A Kalendae Ianuariae késő ókori változatainak kialakulási folyamatában több fontos csomópontot ismerhetünk fel. Ezek közül az első a római típusú újévi ünnepek és a szintén római Saturnalia bizonyos mértékű összemosódása, mely egyértelműen bekövetkezett keleten, de kisebb mértékben talán nyugaton is. Ez a folyamat kétségtelenül lezajlott, azonban pontos időpontját nem tudjuk meghatározni, mivel a IV. századi görög forrásainkban is már csak a végeredményt látjuk. A Saturnaliából származik a strenán túlmenő ajándékok osztogatása, a lakomák, a legális kockajáték szerepe, és részben a humor megjelenése az ünneplésben.
Ennél jelentősebb és a birodalom teljes területét érintő változás, hogy az ünnep a négy fal közül kikerül a közterekre különféle, nyilvánosság előtt zajló események formájában, spectaculummá válik. Ez a változás nem magától értetődő, a Kalendae jelentőségének növekedését a Saturnaliával való összefonódása alapozza meg, a Saturnalia, bár inkább nevezhetjük közösségi, mint családi ünnepnek, viszont nem az utcán zajlőtt. Emellett, ha elfogadjuk az egyházatyák és Libanios érvelését, miszerint a Kalendae inherensen pogány ünnep, akkor azt várnánk, hogy a kultuszok visszaszorítása a négy fal közé száműzi az ünnepet, azonban ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk.

A Kalendae utcai rendezvényei alapvetően három típusra oszthatók: 1. utcai mulatozás, zenélés, tánc; 2. ennél ritualizáltabbak a különféle processziók, ezek lehetnek komolyak, de kimondottan humorosakis; 3. a rituális agermos különféle formái, mikor házról házra járó csoportok ajándékokat kéregetnek jókívánságaikért vagy énekükért cserébe. A három alapvető típus nem válik el egymástól élesen, különösen a nyugat-európai cervulus-menet esetében gyanítható, hogy egyszersmind házról házrajárva ajándékokat is gyűjtöttek.
Az elkülönítés élessége részben az egyes források szerzőjének érdeklődési körétől függ, Asterios nagyon pontosan és élesen elválasztja egymástól az egyes meneteket, processziókat, résztvevő csoportokat, összhangban azzal, hogy részletes katalógust kíván adni az ünnepről, a többi forrásszöveg az ünnep kaotikus voltát hangsúlyozza, és homályban hagyja az események részleteit, melyeket a hallgatóság úgyis ismert. Más esetekben a jelenség maga nem kategorizálható szigorú kritériumok szerint: az arles-i menet a második típusba tartozik, de Caesarius utalásai alapján az sejthető, hogy megálltak az egyes házaknál.

A fejlődési folyamat pontos időrendjének megállapítását megnehezíti, hogy a többségében a szokással ellenséges források retorikai okokból igyekeznek mellőzni az ünneplés azon elemeit, melyek egyértelművé tennék, hogy a Kalendae állami ünnep, melynek egyik célja az államhatalom reprezentációja. Pedig e reprezentatív elemekről azért volna jó többet tudnunk, mert logikus a feltételezés, hogy éppen ezek indukálták a többi változást. Egyedül Ióannés Lydos utal arra, ami a legnyilvánvalóbb: a főváros(ok)ban sor kellett kerüljön a konzulok ünnepélyes felvonulására, a processio consularisrst. Egyeden explicit utalást sem találunk egy másik díszfelvonulásra, amelyik biztosan megtörtént: a január 3-i Ludi Compitalest egy pompa circensisnek kellett megelőznie ott és addig, ahol és ameddig hagyományos keretek között rendezték meg a római versenyjátékokat.
Noha Libanios beszél a lóversenyek látogatásáról mint az újévi ünnepek részéről, a pompa circensisről hallgat. A Petrus Chrysologus által leírt újévi felvonulás esetében lehetséges, hogy a cirkuszi versenyek rituális előjátéka, vagy annak valamilyen fejleménye, de Chrysologus ezt nem állítja egyértelműen, és Ravennában nincs nyoma circus épületnek. Ugyanakkor Libanios kifejezetten beszél egy ettől teljesen független processzióról, melynek során a cirkuszi versenyistállók tulajdonosai vonultak végig a városon az istenek templomaihoz.

