logo

XXII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Ruházat.

Azon évezred folyamán, melyen át a rómaiak a történet színpadán szerepeltek, az öltözésük módja és általában véve a viseletük (Vestimentum, vestis) sok változáson ment keresztül, de azért a rómaiak épp úgy mint a görögök ezen a téren is meglehetősen konzervatívok maradtak, mert nagyjában mindvégig megőrizték a viselet alapformáját.

Már ősrégi időben, férfiak és nők egyaránt, ingalakú, testhez simuló ruhát öltöttek magukra, melyek neve tunica volt. A tunica fölé vetették a férfiak a köpenyszerű togát, a nők a pallát. Lehetséges, hogy a legrégibb időben ez az utóbb említett köpeny egymagában is takarta a testet, de a római férfi rendes házi és dolgozó ruhája a térdig érő tunica volt.

Eleinte, úgy látszik, nem voltak ujjai a tunicának, de későbben hol hosszabb, hol rövidebb újjakkal volt ellátva. A díszesebb tunicánál a vállrészek a könyökig értek le és az újjak a kar alsó részét is takarták. A hosszú, bokáig érő tunicák (tunicae talares) viseletét asszonyosnak, férfiúhoz nem illő viseletnek tartották.

romaikor_kep


Tunica



Legfeljebb mint a férfiak lakodalmi öltözéke szerepel az ilyen hosszú, de finom kelméből készült tunica talaris.

A hivatalt viselő egyének szintén övnélküli, hosszabb tunicában jelentek meg. Rendszerint azonban övvel (cingulum) szorították a testhez, különösen munkaközben vagy vadászat alkalmával.

A tunica gyapjúból, későbben vászonból készült. Roma emelkedésével és az egyszerű puritán erkölcsök meglazulásával mindinkább divatba jöttek a hosszú, bő tunicák, melyeket az előkelők széles, díszes övekkel viseltek. Az elpuhulás és fényűzés korában egyszerre több tunicát is öltöttek magukra.

A tunica interior és exterior elnevezések alatt a testhez simuló szűk subucula és az e fölé húzott supparus értendő. A papok és színészek hosszú, bő újjakkal bíró tunicái tunicae manicata név alatt fordulnak elő.
A köznép, a mezei munkások egyszerű bőrköténnyel takarták testüket. A városban is csak puszta tunicával jártak-keltek, a mit római polgár nem tehetett, ha csak nem akart véteni az illem és tisztesség ellen.

Ranggal bíró, nagyobb méltóságokat betöltő férfiak, senatorok, két bíborsávval (claus purpureus) díszített tunicát viseltek, mely sávok a nyak szélétől párhuzamosan húzódtak le az alsó szegélyig. Az ilyen széles bíborsávokkal bíró fehér ing neve tunica laticlavia volt, a lovagoknak megfelelő viselete volt a tunica angusticlavia.

A tunica palmata vagy picta aranydíszű, gazdagon hímzett alsó ruha volt, melyet a pl. a diadalt ülő fővezérek viseltek. Az utóbb említett háromféle tunicához nem kellett öv.

A görög himationnak megfelelő felső ruha volt a római polgárnak nemzeti díszöltönye, a toga. Innen van a római nép ismeretes elnevezése: gens togata vagy egyszerűen togati. Romanos rerum dominos gentemque togatam.

A toga volt mindvégig az igazi vestis forensis, a béke köpenyege, ellentétben a sagummal; csakis teljes jogú civis Romanus viselhette, száműzötteknek és idegeneknek meg volt tiltva a toga viselete. De nemcsak joga, hanem egyenes kötelessége volt a civis Romanusnak a togát viselni. A ki ez ellen vétett, mint minuens majestatum populi Romani büntetésre méltó volt.

romaikor_kep


Toga



A köztársaság vége felé a kényelmesebb görög pallium jött divatba. Augustus megtiltotta, hogy a circusban és forumon valaki görögös viselettel jelenjék meg. Germanicus állítólag magára vonta Tiberius haragját görögös viseletével (par cum Graecis amictus). Lassankint azonban a toga inkább csak mint nemzeti díszöltöny maradt meg, mely a törvényszéki tárgyalásoknál, a színházban és más nyilvános játékok alkalmával kötelező volt.
Persze Juvenalis korában némelyek már kényelmesebb ruhadarabokkal akarják pótolni a togát, mert a költő egy helyen panaszolva említi, hogy nemo togam sumit nisi mortuus, tehát már csak a halottak viselik rendesen a tősgyökeres római togát.

