Principium anni

Ha számba vesszük a késő antik újév klasszikus római elemeit, a legelső és legfontosabb adottság maga a név és a nap újévi jellege. Mindkét evidensnek látszó tény számos problémát és kérdést vet fel. A név valójában nem ünnepnév, pusztán a nap megnevezése, a római naptárban minden hónap első napja Kalendae, s ez történetesen a januári Kalendae. Ez hasonló a mi szilveszte) szavunkhoz, ami arra utal, hogy szilveszter napja történetesen Szent Szilveszter ünnepe is, ám Szilveszter-nap csak egy van a naptárban, Kalendae viszont tizenkettő volt.
A megnevezés tagadhatatlan előnye, hogy vallási szempontból semleges. Istennevet csak közvetetten tartalmaz, amennyiben a január Ianusról kapta a nevét, de Ianus a birodalom keleti felén ismereden istenség, és az újévi ünnepek menetében a ianusi jelleg nyomával is alig találkozunk. Csak egészen későn, a VI. században kezdik újra emlegetni az újév és a kétarcú isten kapcsolatát.
A Konstantin utáni korban Caesarius az első, aki azt hozza fel az ünnep ellen, hogy a pogány Ianusnak volt szentelve. Keleten nagyjából ugyanebben a korban Lydosnál olvashatunk hasonlót, s ő az első, aki szerint Ianus istent megszemélyesítették az ünnepen. Mindez arra utal, hogy korszakunkban Ianus kapcsolódása az újévi ünnepségekhez már régóta nem több halott régiségtani információnál.

A név vallási semlegessége Konstantin után az ünnep előnyére válhatott, hiszen legkevésbé sem egyértelmű, hogy miért kellene megtiltani a keresztények részvételét egy olyan ünnepen, amely nem egy pogány isten tiszteletére szerveződik. A megnevezés Kalendae fele a latinok számára a hó első napját jelenti, ebben a jelentésben a görögök numéniának fordítják, újholdnak, bár mindenki számára egyértelmű volt, hogy a Caesar-féle naptárreform óta a hónapok elseje nem esik egybe az újhold napjával. Az ünnepnévben a görögök is a Kalendai vagy Kalandai formát használják, mely számukra nem bírt az ünnepnévtől független jelentéssel, mivel saját naptáraik rendszere alapvetően különbözött a rómaitól.
Rómában Augustusnak tulajdonították azt a szólásmondást, hogy a görög Kalendae napján fizetni (soluturus ad Kalendas Graecas), ami a sohanapján, kiskedden megfelelője volt. Mivel a görög nyelvterületen csak az ünnepnévként is funkcionáló Kalendaekat ismerték, ezért megtörténik, hogy ennek hatására a numénia szót újév jelentésben használják, Iulianus például így beszéhet a Misopógónban a szírek numéniőfiról, amikor az antiochiaiak saját naptárának őszi újévéről beszél.

