Az ókor utolsó századainak nagy ünnepei közül a Kalendae Ianuariae-nak nevezett újévet ismeijük legjobban, talán egyetlen ókori ünnepről sem rendelkezünk hasonló mennyiségű írott forrásadattal. Ennek megfelelően a késő ókor ünnepei közül ez érdemelte ki a legélénkebb kutatói érdeklődést a XX. század folyamán, sőt, már jóval az előtt is. A Kalendae problematikája több irányból is megközelíthető. A modern karácsony korai története nem függetleníthető a római újév kérdésétől, Nilsson ma is alapvető monográfiája A karácsony előtörténete (Vorgeschichte) címet viseli. E. K. Chambers, aki az egyik első rendszerezője volt a forrásszövegeknek, színháztörténeti szempontból érdeklődött a Kalendae iránt, amely a népi színjátszás legkorábbi ismert példáit nyújtja Nyugat-Európában.
Vizsgálatra érdemes kérdés az is, hogy milyen hatással lehetett a késő antik Kalendae feje tetejére állított világa a középkori bolondok ünnepére, illetve a karneválra. Mihail Bahtyin, alapvető karneválmonográfiájában, a Satumalia-élmény folytatását látja a középkori karneválban, mások kimondottan tagadják e kapcsolatot.
Harmening, kiváló művében, ama középkori népi hiedelmek és szokások egyikeként mutatja be, amelyeket az elit kultúra superstitiának minősített. Ha lehetséges, még problematikusabb a Kalendae továbbélése Bizáncban és az ortodox KeletEurópában. A bizánci görög forrásszövegek mennyisége kisebb, mint a latinoké, azonban ezért bőven kárpótol (hatna) minket az újkori néprajzi anyag.

A XX. század eleji klasszika-filológusok még törekedtek rá, hogy naprakész ismeretük legyen az aktuális etnográfiai kutatásokról, azonban a szaktudományok közötti szakadék mélyülése, a publikációk exponenciálisan növekvő száma, s nem utolsósorban a nemzeti nyelveken születő publikációk magas aránya azt eredményezte, hogy a kortárs ünnepkutatásban szinte Walter Puchner az egyetlen, akinek azonos színvonalon és párhuzamosan sikerült érvényesíteni a néprajzi és az ókortudományi szempontokat írásaiban.
A Kalendae szokásait nemcsak középkori tovább élésük teszi érdekessé, hanem ősi eredetük is, amennyiben bizonyos elemei talán a rómaiakat megelőző helyi, kelta lakosságig vezethetők vissza. Meslin a Kalendaet mint római ünnepet vizsgálta annak köz-társaságkori kezdeteitől. A legfrissebb monográfia, amelyben központi szerep jut a késő ókor ünnepeinek, Fritz Graf írása, aki egy új szemponttal jelentkezik, mikor a Kalendaet mint a birodalom keleti tartományaiban elterjedő római ünnepek egyikét vizsgálja. A kiterjedt korábbi kutatásoknak köszönhetően jelentős számú forrásszöveg gyűlt össze, amelyekhez a XXI. századi kutatás már csak keveset tudott hozzátenni.

Újdonságok felbukkanására leginkább a közép és késő bizánci korból számíthatunk, ezek közül néhány forrást a későbbiekben részletesen elemezni fogok, mint például Bíborbanszületett Konstantin Ceremóniáskönyvének egy részletét, másokat kései keletkezésük miatt (vizsgálatom fókuszában a IV-VII. század áll) csak röviden említek. Bár kitérek majd a Kalendae tovább élésére is, elsősorban az ünnep eredetét vizsgálom, mivel a római újév a IV. század folyamán olyan mélyreható átalakuláson ment át és olyan sebességgel vált a birodalom legnépszerűbb ünnepévé, hogy a késő antik Kalendae Ianuariae lényegében új ünnepnek is tekinthető. E fejlődési folyamat feltárása nemcsak magának az ünnepnek a megértését segíti, hanem számos tanulsággal szolgálhat, amikor meg akarjuk érteni a keresztény római birodalom népi vallásosságát, illetve a pogány kultuszok esetleges tovább élésének lehetőségeit.