anyagból készült kendővel kötötték át, de előfordul a szabott-varrott főkötőfajta is. Ezek fölé terítették a négy vagy háromszögletes, vörös színű nagykendőket.



Modern irodalom
Fitz J.: Az eraviszkusz női viselet. In: Archaeologiai Értesítő 84 (1957) p. 133151. Cremošnik, I.: Die einheimliche Tracht Noricums, Pannoniens und Illyricums und ihre Vorbilder. In: Latomus 23 (1964) p. 760773.
Garbsch, J.: Die norischpannonische Tracht. In: Anstieg und Niedergang der römis chen Welt. 2. 12. 3 (1985) p. 54577.
Madarassy O.: Viselet Aquincumban. In: Aquincum – Augusta Raurica. Élet a Római
Birodalom két városában. Kiállításvezető. Basel, 1997. p. 204206.
Láng, M.: Die pannonische Frauentracht. In: Jahreshefte des Österreichischen
Archäologischen Institutes 1920. (1919) p. 208260.
Wild, J. P.: Clothing in the NorthWest Provinces of the Roman Empire. In: Bonner
Jahrbücher 168 (1968) p. 166240.
Wild, J. P.: The Clothing of Britannia, Gallia, Belgica and Germania. In: Anstieg und
Nidergang der römischen Welt. 2.12.3. (1985) p. 362422.