A név nemcsak, hogy nem igazi ünnepnév, hanem hiányzik belőle az ünnep funkciójára vagy rítusaira való utalás is az antik és a keresztény ünnepnevek egy jelentős csoportja is így képződik: húshagyókedd, Equus October (az októberi ló, a lóáldozatra utalva), Anthestéria („virágünnep” Athénban, mivel a hároméves gyerekeket virágkoszorúval a fejükön mutatták be a közösségnek). A Kalendae Ianuariae nem utal rá, hogy az újév ünnepe volna, és egyáltalán nem egyértelmű, hogy mindenki annak tekintette volna. Léteztek nem hivatalos, alternatív megnevezései is az ünnepnek, így nevezték Kalendae Lucernariaenek, mécseses Kalendae-nak, a tipikus újévi ajándéknak számító agyagmécsesekről, vagy egyszerűen Strena-ünnepnek, de ezek a megnevezések ritkák.
A kérdés azért fontos, mert nem szükségszerű, hogy egy közösség a január 1-jét újévként ünnepelje. A Római Birodalmon belül a lokális, városi naptárak megtartották érvényességüket és saját, akár évezredes hagyományaikat, az évezredeket szó szerint értve. Ezekben a hagyományos naptárakban szinte bármely évszak vagy hónap lehetett valahol újévi hónap.
A nyugati területek őshonos etnikumai esetében nagyon kevés az adat, még a kelták esetében is csak hipotetikusan vetődik fel egy esetleges őszi napfordulós évkezdet lehetősége a szigeti kelták analógiájára. A keleti területek kronológiai rendszereit jobban ismerjük. A babiloni újév és ünnepe, az Akitu tavasszal volt, a Seleukida Birodalom ezt és a makedón naptárat ötvözi, oly módon, hogy a kronológiai szisztéma megőrzi babiloni jellegét, de makedón hónapneveket használnak, az újév időpontja pedig őszre kerül át, és az első hónap a makedón nevű Diós lesz.
A római kori Közel-Keleten és Kis-Ázsiában is szinte mindenütt marad ez az őszi évkezdet, mely eredetileg október 1-jére esett. A hónapoknak a latin hónapokkal való párosítása során egy hónapos csúszás történik, s végül a Diós hónapot így a latin novemberrel azonosítják.

Ezek a naptári rendszerek és a hozzájuk kapcsolódó ünnepek a rómaiak érkezésekor már több évszázados, sőt évezredes hagyománnyal bírnak, s így nem valószínű, hogy a római naptár és annak újévi ünnepe mélyebb hatást gyakorolt rájuk. A kronológiai zavart fokozandó idézzük fel, hogy maguk a rómaiak is több újévet hoztak magukkal keletre. A naptárak első hónapja a január, és ekkor léptek hivatalba a konzulok, akik nevet adtak az évnek mivel az iratok datálása részben a konzulok neve alapján történt, így a január 1-je újévi jellege a birodalom egész területén érezhető lehetett, a helyi hagyományoktól függetlenül. Egy ettől független rendszer volt az indictiók tizenöt éves ciklusa, melynek adózási vonatkozásai voltak. Ennek használata Hadrianus óta rendszeres, és még jóval a Római Birodalom bukása után is használatban marad.
Az indictiós év kezdete eredetileg szeptember 23., Augustus születésnapja, majd az egyszerűség kedvéért szeptember 1. Ez a helyzet talán ahhoz hasonlítható, ahogy a mi kultúránkban a január 1-jei újév mellett komoly gyakorlati jelentősége van szeptember 1-jének, az iskolaév kezdetének. Ez ugyan csak a lakosság iskolás részét és az ő családjaikat érinti közelről, azonban mivel a nyári szabadságolásokat és a kánikulát követi, ezért pszichológiailag mindenki más számára is a relatíve tétlen periódus utáni újrakezdés dátuma. Ezért elvileg elképzelhetjük, hogy Antiochiában a Kalendae Ianuariae nem az újév napja volt, csupán egy Kalendai nevű ünnep, mely történetesen január/Audunaios hó 1-jére esett.

Görög nyelvű forrásaink, úgy tűnik, semmi különöset nem találtak benne, hogy ugyanannak az évnek több kezdete is legyen. Ennek a gondolkodásmódnak különösen jó példáját adja Ióannés Lydos, aki a Hónapokról című munkájában a római naptár időbeli változásait úgy írja le, mint párhuzamosan létező rendszereket. Mint mondja, a rómaiak megkülönböztették a szakrális, a katonai és a polgári újévet.
A szakrális vagy papi újév lett volna a január 1., a katonai a március 1., mivel a katonai műveletek időszaka az ókorban márciustól októberig tartott, és végül a polgári újév a szeptember l. Bár nem mondja ki, de ez az indictiók alapján számolt év kezdete. Meglehet, hogy amit Lydos leír, semmi egyéb, mint egy régiségbúvár spekulációja, azonban azt se felejtsük el, hogy a Közel-Keleten a többszörös újév gondolatának mély gyökerei voltak.

