A kalendáriumi ünnepekről és ezek változásairól fogok írni, ez viszont nem lehetséges anélkül, hogy legalább röviden fölvázolnám, hogy a keresztény császárság mit örökölt, és hogyan működött az a naptár, amelynek keretei között kiformálódott egy új ünneprend.

A római naptár a római vallás rendszerének alighanem legeredetibb és valószínűleg legősibb része. A rómaiak a naptár megalkotását Numa Pompiliusnak tulajdonították, s még ha ez túlzás is, a rendszer legősibb elemei valóban a királyok koráig mehetnek vissza. A római év tizenkét hónapból állt, bár több szerző állítja, hogy eredetileg a romulusi év csak tíz hónapos volt, anélkül, hogy elmagyaráznák, hogyan is lehet tíz holdhónapot összehangolni a napévvel. Amennyiben van egyáltalán bármiféle valóságalapja az adatnak, úgy kell értenünk, hogy az év márciustól tartott decemberig, mely utóbbinak a neve tizediket jelent, és az utána következő január és február egyszerűen nem alkotta az év részét.
A hónapoknak januártól júniusig volt nevük, a maradékot pusztán számozták, ezek közül a Quintilis és a Sextilis a császárkorban a császárokról kapta a július és augusztus nevet. A császárkori görög szerzők szerint egészen a caesari naptárreformig ténylegesen holdhónapok alapján számoltak, ez azonban alighanem tévedés. Az úgynevezett Fasti Antiates szövege, mely egy Antiumban fennmaradt, kőbe vésett kalendárium, s amelynek keletkezése Kr. e. 84 és 55 közé tehető, egy olyan Caesar előtti naptárról tanúskodik, amely sem a holdhónapokat, sem a napévet nem követi szigorúan.
A Fasti Antiates hónapjai 28, 29 és 31 naposak is lehettek. Ez természetesen nem zárja ki, hogy a római naptár eredetileg a hold járását követte, csupán azt bizonyítja, hogy a holddal való szoros kapcsolat már jóval a caesari naptárreform előtt megszűnt. A valódi holdhónapok használata esetén az év nagyon hamar csúszásba kerül a csillagászati napévhez képest, és bár a Fasti Antiates már nem tényleges holdhónapokkal operál, a napévtől való eltérés továbbra is jelentős. A mérsékelt égövön nem célszerű a naptárt függetleníteni az évszakok ritmusától.

A problémát ugyanúgy oldották meg, mint ahogy a görög városállamok naptárai is: három-négy évenként egy teljes szökőhónapot iktattak be. Ezt sajátos módon nem az utolsó hónap után, hanem az utolsó hónap belsejében helyezték el, a 13. számú szökőhónap február 24. után kezdődött. Tudjuk, hogy a caesari naptárreform előtt ez a rendszer alaposan felborult, és egy jó féléves csúszás alakult ki. Augustus császár például szeptember 23-án született, ennek ellenére a csillagjegye Bak volt! Ezt a káoszt tulajdoníthatnánk a polgárháború zűrzavaros korszakának, amikor a naptárat is szabályozó papi funkciókat betöltő arisztokratáknak számos fontosabb gondjuk akadt a helyes intercalatio beiktatásánál, azonban tudjuk, hogy hasonló csúszások békésebb korokban is előfordultak.