A név állítólag a tegere (fedni, takarni) igével függ össze, a görög írók a thbenna néven említik. Az összes ókori népek viseletei között a legkülönösebb, mely nagyságával, sajátszerű alakjával és körülményes, szinte külön tanulmányt igénylő kezelési módjával páratlanul áll az emberiség öltözékei között.

A római népjellemnek egyik alapvonása, a gravitas tükröződött benne vissza, mert ilyen hatalmas, bő öltözet határozottan méltóságot kölcsönzött viselőjének. Külső alakja és nagysága az idők folyamán megváltozott.
Eleinte kisebb és keskenyebb volt, de évszázadok multán mindinkább nagyobbodott, úgy hogy végül a hossza már fölért három férfi nagyságával, szélessége pedig megközelítette két férfi nagyságát.

A régiségtanok egy lámpaernyőnek keresztmetszetével hasonlítják össze. Eleinte kétségkívül igen egyszerűen történhetett a toga átvetése, de későbben körülményesen, gondosan alkotott ráncokkal és öblökkel öltötték fel a togát. Mindenesetre az egyik csücskét a bal vállra helyezték, úgy hogy az elől lecsüngő szövet majdnem a földig ért, azután a toga többi részét a hátra vetették és a jobb kar alatt áthúzták a mell közé és ismét a bal vállra vonták, úgy hogy a balkart egészen betakarta. Erre vonatkozik a bracchium veste continebatur kifejezés.

romaikor_kep



Az úgynevezett sinus, umbo és nodusra nézve elágaznak a vélemények. Valószínű, hogy a toga első harmadrészét húzták föl a mellet takaró rész fölé, hogy t. i. járás közben ne legyen alkalmatlan, s így képződött a sinus, mely akár zseb gyanánt is szolgált.
A toga csücskeihez erősített gombok és rojtok súlyukkal lehúzták az öltönyt. A régi kor emberei még a csatában is togát viseltek, de mivel kissé kényelmetlen volt és a szabad mozgást gátolta, a toga második nagy felét nem vetették a bal vállra, hanem kétszer-háromszor a csípő köré fonták és a testhez szorították.

Ez a viselet értendő az úgynevezett cinctus Gabinus alatt. Hasonlóképen vonták testük köré a togát a papok, mikor az áldozati állatot levágták, de ilyenkor a bal vállon nyugvó részt a fejük fölé húzták. Rendszerint fehér volt a toga színe (toga alba), a hivatalra pályázók ragyogó fehér togában (toga candida, innen candidati) jártak-keltek. Vádlottak (reus) hanyag öltözetükkel akartak hatni a népre (toga sordida).

A gyászruha felöltésénél (mutatio vestis) sötétszínű togát vettek magukra, ennek neve toga pulla. A magistratusokat a bíborszegélyes toga praetexta illette meg, úgyszintén a fiúk is, a míg körülbelül tizenhat éves korukban fölvették a toga virilist, bíborszegélyes togát viseltek. Az előkelők kis fiacskáit már életük első évében bíborszegélyes togába göngyölítették.

A császárok díszes öltönye (trabea) volt a bíborköpeny, toga purpurea vagy toga picta. Diadalt ülő imperatorok és az ünnepi játékok vezetői is ilyen aranyhímzésű, bíbortogákban jelentek meg. Eleinte gyapjúból készültek ezek a togák; különösen az aquliai és tarentumi gyapjú volt híres és a külföldről behozott miletusi és laconiai. Selyemkelmékről csak a császárok korában történik említés, a már korábban említett sericae vestes csak finom szövésű, elegáns félselyem kelméket jelentenek. Nyilvános gyűléseken a római polgár mindig csak togával jelent meg és ez a divat megmaradt az első császárok koráig.

De kényelmesebb és könnyebb utcai ruhának használták a görög himationt, az úgynevezett toga Graecanicát és az etruriai tebennát.

romaikor_kep


Himation



Még későbben új meg új köpeny-minták kezdtek lábra kapni. Már Augustus idejében történik említés egy lacerna nevű köpenykéről, melyet a toga fölött viseltek, és a mely néha teljesen pótolta a togát.

Ez a lacerna nem volt zárt öltözék, vestis clausa, mint pl. a paenula, hanem nyitott, könnyű kis köpeny, melyet rendesen a jobb vállon fibulával tűztek össze. A toga takarására és védésére szolgált, de a ruházat díszét is emelte.