A babiloni naptárban a legfontosabb újévi dátum a tavaszi Akitu volt, azonban megfigyelhető, hogy valamilyen értelemben ősszel is volt egy újév. Ez a sumér korig vezethető vissza, és az árpa vetéséhez, illetve aratásához kapcsolódik. Vannak nyomai, hogy az Akitut a seleukida korban is megünnepelték, s valamilyen formában talán még a római uralom alatt álló Emesában is létezett.
Az Akitu központi rítusai az Enuma elish kozmogónikus mítosz előadásához kapcsolódik, melynek (akkád és sumér) nyelvű változatait is ismeijük. Damaskios (480-550) újplatonista filozófus, az athéni akadémia utolsó vezetője, Aporia i kai lyseis peri tón prótón archón (Az első princípiumokkal kapcsolatos problémák és megoldások) című írásában megjelenik a babiloni teremtésmítosz egy reminiszcenciája, a szöveg tartalma még ekkor is ismert lehetett.

A palmyrai Bál-templom ikonográfiái jegyeinek kapcsán a kutatásban több alkalommal felvetődött, hogy az Enuma elish direkt ismeretéről tanúskodnak. Ebben a kulturális miliőben valószínűleg semmi meglepőt sem találtak az emberek a többszörös újév gondolatában. A Misna szerint négy újév létezik. Ilyen gondolkodásmód mellett az újév nem annyira elindítja, mint inkább tagolja az évet. Két vonása van a Kalendaenak, mely az ünneplők számára az újévi karaktert érzékelhetővé tette.
Az első a konzulok hivatalba lépése. Iustinianus az, aki végül megszünteti a konzulok nevével történő datálást magával a hivatallal együtt 541 /542-ben. Beiktatásuk ugyan csak Róma, majd Konstantinápoly lakosai számára jelentett látványosságot, de a távoli provinciák lakói is tisztában voltak jelentőségével. Asterios beszédét éppen erre hegyezi ki, és kétségbe vonja a konzuli hivatal jelentőségét. Libanios és Lydos is megemlítik a konzulokat.

A másik jellegzetesség az előjelek figyelése, melyek a következő év egészére adnak jóslatokat. A források tanúbizonysága itt következetlen, s sokszor megmagyarázhatatlan. Libanios nem nevezi újévnek a Kalendaet, és nem tud auspiciumokról sem, bár egy olyan szokást említ, amit máshol auspiciumnak tartottak, az ajtók babérral koszorúzását. Aranyszájú Szent János, aki nagyjából kortárs és ugyanolyan tősgyökeres antiochiai, mint Libanios, tud az előjelek megfigyeléséről. Az ünnepről nagyon részletes leírást adó Asterios nem tud auspiciumokról.
Ha ekkorka anyag vizsgálható egyáltalán statisztikailag, az egyszerű számolás azt mutatja, hogy a latin források gyakrabban ítélik el az előjelek megfigyelését, mint a keletiek, amely tény aligha független attól, hogy a latin nyelvterületen a római naptár tekintélye nagyobb volt, használata elterjedtebb, mint keleten, azonban keleten sem ismeretlen az előjelek megfigyelése.

A nyugaü források több alkalommal nevezik a napot kifejezetten principium anninak, az év kezdetének, és az újév elleni szélmalomharcukban az egyházi szerzők elmennek odáig, hogy ezt a tényt is kétségbe vonják. Aránylag közismert tény, hogy a középkorban az újévet karácsonytól számították, ez az egyik ok, amiért nem tudjuk, hogy Szent István királyt 1000 vagy 1001 karácsonyán koronázták. Angliában egészen a gregorián naptárreform átvételéig használtak március 25-ével kezdődő naptárakat is.
Az, hogy a Iulianus-naptárban sziklaszilárdan vésett január l-jei évkezdet a középkorban így elhomályosult, annak egyik oka az egyház harca lehet a szilveszteri mulatságok ellen. Pseudo-Turini Maximusnál és Bragai Mártonnál már találkozhattunk olyan érvekkel, melyek az újév új év voltát tagadják. Az egyik szöveg bizonyosan, a másik valószínűleg a Nyugatrómai Birodalom bukása után keletkezett szöveg, s talán nem véletlen, hogy az újév időpontját csak ott és akkor kérdőjelezik meg, mikor már kikerültek a Római Birodalom fennhatósága alól. Semmilyenjei nem utal rá, hogy amíg a Római Birodalom állt akár keleten, akár nyugaton -, az állam bármi módon kiállt volna az egyház Kalendae-ellenes küzdelme mellett, az állam számára pedig a január 1. hivatalos ünnepnap volt.