Kr. e. 190-ben, tizenegy évvel a II. pun háború befejezése után, Quintilis (július) 11-én végbement egy napfogyatkozás, amelynek valójában március 14-re kellett volna esnie; Kr. e. 168-ban szeptember 4-re esett egyjúnius 21-i holdfogyatkozás. Ez a rendszertelenség megkérdőjelezi mindazt, amit az ősi naptárak céljáról tudunk, hogy tudniillik kövesse a mezőgazdasági munkák ritmusát. Úgy tűnik, a naptár és ünnepei elsődlegesen önmagukért léteztek. Hogy ezzel a rómaiak is tisztában voltak, jelzi, hogy a köztársaságkor idején néhány mezőgazdasági ünnep időpontja nem volt fixálva a naptárban, hanem a termés és a természet tényleges fejlődésének fázisaihoz igazodtak.
A káoszban rendet Caesar teremtett, aki egy, az egyiptomi naptárra alapozott, tudományos igényű naptárt vezetett be, amelyben az évet 30-31 napos hónapok alkották, és négy évenként 1 szökőnap (bissextum) gondoskodott a csillagászati pontosságról. E naptár csillagászati tájolása valószínűleg néhány nappal eltért a mostanitól, mivel a Julianus-naptár hibáit korrigáló gregorián naptár nem a Caesar korabeli, hanem a IV. század eleji állapot helyreállítására törekedett. Tehát amikor Plinius és más szerzők december 25-ét nevezik meg a téli napforduló időpontjaként,6 az nem csillagászati méréseik hibájára vezethető vissza, hanem valószínűleg ténylegesen akkorra esett.

A római év eredetileg március Íjén kezdődött, amely mellett vele párhuzamosan létezett (vagy felváltotta azt) a januári évkezdet. A hónapok számozása márciussal kezdődik. Az egyes hónapokon belül a napokat soha nem számozták, hanem három „határnaphoz” viszonyították, ezek a Kalendae (újhold), Nonae (félhold), Idus (telihold). A caesari naptárban ezek időpontja hónaptól függően rögzített, a Nonae a hónap 5. vagy 7., az Idus 13. vagy 15. napja. A dátumokat ezekhez képest adták meg, például március 16. = április Kalendaeja előtti 17. nap.

A vallási konzervativizmus fenntartotta a rendszert minden nehézkessége ellenére is.
A római naptár fő célja az volt, Hogy rögzítse a napok kedvező vagy kedvezőtlen voltát, minden nap mellett egy betűjel áll, az F-fel jelzett napokon (fasti) szabad volt bíráskodni, az N-nel jelzetteken (nefasti) tilos volt a bíráskodás. Ezek mellett voltak C-vel jelzett (comitialis) napok is, amelyeken a bíráskodás ugyan tilos volt, de népgyűléseket össze lehetett hívni. Az ünnepnapok általában a fasti kategóriájába tartoztak, de sok egyéb nap is, így valójában sejtelmünk sincs, hogy mi döntötte el, hogy egyegy napot hova soroljanak, az N és F napok elrendeződése semmiféle szabályosságot nem mutat.

További napok is voltak, amelyeken nem volt szerencsés új vállalkozásba fogni, ám ezeket a naptár már nem rögzítette, betartásuk alapja egyéni döntés volt. Ilyenek az úgynevezett dies religiosi: mindazon napok, amelyek valamiképpen az alvilághoz kötődtek. Ezektől többé-kevésbé elválnak az úgynevezett dies atri, a fekete napok Kalendaek, Nonaek és Idusok utáni napok, melyek szintén veszélyesek voltak, és alkalmatlanok rá, hogy az ember bármilyen új vállalkozásba kezdjen rajtuk.
Nagyon későn jelennek meg a dies atri megnevezést felváltó egyiptomi napok, a dies Aegyptiacus. Ezek első előfordulásai az úgynevezett Philocalus-naptárban találhatók, az V. században, és a közép-korban végig számontartották őket, ezek gyakorlatilag megfelelnek a régi dies obinak, azonban új néven? Szintén baljósnak számítottak azok a napok, melyek a történelem során a gyakorlatban bizonyították veszélyességüket, ilyen például július 18., a katasztrofális cremerai és alliai csatavesztés napja. Az egyes napok mellett további betűjeleket is találunk, A-tól H-ig ismétlődő ciklusban, ezek a nundinae, a nyolcnapos római hét napjait jelezték. A nyolcadik nap volt a vásámap. Már a korai császárkorból ismerünk naptárakat, ahol a betűjelek csak A-tól G-ig szerepelnek, ez jelzi a hétnapos hét korai elterjedését.