Asterios egyértelműen állítja, hogy felnőttek csoportjai jártak házról házra, és ajándékokért cserébe áldást mondtak a házra (euphémeo). Ugyanerre utal Aranyszájú Szent János Antiochiában is. Asterios a felnőttek csoportjától teljesen elkülönítve beszél a gyerekekről, akik ezüstözött almákat árulnak. Hasonló szokások meglétére a középkorból is lesznek szórványos adataink, azonban meglepően kis számban, ahhoz képest, hogy az újkorban mennyire elterjedt szokásról van szó. Ennek oka talán az, hogy e szokás gyorsan és alaposan krisztianizálható a Kalendae szóból származó kolindálás és rokon szavai az újkori Kelet-Európábán a karácsonyi dalok éneklésére vonatkoznak.
Az ó és középkorból az énekelve ajándékokat gyűjtögető gyerekcsapatok sokkal jobban adatoltak egy másik szokás, a Kalendae Martiae kapcsán tárgyalandó fecskedalok esetében. Bár nem szeretném a két szokást összemosni, de a fecskedalok (chelidonisma) segíthetnek Asterios jobb megértésében. A püspök azt állítja, hogy a szokás tisztességtelen kereskedésre tanítja a gyermekeket, akik értéke többszöröséért árulják az almákat. Talán ez nem csupán morális szőrszálhasogatás, az újkori fecskedalokban a gyerekek esetenként arról énekelnek, hogy megtanulták, hogy áruljanak drágábban, mint amennyiért vettek.

A Kalendae Ianuariae másik jellegzetes megkülönböztető eleme a jelmezes felvonulás. Az előző fejezet remélhetőleg egyértelművé tette, hogy ez a felvonulás egyszerre valami új a maga kontextusában, ugyanakkor valami régi, aminek minden eleme ismert volt a megelőző századokban. A szokás, úgy tűnik, számos lokális változatot mutat, s ez arra utal, hogy nem egyszerűen egyeden korábbi szokás átalakításával jött létre, inkább arról van szó, hogy amikor megszületett az utcai, közösségi ünneplés igénye, az emberek abból merítettek, amiből tudtak: felhasználták hagyományos rítusok elemeit, és tanulhattak más városok gyakorlatából is. Megkülönböztettem egy keleti és egy nyugati típust, melyek szociális kontextusa is eltérő lehetett.
A Gallia, Ibériai-félsziget és Észak-Itália területéről adatolt szarvasmaszkos, a „szarvasocska” és a borjú alakjával fémjelzett menet nagy valószínűséggel a periféria irányából terjedt a központ irányába, magyarán faluból terjedt a város felé, ezt egyértelművé teszik Pacianus és Ambrosius megjegyzései. Ezzel ellentétben a keleti városok Kalendaeja tősgyökeres városi szokásnak tűnik: Libanios szerint a vidékiek a városba utaznak az ünnepre, Asterios szerint a derék parasztok épp a harsány ünnep miatt menekülnek a városból.
Ezt a városi felvonulást vagy rendezvényt sokféle módon rendezhették meg a római városokban, de közös elem volt egyfajta parodisztikus szándék, a gúny, a csúfolódás szerepe, mely akár egészen direkt módon az államhatalom ellen irányult. Ennek az eredeti forrása nem a Kalendae kora császárkori formája, hanem részben a Saturnalia, a Saturnalia humoros lakomakirálya, emellett további inspiráló forrásként bármelyik nagy római pompa szóba jöhet, és akár a görög területek saját hagyományai is.
A jelmezek legközelebbi analógiáit viszont máshol találjuk meg: az Isis-ünnep és esetleg a Magna Mater-ünnep jelmezes processziójában. A kultuszok visszaszorítása, ami már jóval a végleges tiltás előtt is érvényesült, segíthette a szinkretizmust, amennyiben az emberek rákényszerültek, hogy kedvenc szokásaikat olyan ünnepekre vigyék át, melyek még nem voltak korlátozva.