A lacerna is rendesen fehér volt, de különféle színű, értékes szövetekből is készítették. Különösen kedveltek erre a célra a dibaphum név alatt ismeretes, kétszer festett bíborkelmét, mely meglehetősen drága volt. Divatra sokat adó, piperkőc uracskák előszeretettel viselték.

Téli viseletnek vagy az útra használták a férfiak és nők egyaránt a paenulát. Ez egyszerű, ujjatlan, hosszú köpenyeg volt, rendesen vastag, kócos szövetből készült (v. ö. Gausape), sőt bőrpaenuláról (paenula scorten) is történik említés.

romaikor_kep


Paenula



A paenula és lacerna mellett cucullus, csuklya is szokott lenni, melynek csücske a háton lecsüngött. Rossz időben, vagy ha a viselője felismerhetlen akart maradni, a fejére húzta.

romaikor_kep


Cucullus



A laena terjedelmes általvető köpeny volt, a görög nevű endromis alatt inkább csak vastag, plaidszerű kendőt kell érteni; a testgyakorlatok alkalmával a lágyék köré csavart kendő volt a campestre.

Rövid köpeny volt továbbá a görög nevű synthesis és az abolla, melyekről nem igen tudunk közelebbit. A synthesis kényelmes, bő öltözék lehetett, melyet szinte kizárólag lakomák alkalmával viseltek.

Derékszög alakú, a görög chlamysra emlékeztető volt a jobb vállon zárt trabea, a lovagok rendes köpenyege bíborszövetből.

romaikor_kep


Abolla



Hosszú, bő köpeny volt még a fővezérek fehér vagy bíborpiros paludamentuma (album aut purpureum), melyet a consulok, dictatorok és a császárok a háborúban viseltek.

Vastag gyapjú kelméből készített, térdig érő köpeny volt a sagum, a római katona hadi köpenye, melyet a vállon fibula kapcsolt össze, úgy hogy kissé emlékeztetett a görög chlamysra.

romaikor_kep


Sagum



A lábszárakat takaró ruhadarabot, a nadrág-viseletet a római polgár nem ismerte. Gyengébb szervezetű vagy öreg emberek télvíz idején kendőkkel (fasciae, feminalia, cruralia) kötözték körül lábszáraikat. Másféle kendők is fordulnak elő ventralia, focalia név alatt, melyeket elpuhult emberek viseltek.

A római katonák csak későbben a császárok korában kezdtek viselni nadrágot (braccae), melyet a gallus és parthus vitézeknél láttak. A római nadrág mindig szűk volt és csak térdig ért.

Föveget a római ember nagyon ritkán használt. Rendesen hajadon fővel (capitae aperto) jártak-keltek, csak rossz időben húzták fejükre a togát vagy a paenula csuklyáját. Utazás közben vagy a színházban használták a görögöknél divatos nemez kalapokat. Keskeny karimájú kalap volt a pileus, melyet a szabad ember viselhetett. De egész alakjánál fogva éppúgy mint a macedoniai eredetű causia is, inkább sapka volt mint kalap.

Hajósok, földműveléssel foglalkozó egyének, továbbá vadászok bőrből vagy szalmafonadékból készített, alacsony, félgömbalakú sapkákat hordtak. Thessaliai vagy macedoniai eredetű volt a petasus, a galerusra nézve.

De már nagyobb gondot fordítottak a rómaiak a lábbeliekre. Otthon a házban szandálokat (soleae) viseltek, melyeket az étkezés előtt levettetek. Erre vonatkozik demere és poscere soleas kifejezés, mert a ki ledőlt a lakomához, az levetette, a ki el akart menni a lakoma után, az előkérte a lábbelijét.
A díszesebb öltönyhöz, a togához okvetlenül cipő kellett (cum toga et calceis). Az egyszerű szandálok vastag bőr- vagy fatalpakból állottak, melyeket szíjakkal erősítettek a lábujjakhoz és a sarkoknál a bokacsonthoz. Utóbb az ilyen egyszerű talpakhoz kétoldalt bőrleffentyű járult, mely a nehezebb, köves utakon jobban megvédte a lábat.

A calceus nevű cipő már az egész lábfejet takarta és rendszerint fűzős cipő volt. A köznép facipőket hordott, akárcsak manapság pl. Belgiumban és máshol.