Strena és a zöld ág előjelek

A strena szokása, pontosabban maga a szó az újévi ünnepciklus leghosszabb életű elemének tekinthető. Bár a szó a császárkor előtti szövegekben nagyon ritka, még sincs okunk kétségbe vonni az ókoriak véleményét, miszerint a strena már akkor is az újévhez tartozott, mikor az még március 1-jére esett. Az idővonal másik végén azt látjuk, hogy a szó étrenne formában tovább él a francia nyelvben, és még a XIV. századi francia királyi udvarban is strenát ajándékoznak egymásnak igaz, ebben az esetben talán inkább az ókor iránti érdeklődés jegyében újraélesztett tradícióról van szó.
A szó használata állandó, azonban nem állandó a jelentése. Eredeti jelentésére a fő tanú Symmachus (345-402), aki szerint „A márciusi strena szokása csaknem a város születése óta létezett Tatius királynak köszönhetően, aki Strenia istennő szent ligetéből (lucus) termő fa ágait kapta meg az új év első auspiciumaként.” Bár Symmachus kései szerző, a kutatás nem látott rá okot, hogy az adat hitelességét kétségbe vonja. Természetesen az obskúrus Strenia istennő kapta a nevét a strenáról, és nem fordítva.
Amikor az év kezdete január 1-jére került át, a strena-adás szokása is, csupán néhány, a szakrális jog által erősen kötött helyzetben maradt meg márciusban: a rex sacrorum és a flamen-papok házát, valamint a régi Curiát és a Vesta-templomot díszítő babérkoszorúkat továbbra is március Íjén cserélték újra. A strena eredetileg tehát egy zöldellő ág volt, csak később lett az újévi ajándékok megnevezése. A császárkori szövegekben és azután is már kizárólag csak az ajándékokra használják, gyakran említik a házakat díszítő babérvagy más örökzöld ágakat is, azonban ezeket sosem nevezik sírnának.

A strena szó nem ajándékotjelentett, vagy ágat, hanem bármilyen tárgyat, amit a jó előjel kedvéért adtak vagy vettek. Festus definíciója szerint: „strenam vocamus quae datur die religioso ominis boni gratia”: „strenának hívjuk (azokat a dolgokat), melyeket vallási jelentőségű napon a jó ómen kedvéért adnak”. Ezt erősítik meg az ismert görög meghatározások is, Ióannés Lydos euarchistiiosrrak fordítja a strena szót, azaz „jó kezdet” vagy „jó kezdetűség”. Elvileg ez más időszakokra is vonatkozhatna, de gyakorlatban a strenáról csak és kizárólag az újév kapcsán hallunk, annyira, hogy a strena szó akár helyettesítheti is a Kalendae megnevezést.

A strenák fejlődéstörténetének érdekessége, hogy nem látjuk az átmeneti fázisokat. A szó köztársaságkori szerzőknél egyszer fordul elő, és amikor a császárkorban gyakoribbá válik, sohasem az előjelként szedett ágakra használják, hanem az ajándékokra, s ezen belül is, amint azt Deubner kimutatta, a Kalendaen ajándékozott pénzérmékre, tehát az újévi ajándékokat sem nevezik súgnának, csak az ajándék pénzérmét. A szó eredetét tárgyaló régiségtani szövegek azonban továbbra is úgy tudják, hogy az eredeti strena lombos ág volt. Ugyanilyen tisztázatlan, hogy mikor és hogyan válik elterjedné a keleti provinciákban.