A változások részleteit tekintve megint csak hipotézisekre vagyunk utalva. Az biztos tény, hogy a császárkor lakomakirályai, vagy inkább császárai a baráti körök Saturnalia-ünneplésében fontos szerepet játszottak, s az is tény, hogy a Saturnaliát egy istenkirály uralma felidézésének tekintették. Ez már alapul szolgálhatott egy olyan Saturnaliának, melyet a Dasios-actában olvashatunk: egy személy nem csupán az ünnepi császár szerepét vállalja, hanem magát Saturnus istenét, s mindez egy olyan szociális közegben, mely alkalmas volt rá, hogy a négy fal között zajló ünneplést nyilvános ünnepléssé tegye: egy katonai táborban. Lydos a VI. századi Philadelphia kapcsán sem istenek menetéről beszél, hanem egyeden istenről, akinek személyisége mi útba Ianus és Saturnus között oszcillálna. Egy a nyilvánosság elé lépő király/isten kíséretet érdemel, s ezzel máris megkapjuk a Kalendae Ianuariae ünnepi menetének egy embrionális formáját.

Egy nem túl nagyszabású spektákulum megszervezése is munkaidőt és energiát igénylő összetett folyamat, ami nehézkessé válik, ha fokozatosan eltűnnek azok a kultikus közösségek, melyekre hagyományosan ez a feladat hárult. A nehézség megoldására két kézenfekvő lehetőség kínálkozik, az első: új szervezetekre bízni a feladatot, ilyen volt például a katonaság. A Dasios-acta Satumaliája nem tudjuk, hogy kilépett-e a civil nyilvánosság elé, de Asterios katonái már egyértelműen ezt tették. A szervezett cirkuszi pártok szintén képesek lehettek betölteni a feladatot, és úgy tűnik, bizonyos szerepet ténylegesen játszottak.

A második lehetőség: a megszervezni kívánt ünnepet rátolni egy másik, mások által megszervezett rendezvényre. Végső soron már az apuleiusi Isis-ünnepen is ez történik: a „hivatalos”, templom által szervezett menet előtt egy spontán és humoros jelmezes menet halad. Az újévi ünnepkörben erre a célra alkalmas lehetett a konzulok ünnepi felvonulása, a processus consularis, január Íjén, és a január 3-ai pompa circensis is, mely a cirkuszi játékokat vezette be, és ezek mellett mindazon lokális rendezvények, melyekkel az egyes városok az állami reprezentáció céljait kívánták szolgálni.
Az állam által szervezett és a népies rítusok egymás mellett létezése az utóbbit könnyen a rítusparódia irányába terelheti. Ez természetesen csak hipotézis, mivel forrásaink többsége hallgat a hivatalos rendezvényekről, aki pedig nem, mint Libanios, az az ünnep államellenes destruktív vonásairól nem akar beszélni, így egyedül Lydos beszél nyíltan arról, hogy a konzulokat kifigurázták konzullá választásuk alkalmából, emellett Petrus Chrysologus Ravennájában zajlott egy olyan felvonulás, amely pompa circensisnek tűnik, de alig elképzelhető, hogy a hivatalos pompa circensis része lehetett volna. Amennyiben ezek a parodisztikus, eleinte még rögtönzött felvonulások ritualizálódni tudtak, a továbbiakban önmagukban is életképesekké válhattak, és fennmaradhattak az állami reprezentációt szolgáló rítusok megszűnése után is.

Az így kialakuló processzió már magában hordozza a középkori karnevál életérzését: az ünnepen a normasértés válik normává, gúnyt űznek az államhatalomból és a császárból, de maguk a résztvevők is a legteljesebb tudatossággal vállalnak fel olyan helyzeteket, amelyek más napokon megalázó büntetésnek minősülnének. A végeredményként kiformálódó ünnep alapvetően szekuláris, apologétái és vádlói minden erőfeszítése ellenére nem egyértelmű, hogy különösebb vallási jelentése lett volna ugyanakkor strukturálisan és „teológiáját” tekintve ez a Kalendae vallásosabb ünnep, mint kora császárkori elődje volt: az évkezdet liminális időszakává válik, mikor a társadalmat és az emberi gondolkodást strukturáló normális kategóriák megrendülnek, és az ember-állat, ember-démon, férfi-nő, mi-idegenek határvonalak időszakosan leomlanak.