A következő információ, amelyet egy naptárnak tartalmaznia kell: az ünnepek neve és időpontja. A római naptár körülbelül negyven ősi eredetű ünnepet tartalmazott, amelyek a hagyomány szerint a Numa Pompilius által bevezetett naptárban is szerepeltek. Ezeket a későbbi naptárak is nagyobb betűkkel vagy eltérő színnel jelölték. Ezeken szerint minden hónap Kalendaeja, Nonaeja és Idusa is ünnep volt. Minden ünnep (két kivétellel) páratlan napra esett, a többnapos ünnepek napjai ezért nem közvetlenül követték egymást. Kalendae és Nonae között nem volt ünnep.
Az ősi ünnepek közül sok jelentőségét vesztette az idők során, ugyanakkor bővült is a naptár. Egy új ünnep gyakran egy új kultusz megjelenésének is a jele, ilyenek például a közel-keleti eredetű Kybeléén Isis ünnepei, amelyeket az egész birodalomban megtartottak, és az év legfontosabb, leglátványosabb ünnepei közé kerültek. A rögzített dátumú ünnepek mellett a római naptár több mozgó ünnepet is tartalmazott, ilyen például az Ambarvalia vagy a Compitalia. Ezek időpontja elsősorban a termés adott évbeli növekedésétől függött, például az augurium canarium bemutatására akkor került sor, amikor a magok elkezdtek kiformálódni a kalászban. A naptárak nem tüntették fel a mozgó ünnepeket.

Külön kategóriát képeznek a ludi, avagy circensis, azaz a lóversenyjátékok. Egyes ünnepekhez ősidők óta cirkuszi versenyjátékok kapcsolódtak, ezek száma és időtartama folyamatosan nőtt. Bár alapvetően profán szórakozást kínáltak, a lóversenyek vallási rítusnak számítottak. A gladiátori játékoknak csak egy típusa jelenik meg kizárólag naptári ünnepként, az úgynevezett munus decemberben.
A naptári bejegyzések egy másik típusát jelentik az egyes nagy római templomok felszentelésének emléknapjai. A templom végleges felszentelése, a dedicatio, az adott templom natalis, születésnap lesz, és amennyiben fontos kultuszhelyről van szó, jelzik a naptárban is, például natalis Martis stb. formában. Bár ezek nem a szó szoros értelmében vett ünnepek, mégis ezeknek a legerősebbek a politeista kötődéseik; a tulajdonképpeni ünnepek ritkábban mutatnak egyértelmű kapcsolatot egy-egy konkrét istenség alakjával. Ezeken túl a császárkorban naptári ünnepként jelennek meg a császárok születésnapjai, a trónra lépések évfordulói, az istenné avatott egykori császárok ünnepnapjai.

A római naptár, bár eredetét tekintve városi naptár, a római államigazgatás egésze használja, így mint időszámítási rendszer a birodalom teljes területén jelen van. Ez nem eredményezi a helyi naptárak kiszorítását; a makedón eredetű szír hónapneveket még a VI. században is használják keleti városokban. A rómaiak által alapított városok esetleg kisebb, a helyi igényekhez való igazítással, átveszik a római naptárt ünnepi naptárként is, a római naptárfeliratokról ismert számos példányát nem Róma városában találták meg, hanem több helyen Itália-szerte. Azonban még a római coloniák esetében is nehéz megmondani, hogy mely ünnepeket tartották meg ténylegesen.
A római ünnepek közül soknak az általunk ismert rítusai konkrét Róma városi kultuszhelyekhez kötődtek. A februári Lupercalia például fel van tüntetve a feliratos naptárakban. Rómában ennek rítusai a Palatinus-hegy oldalában megbúvó) Lupercal-barlanghoz kötődtek, ahol a lupercus papok testületé, arisztokrata ifjak, kutyát és bakkecskét áldoztak, majd mindnyájan a feláldozott kecskék bőrébe öltöztek, és körbe futották a Palatiumot. Erősen kérdéses, hogy mit jelentett a Lupercalia név olyan városokban, ahol nem volt sem barlang, sem lupercus papok.