A köznyelv a strena szót az előjelek egy formájaként értelmezte, és megkülönböztette a tulajdonképpeni ajándékoktól (munera). Az előjelnek jelképes értékűnek kellene lennie, például a Ianus képével díszített as-érme, azonban Ovidius már a császárkor elején érzékeli, hogy elvárássá vált a komoly értéket képviselő pénzek ajándékozása. Ez a fejlemény elvileg könnyen vezethetett volna ahhoz, hogy a strena és a tulajdonképpeni ajándék összemosódik, azonban ez nem történt meg, a források szerint még a VI. században is teljesen egyértelmű volt a strena ómenjellege, ellentétben az ajándékokkal.
Az ág, a szent ligetből, templomból származó zöld ágak használata a strena jelenségén túl is adatolt, Deubner attikai párhuzamokat gyűjtött, ahol a hygieia szót használták a szentélyből kivitt, megszentelt tárgyakra, ami például egy ág is lehetett. Egyes kultuszhelyeken hasonló szokások a császárkor derekán is élő gyakorlatként folytak. A Kalendaen használt ág elsősorban, bár nem kötelezően, babérág lehetett. Ez díszítette bizonyos templomok kapuját (lásd fentebb), erről beszél Libanios az antiochiai Kalendae leírásában, csakúgy, mint korábban Tertullianus, Lydos a babérleveleket említi tipikus, ősi kalendaei ajándékként.
A növény fajtája, úgy tűnik, nem volt kötött, a lényeg az volt, hogy zöldelljen, erre a célra a babérnál kevés alkalmasabb növény volt ismert a korban. A késő ókori forrásokban semmilyen jel nem utal rá, hogy az ajtókat díszítő zöld ágat ajándékozták volna, inkább úgy tűnik, ki-ki a saját maga számára szedte vagy vásárolta őket.

Az előjelként adományozott pénzt és annak átadását Libanios tárgyalja legrészletesebben, leírása mutatja, hogy ez még az ő korában is erősen ritualizált ceremónia volt. A többi újévhez kötődő előjel nagy változatosságot mutat. Érdekes az újévi lakomák és munkaszünet auspiciumként értelmezése, hiszen a császárkor elején éppen azért dolgoztak újév napján, hogy az év egésze szorgalmasan teljen, néhány évszázaddal később viszont éppen azért nem dolgoznak, hogy egész évben hasonló örömöknek örvendjenek. Mintha az idők során az újévi babonák számának bővülése volna a tendencia, az eddig tárgyalt szövegek között csak néhány speciális újévi babonát találunk, azokat is a legkéseibb adatok között, ezek száma a középkori anyagban sokkal nagyobb lesz.
Meglehet, a hiány csak látencia, mert azok a babonák, amelyeket ismerünk, általában mind görög, mind latin nyelvterületen megjelennek előbb vagy utóbb. Ilyen a tűz kiadásának tilalma: a családok újév napján semmit nem hajlandók kiadni a házból, legkiváltképp pedig a tüzet, noha ezzel semmit nem vesztenének.

A latin nyelvterületen Caesarius említi ezt a babonát először, a görögöknél a XIV. században Ióséphos Bryennios. Ióannés Lydos azt állítja, hogy különös jelentőséggel bírt, hogy a hét mely napjára esett az újév a latin nyelvű szerzők nem mondanak ilyet, de talán nem véletlen, hogy a Kalendaek elleni szentbeszédekben kezdik ostorozni a hét napjaihoz fűződő babonákat. Bragai Márton ítéli el először az asztal újévi feldíszítését csak sokkal későbbi források teszik egyértelművé, hogy ezeket az asztalokat a sorsistennőknek terítették meg.