A katonák csizmaalakú, magas fűzős cipőket és vastagtalpú bőrharisnyákat viseltek. A színészek cothurnusa és soccusa eléggé ismeretes. A senatorok piros vagy fehér színű cipője (calceus senatorius) négy szíjjal (corrigiae) volt ellátva.

A patriciusok cipőin elefántcsontból vagy ezüstből készített félhold (lunula) volt látható, melyet a görög írók alakja miatt római kappának (Rwmaikon kappa) neveztek. A magistratus curulis viselőjének cipője mulleus név alatt fordul elő. Itt is nagy hatása volt a görög divatnak, a miről többek között a görög eredetű crepida szó is tanuskodik.

A római matrona teljes öltözékéhez három ruhadarab tartozott, a tunica, a stola és a palla.

Későbben még görög és etruriai hatás alatt divatba jött a fátyol viselete is. Az alsóruha rendesen térdig érő, fölül és alul egyformán szűk, köröskörül zárt ing volt. Közvetetlenül a testre öltötték (tuncia interior, interula tunica), rövid újjakkal volt ellátva és gyapjúból, gyapotból vagy későbben selyemből készült.

A fényűzés korában előkelő római nők Cos szigetéről vagy Etruriából behozott, átlátszó, finom szövetekből készíttették tunicájukat. A házban hosszú tunicát viseltek, melyet a mell tájékán övvel szorítottak a testhez vagy néha öv nélkül, a mai empire-viselethez hasonlóan hordtak, úgy hogy hosszabb uszály jött létre. Az ilyen díszes tunicához későbben hozzájárult a görög diploidion, mely a vállakhoz tűzve kétoldalt a könyökig lecsüngött.

A tunica interior fölött az előkelő hölgyek mellfűzőt (mamillare vagy strophium) is viseltek.

A stoa a római matronát jellemző felsőruha, melyet libertinák vagy más nők (pl. meretrices) nem ölthettek fel. Rövidebb volt mint az alsó tunica, finom kelméből készült, néha gyöngyökkel és aranycsillámmal volt díszítve, vagy bíborszegélyekkel és más értékes bordűrökkel volt ékesítve.

A tunica és stola felövezésére szolgáló cingulum is rendszerint drágakövekkel kirakott díszmű volt.

Végül a palla volt a kimenő ruha, mely nagyjában hasonlított az eredeti, egyszerű szűk férfi togához; négyszögletű vagy tojásdadalakú szövetdarab volt, melyet viselője a feje fölé vethetett, úgy hogy az egész alak be volt takarva.

A díszes utcai öltözék kiegészítő része volt a fátyol, mely flammeum vagy ricinium név alatt ismeretes. Ezt hajtűkkel erősítették a fej hátsó részéhez, úgy, hogy akár a láb sarkáig lecsüngött. Nászünnepen a menyasszony gyapjú-övvel zárt tunica interiort, sárgaszínű cipőt és sárga fátyolt (croecum velamen) viselt.

romaikor_kep


Stola és a Palla



Fejkendőkről is történik említés, úgyszintén egy calautica (nem calantica) vagy calvatica nevű főkötőről vagy sapkáról.

A nők lábbelije általában sandalia név alatt fordul elő. Kesztyűket is hordtak (manicae vagy görög szóval chirothecae).

A rabszolgák rendes öltözete volt az egyszerű, szűk tunica, melyet Gellius exomisnak nevez, de ez nem volt fehérítve, hanem sötét, szennyesszínű volt (pulla). Innen van, hogy a pullati névvel illették általában az egyszerű, alacsony származású embereket. Az utcán szintén egyszerű, közönséges darócszövetből készült paenulát vagy lacernát hordták. Togát, stolát és pallát rabszolgák és rabszolganők nem ölthettek magukra.

Ilyen szűkös, szegényes rabszolgaviseletben (servilis habitus) rejtőztek néha kicsapongó emberek vagy olyanok is, kik rossz fát tettek a tűzre és ezért siettek elmenekülni. Ismeretes, hogy a színköltészet római és görög tárgyú műveit a fabula togata, illetve a fabula palliata névvel illették.

A már fentebb említett munkákon kívül megemlítjük még ezeket: Becker-Göll, Gallus, 3, 189–310. Marquardt, Das Privatleben der Römer. Böttiger, Sabina, 2 (különösen a női viseletre nézve). Baumeister, Bilder aus dem griechischen und römischen Altertum.



Forrás:
http://vmek.oszk.hu/03400/03410/html/7266.html